Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-21 / 223. szám
jflÉKÉS MEGYEI HÍRLAPEXKLUZIV 1992. szeptember 21., hétfő Az igazi hősök azok voltak, akik itthon maradtak A történelmet két évtizedenként át kell gondolni... Budapesti találkozás James A. Michener Pulitzer-díjas íróval Munkájára mi sem jellemzőbb, hogy a magyar forradalomról szóló, mellesleg hetedik könyvét már ’57 márciusában olvashatták világszerte, éppen a Reader’s Digest jóvoltából. A tucatnyi nyelven megjelenő és legolvasottabb nemzetközi magazinhoz mellesleg igen hűséges, 1950 óta dolgozik nekik, vagyis azóta, hogy első munkája ott jelent meg. Kiadója is csupán egy volt eddig: a new yorki Random House. A HídAndaunál mérvadó és fajsúlyos könyv és a lehetőlegkézenfekvőbb módszerrel született: amikor Michener hírét vette az októberi szabadságkísérletnek, Andauba, a magyar határ melletti osztrák faluba költözött. Azóta is hűséges feleségével segítettek átjutni a magyar menekülteknek, de közben több százukkal hosszan beszélgetett is. Aligha talált volna kínálkozóbb alkalmat a találkozásra a Reader’s Digest Válogatás magyar szerksztősége a mostaninál, hiszen októberi számukban megjelenik a Híd Andaunál című kötet rövidített változata. A magyar nyelvű magazin kiadásának egyik szorgalmazója, a központi szerkesztőség egyik vezetője, a kassai születésű Shell Ferenc hangsúlyozta azt is a budapesti sajtótalálkozón: Michener nagy világutazó, az emberi jogok védője, akinek kíváncsisága kimeríthetetlen. Azt is mondták már róla: „Az űr az egyetlen hely, ahol még nem járt, de könyvet már arról is készített” Utólag is csak megerősíthetjük, nem akármilyen szellemi élményt jelent találkozni a 85 éves íróval, de alighanem minden olvasója oszjta ezt, ha csak egy másféloldalas munkáját is elolvassa. Harmincnyolc kötet, 150 millió példányban De mielőtt átadjuk a szót neki, tallózzunk egy kicsit életrajzában, hiszen az önmagában is sokatmondó. Pennsylvania államban vette magához árvaházi gyerekként egy özvegyasszony, bizonyos Mabei Michener, aki gyakran olvasott fel neki Dickens és más klasziku- sok műveiből. , Megtanultam, hogyan kell egy történetet felépíteni, s hogy milyen irodalmi módszer alkalmas bizonyos hatások elérésére" — emlékszik vissza gyerekkorára Michener. Hogy a gyermeki fantázia és az utazás között milyen szoros a kapocs, azt jelzi: James érettségije idejére azzal is büszkélkedhetett, hogy az USA negyvennyolc államából 45-öt már bejárt az Államokból akkorra. Első könyvének témáját a második világháborúban teljesített flottaszolgálat is kínálta. A Dél- Csendes óceán meséi-t rögtön Pulitzer-díjjal tüntették ki! Negyvenéves ekkor és pályáját meg is határozta a siker. Későbbi könyveiben különböző kultúrákról, vallásokról és életmódról számol be. Valamennyi művében igen nagy pontossággal és rokonszevvel ábrázolta a társadalmi kérdéseket és kulturális törekvéseket. Kedvenc témái közé tartozott a népek közti megértés segítése, a tudatlanság és az előítéletek elleni küzdelem. „Szerencsém volt—írja —, hogy akkor kezdtem pályámat, amikor Amerikában a környező világ képe kezdett tudatosulni. A háború alatt sokan szolgáltak a földgolyó távoli helyein; ahogy beköszöntött a béke, olyan emberek, akik egyébként soha nem hagyták volna el szülőföldjüket; izgalmas és idegen tájakra kerültek. Tapasztalataiknak megfelelő olvasmányokat kerestek és így bukkantak rá az én műveimre. ” A Sayonara ( 1954) Japánról, A forrás (1965) Közel-Keletről, a Karavánok (1963) Afganisz- táról szól. 1985-ben írt Lengyel- országról is, miközben hazájáról sem feledkezett meg, ugyanabban az évben látott napvilágot Texas című kötete, 1949 óta a negyedik az Államokról. A staitsztikusok feljegyezhetik azt is, hogy eddigi harminc- nyolc könyve több mint százötvenmillió példányban, ötvenkét nyelven jelent meg. De röppenjünk át a mába, remélve, hogy akik eddig nem találkoztak James A. Micneher- rel, most kedvet kapnak műveihez. Legutolsó kötete, A világ az otthonom, emlékiratait tartalmazza, míg másik előkészületben lévű alkotása decemberben kerül a könyvpiacra ennek a regénynek Mexikó a címe. „Nem semmi” mondhatnánk az éppen divatos hazai szlogennel eddigi írói munkásságáról, de tényleg, gondoljuk csak meg! Vágyhat-e többre alkotó? Aki, amikor helyet foglal a Gundel különtermében, talán arra gondol: meglehet, kissé megkésett ez a találkozás, hiszen akár arra is gondolhatunk, hogy ötvenhét márciusa óta késik... Vagy mégsem? Hiszen a a művek eddig is jelen voltak, és különben is, a mostani forrron- gó világban, a rohanó és a helyüket egymásnak minduntalan átadó információk szelektálása, napjaink tanulságainak átszúrásé sohasem lehetne hitelesebb, mint a legújabb történések közepette! Vagyis, ezen a napsütéses őszi délelőttön éppúgy helyénvaló a világ dolgait elemezni, mint annak idején a friss élményekről gondolatot cserélni. Persze, ha ilyen egyáltalán szóba kerülhetett volna. Nincs tehát elmulasztott találkozás, mindegyik történelemértékű, ha olyan osztja meg velünk saját világát, mint napjaink egyik legsikeresebb írója, aki ráadásul megnyugtatja hallgatóságát; semmilyen kérdés nem hozza zavarba... — Hogy miért nem jelentek meg korábban magyar nyelven könyveim?—válaszolja az első kérdés kapcsán James A. Michener. - Nagyon egyszerű. Nem hiszem, hogy a vasfüggöny mögött túlságosan érdeke lett volna valakinek is, és itt nem csupán a magyarokra gondolok. Ami például nem jelenti, hogy ne hívtak volna. Jómagam persze nem tettem különösebben semmit azért, hogy megjelenhessek az illető ország könyvpiacán. No, azért lehet, hogy nem vesztettek sokat, hogy nem olvashatták műveimet... Mit jelenthet ma a hazai olvasóknak az első magyar nyelven olvasható Michener-mű, a Hid Andaunál?—vetődhet fel a következő kérdés. Kordokumentum, vagy több annál, esetleg hatással lehet alakuló társadalmunkra is mondnivalója? ,,Bárki olvassa ezt a könyvet ma, vissza kell vetítenie a dolgokat I956-ra. Visszatérnie azokra az időkre gondolatban. Semmiképpen sem ajánlnám úgy olvasni, hogy ma, hangsúlyozom, napjainkon már ez olyan fontos üzenet lenne az eseménykről magukról. Már csak amiatt is, mert önöket mostmárfontosabb események foglalkoztatják. De fogják fel úgy, hogy azokra a bátor férfiakra emlékezni kell! Még ennél is fontosabbnak érzem azonban, hogy megragadjam az alkalmat és elnézést kérjek a magyar néptől. Mert utólag úgy látom, hogy az igazi hősök nem is azok voltak, akik kimenekültek, hanem akik itthon maradtak. Akik megélték az elmúlt negyven év harcait és küzdöttek az ország leikéért. Ezért, ha ma írnám meg azt a könyvet, már másképpen fogalmaznék... Michener szerint most elég nehéz időket él az Egyesült Államok. Nem tud igazolni különböző politikai lépéseket. ‘‘Nem tudjuk, hogy miként kezeljük Jugoszláviát, Moldáviát. Nem tudunk mit kezdeni a lengyel gaz- gasággal. Naponta jelentkezik a probléma: hogyan reagáljunk a világ kihívásaira? Közelebb és távolabb egyaránt kérdés ez. Nálunk, a szomszédban például a mexikóiak beáramlása a határmenti államokba hatalmas méreteket ölt. A kubaiak bejövetele Floridába úgyszintén, olyannyira, hogy teljesen megváltoztatja a helyi történelmetés etnikai szerkezetet! Gyanítom, az elkövetkező húsz évben a spanyol bevándorlók számának növekedése miatt ez lesz a legnagyobb kisebbség és sokkal nagyobb problémát jelent, mint annak idején a feketék esetében történt.. Meg tudjuk-e tartani ezeket a kisebbségeket, boldoggá tudjuk e őket tenni, hozzá tudjuk-e segíteni őket ahhoz, hogy csatlakozhassanak a többséghez? Részévé válnak-e, velük és értük tudunk-e megfelelő kormányzati rendszert kiala- kítnai. Olyan szempontból is nagy különbség van az önök országa és a mienk között, hogy Magyarországon nincs túl nagy számú és növekvő kisebbség. Meg kell mondanom, hogy a ,fekete kérdést” nem kezeltük jól, és most a spanyolt sem — eddig legalábbis. Az itthonhonmaradók példája Visszatérve 56-ra, amely azért, ahogy Magyarországon is mondják, nem volt olyan túl régen. És itt ebben a körben is vannak, akik akkor tizenhét— húsz évesek voltak, s nagyon is tudták, hogy mit gondoljanak, mit tegyenek. Ok itthon maradásukkal mutattak példát. Azok voltak az igazi hősöük, akik itthon maradtak! Számomra természetesen óriási az ugrás, hiszen azóta nem voltam itt, de nagyon is tudom, hogy közben felnőtt egy új generáció. És hogy ennek saját problémái va- anak, számukra nem olyan nagy kérdésként merül fel, mi is történt akkor és ez a felelősségre is igaz. Olyan ez, mintha az amerikaiakat kérnénk arra, hogy a második világháborúval foglalkozzanak. Miként a fiatal német nemzedéket is ostobaság lenne azonosítani a fasizmussal, netán fasisztáknak nevezni őket. A generációváltás sajátossága ez. Véleményem szerint két évtizedenként át kell gondolni a történelmet és komolyan definiálnia önmagát minden nemzetnek. Mégis, én azok közé tartozom, akik nagyon szegyellték magukat az Egyesült Államokban, mert valóban, magára hagytuk a magyar forradalmat. Ezt meg kell állapítanunk. Márpedig a mi vkülügyminiszteriink bátorította a magyarokat abban, hogy keljenek fel fegyveresen az oroszok ellen, s utána semmit sem tett, hogy támogassa őket. Amikor a nyolcvanas években a rádió felügyelő bizottságának tagja voltam, akkor én voltam az a hang Münchenben, aki a vasfüggöny mögül állandóan figyelmeztettem önöket, hogy ne tegyenek olyat, aminek köbvetkeztében mé- gegyszer előáll az ötvenhatos helyzet és elkövessük ötvenhat James A. Minchener könyvei szinte a világ minden nyelvén megjelennek hibáit. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy volt valami foganatja ezeknek a felhívásoknak és a veszélyekre történő figyelmeztetéseknek, például a balti államokban is, mert ahogy mondtam, féltem az „ismétlődéstől” Szóval, higyjék le, én már sokszor átrágtam magamat ezen a problémán, nem úgy mint az amerikaiak többsége. Ehhez még annyit, hogy bizony nem gondoltam volna, hogy a nyolcvanas évek végére eljön a nagy átalakulás. Még legalább tizenöt-húsz esztendőt jósoltam a kommunista rendszereknek. Egy kérdés arra vonatkozott, hogy a propagandénak a világra való hatása napjainkra mennyire másképpen jelentkezik. Esetleg minimálisabb, mint amiért érdemes működtetni... Általában senki sem figyeli — vagy csak nagyon kevesen — az Amerika Hangját és a Szabad Európa Rádiót. Jogosult-e a jelenlétük ezek után — hangzott az újabb kérdés. „Válasszuk ketté a kérdésre adott válaszomat, jó?” —javasolta James A. Michener. — Azokban a bizonyos években ez a két rádió remek munkát végzett. Jelcin mondta egy alkalommal, hogy őt néhány évvel ezelőtt valósággal megmentette a Szabad Európa. Ezért határozottan kérte, hogy Oroszországból sugározzuk az adást. Én a Szabad Európát megtartanám nem csak Oroszországban, még a kritikus hangok ellenére is, de szabad ázsiai rádiónak hívnám és átköltöztetném az adót oda, abba a térségbe. Azt hiszem, ott még nem dőlt el a kérdés. James A. Michener abban az értelemben is közéleti ember, hogy több évtizede tevékeny részese az amerikai politikai életnek. Huszonöt öve mindig betöltött valamilyen tisztséget az amerikai kormányhivatalokban, vagy másutt. Többször indult kongeresszusi megmérettetésben is valamilyen választott hivatali tisztségért. Egészen pontosan ötször. Ebből — ahogy fogalmaz—háromnszor vereséget szenvedett, egyszer elnyerte az állást. Utóbbit éppen akkor, amikor semmiféle fizetés nem járt a műnkért. Ezért is hívja magát szívesen afféle köz állampolgárnak. „Olyan aktivista próbáltam és próbálok lenni, mint—hogy utoljára még visszatérjek az öt\>envenhatos dolgokra — mint az önök aktivistái voltak akkor. Ez fiatalossá tesz, energiákat ad, nagy része van abban, hogy még most is megjelennek könyveim, élni tudják saját életüket. Erre nagy- non büszke vagyok.” A lankadatlan munkakedv titkait firtatva érdekelt többeket, vajon hogyan válik az író gondolata közléssé? — A mai világban eletroni- kus csodák vannak, én mégis ragaszkodom Elit típusú kis kézi írógépemhez, amelyen két ujjal gépelve annyit írok egy oldalra, amennyit csak tudok. Abban a pillanatban azonban, ahogy leírtam, azonnal átadom titkárnőmnek, ő csodálatosan bánik a szövegszerkesztővel, villámgyorsan „átteszi” mágneskártyára. A szerkesztést már ezen csinálom. Elmondhatom, hogy ez nagyban segít abban, hogy mostanábam gyorsabban kiadhassam könyveimet. De messzebb megyek! Én lehetségesnek tartom, hogy eljön az idő, nem is olyan sokára, amikor valami egészen újfajta kapcsolat születik az iró és az olvasó között és új formában, elektromos úton jelennek meg könyvek. A feleségem közreműködéséről is szívesen beszélek, bár az írásaimban semmi szerepet nem játszik, annál több segítséget nyújt viszont, hogy is modjam, „infrasruktúrális" téren. 0 intézi a pénzügyeket, legaprólékosabban megszervezi az utazásokat, például ezt a mostani budapestit is, eldönti, hogy hol fogunk élni, milyen házban lakunk, nagyobban, vagy kisebben és amikor kiköltözünk, arről is gondoskodik, hogy milyen alapítvány vagy egyház részére ajánljuk fela régit. Amikor viszont Hawairól szóló könyvemet írtam, elkövettem egy óriási hibát: megmutattam neki a kéziratot. Mire majdnem szörnyül- ködve mondta: , Jézus Mária, James!” És sorolta, mi minden nem fog tetszeni a japánoknak, akiket megjegyzéseim érintettek. Nehezen fogadta el, hogy éppen ezért írtam. Nos, azóta senkinek sem mutatom meg a kéziratot és sok kommentárt még a titkáromtól sem tűrök el. Amikor persze kész, akkor sok okos emberrel elolvastatom, ők ízekre szedik, amikor pedig már nekem is tetszik, akkor a jogászok következnek. Ok is szétszedik. Nyolc-tíz szakértőn is keresztül megy egy-egy kötet. Nos, csak ezután ismerheti meg a feleségem, mi is készült voltaképpen. Ha nem fogad szót, balhét csap Különben, Maria a világ egyik legnagyszerűbb találmánya. Bár igyekszem jól gazdálkodni szabadságommal — mindig is szabadúszó voltam — de ha olykor esetleg elkényelmesed- nék, akkor ő reggelente figyelmeztet, hogy mit kell aznap elvégeznem. Ha nem nem fogadok szót, nagy balhét csap... Nem volt meglepő, hogy arról is érdeklődtek a kollegák: hogyan áll a mostani magyar képpel a világhírű író? — Tiszta képem van a magyarokról, úgy értem a magyar emberekről. Teljesen eltérnek azoktól a közép-ázsiai népektől, ahonnan származnak. Úgy látom, mintha a magyarok azok közé tartoznának, akiket nehezen lehet kormányozni. Megfigyeltem viszont valamit. Akik elvetődtek a világ valamelyik sarkára, meglepően gyorsan beilleszkednek. Venezuelában, Ausztráliában, és az Egyesült Államokban is meggyőződtem erről, bármerre jártam, mindenütt találtam magyarokat. És jól élnek, családot alapítottak, férjhez mentek vagy megnősültek. Találkoztam egy lánnyal Japánban, akit annak idején Án- daunál én hoztam át — egy üzletember lett a férje, s ugyanúgy él, mintha Sopronban lakna. Remek emberek. Mi az Egyesült Államokban úgy gondoljuk, hogy soha nem kaptunk jobb bevárdorlókat, mint a magyarok voltak. Fábián István Válogatás Readers Digest A Reader’s Digest a világ legolvasottabb magazinja. Lapunkban szerdától részletekben közöljük a Híd Andaunál című könyv rövidített változatát
