Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-02 / 207. szám
1992. szeptember 2., szerda HAZAI TÜKÖR áBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP A Sasokkal Hispániában A kakaskodás vége FOTÓ: FAZEKAS FERENC Pihenni csak kulturáltan Kovács Barbara kétsopronyi kislány, a debreceni református gimnázium tanulója tagja egy nemzetközi ifjúsági szervezetnek (Fiatal Sasok Egyesülete), amelynek Két- sopronyban nemrégen alakult közössége. Élménybeszámolóját tesszük közre. „Aztán vigyázz magadra nagyon, fiam, Spanyolországban... !” — hangzott el sok-sok anyuka szájából július közepén Gödön, a Zöldfa étterem előtti parkolóban. Az összkomfortos busz végül is fél 8-kor startolt. Kétnapos utunk során Európa legszebb országain haladtunk keresztül, Ausztrián, Olaszországon, Franciaországon át. Az úticél egy Alora nevű dél-spanyolországi falu volt, közel Malagához. Vasárnap reggeli érkezésünk és az új életet adó zuhanyozás után végre kipihentük magunkat. Este, a bemutatkozásnál ismertük meg a tábor résztvevőit, akik között voltak angolok, belgák, franciák, portugálok és persze spanyolok. Első nagyobb kiruccanásunkra kedden került sor, amikor is mi — az ötven magyar — és még egy francia csapat, ellátogattunk Sevillába, hogy ott megnézzük az Expót. Nekünk, magyaroknak hosszabb várakozás nélkül sikerült bejutnunk a magyar pavilonba is. Térkép segítségével barangoltunk a világkiállítás területén. Sajnos, a nagyobb országok kiállítását nem tudtuk megnézni a várakozók hosszú sora miatt, de kárpótlásul bejutottunk a Távol-Kelet egzotikus birodalmába. Este felejthetetlen víziparádén vettünk részt. Hajnali 3-kor érkeztünk vissza Aknába. Következő éjszaka folyóparti sátorozás során az esti tábortűz mellett alkalmunk nyílt behatóbban megismerkedni a spanyol vezetőkkel, akik 20-21 évesek és Vallado- lidban egyetemisták. Tőlük tanultunk néhány szellemes dalt, játékot, táncot. Másnap vonattal indultunk a maiagai tengerpartra (Costa del Sol). Ez volt a nagy felégések napja, de akkor ezzel még nem foglalkoztunk, hanem élveztük a tenger hűsítő, sós vizét. A hétvégét a táborban töltöttük, és különböző műhelymunkákban vettünk részt. Többek között volt színjátszás, álarckészítés, tánctanulás és fényképészet. A következő hét első napjaiban magával Alorával ismerkedtünk és strandoltunk, hegyet másztunk. Utunk citrom- kertek, olajfák, mandulafák és leanderek között vezetett. Ellátogattunk egy Alora környéki nemzeti parkba is, ahol a természet újabb csodái tárultak elénk. Kaktuszok százai, mediterrán fenyők, gyönyörű folyó, tele vízesésekkel és egy festői széségű tó, amelynek lágy vizét közvetlenül is éreztük. A hét közepén elvittek minket Granadába, ahol valutánkat pesetára válthattuk, és utána irány Alhambra, a városnak egy történelmi értékű, csodálatos negyede. Már a hódítás korának emlékeit őrzi, de emellett gyönyörű parkokat, szökőkutakat és lugasokat rejt magában. Utolsó közös este volt egy búcsúfogadás, amelyen megjelent a FONAT elnöke is, aki üdvözölt bennünket. Egy tánccsoport andalúz tánca után diszkót rendeztek. Pénteken reggel indultunk haza. Útközben megálltunk az olimpia városában, Barcelonában, és megnéztük a Sagra- da Família katedrálist. Franciaországban is eltöltöttünk egy kis időt a Cote d’Azur-ön, Ni- cében fürödtünk egy utolsót a Földközi-tengerben. Egyik nagyobb táska, mint a másik. Hátukon zsákok, és hirtelen letelepednek a parkban, ahol az imitt-amott lévő fák menedéket adnak. Mások is figyelik őket, így én sem érzem feszélyezve magamat. Hallom a hangjukat, de nem értem nyelvüket — külföldiek. Úgy viselkednek ők, mintha ez a park lenne a szállásadójuk. Pihenőszobának kibérelték a közelben lévő árnyékos helyet — csak egy rövid időre? Vagy mégsem! Vajon lesz-e utánpótlás? Azt hiszem igen. A járdaszegély mellett szinte parancsszóra már le is állítja motorját egy kék színű autóbusz. Újabb csoport szállingózik ki belőle, az egyik rágyújt, a másik meg rágógumit majszol, és a füvet taposva leülnek. Hirtelen arra gondoltam, ha még a sátrukat is ide állítanák fel, vajon a csabai lakosság mit szólna hozzá? Vagy a szobor, mely talapzatán áll — de ez már nem gond, hiszen a hívatlan szállóvendégek vigyáznak rá. Úristen! — Micsoda turistaparadicsom! ! ! Bróda Ibolya Olvasóink írják! Erdőfüle ajándéka Augusztus 20., Szent István, államalapító királyunk ünnepe számos történelemkönyvben ismert. Ezen az ünnepen Zsadány lakosságának egy különleges eseményben volt része. Ekkor avatták fel a zsadány i templomkertben lévő kopjafát, amely az erdélyi testvérfalu, Erdőfüle ajándéka. Az avatás Nagy László esperes úr ünnepi beszédével kezdődött, ezt követően pedig Erdőfüle és Zsadány fiataljai adtak elő egy rövid műsort. A műsor végén a koszorúk hagytak emléket a hazáért harcoló magyar nép kopjafája mellett. Következő vasárnap pedig Erdőfüle tiszteletes ura tartott istentiszteletet, ahol szintén Erdőfüle fiataljai egy kis műsort adtak elő, orgonaszó mellett. Az erdőfüleifiatalokfelejthetetlen műsora a magyar és a székely himnusz soraival záródott. Ezúton is köszönjük részvételüket! (Név és cím a szerkesztőségben) Visszhang Válasz „Ilyen gazdag vagyok?” című cikkre Nv sajnáltassa magát 9 ezer forintos nyugdíjáért, nagyon sok ezren ennél jóval kevesebből éldegélnek. Összekuszált soraiban mindig csak a maga és egyedül csak a maga bukszájára nincsenek tekintettel. Hát csak ön él ebben az országban? Aztán átvált dúsgazdagnak. Eltartja az országot, hadsereget, minisztert, falubírót és még a mezőgazdaságot is, ám ha ez igaz — és miért ne lenne igaz, hiszen ön állítja—akkor ezt a jótékony munkáját igen gyatrán végzi. Ne legyen öntelt, nem tart el senkit, magát tartják el azok a becsülettel dolgozók, akik még dolgozhatnak, az a fiatal apa, aki keres 15 ezer forintot, abból rögtön lecsípnek 5 ezret és marad annyi, mint önnek a nyugdíja. Nem fizet ön — mint írja — négyféle kárpótlást, hiszen még csak a harmadik kezdte el vajúdását, de hogy ennek mikor lesz eredménye, a jövő zenéje, talán jövőre. És itt áljunk meg: ön ledorombolta a honatyákat, hogy ezt a kárpótlási törvényt meg merték szavazni (persze megint csak az ön pénztárcájának rovására). Arról vajmi kevés fogalma lehet—ha már ilyen szellemes cikket jelentetett meg —, hogy azok a személyek, akikre ez a törvény vonatkozik, mit adtak életük legszebb időszakából messze idegen földön fegyverek árnyékában a szabadulás lehetetlenségének bizonytalanságában. Az a fiatal anya, aki itthonhagyta 2 éves kisfiát, sok száz és ezrek, férfiak és nőkkel együtt fagyos tél közepén marhavagonokba zsúfolva elindultak az orosz hómezőkre. Az a fiatal anya soha nem tért vissza többé, az itthagyott fiú felnőtt ugyan, de soha nem tudta megfáz édesanya szeretetvilágát, a teremtés legcsodálatosabbját. O cypk egy a százezerből, akinek csontjai ott porladoznak. Vass Márta, ez nem mese. mint az ön cikke, ez az igaz valóság. Tass Márta, ezeket ön hogyan kárpótolná? Az ottmaradt édesanya élete mennyit ér önnek és a többi százezernek? Vagy akik isteni segítséggel hazatérhettek és még élnek, kirándulásuk az az időszaka soha el nem felejhető, önnek lehet, de nekünk nem. Hogy az ön által sérelmezett kárpótlásból annak megszületéséig hányán hagyják itt e felborzolt világot, ki tudja, lehet, hogy ön nem bánná, tele maradna a bukszája. Válaszom cikkének címére: mérhetetlenül koldus szegény. Barát András, Gyula W Parker: Remek állás 1. A fiatalember nyugodtan haladt a néptelen Rue du Pantheon járdáján. Ilyenkor, a délelőtti órákban, a diáknegyed utcái üresek, a máskor vidám és hangos diáksereg most komoly munkát végez. A fiatalember megtorpant a St. Michel Gimnázium szürke épülete előtt. Pillanatokig mozdulatlanul állt és elgondolkozó tekintetén látszott, hogy gondolatai visszaszállnak a múltba. Nyolc évig járt ebbe az iskolába, nyolc éven keresztül mindennap belépett e falak közé és most, amikor újra ide kellett jönnie, pillanatok alatt emlékébe tódult mindaz, ami itt történt. Aztán belépett a kapun és felment a lépcsőn. Éppen szemben a nagy lépcsőfeljá- rattal hatalmas barna ajtó volt. A tanári szoba ajtaja. Mint diákkorában, most is valami megilletődésfélét érzett, amikor halkan bekopogott ezen az ajtón és benyitott a szobába. Odabent, a hatalmas, zöld posztóval bevont asztalnál, egyedül ült monsieur Gariel, a történelemtanár. Orra hegyén csiptető, szájában elaludt szivar, pontosan úgy, mint évekkel ezelőtt. És a tekintetében most is ott van az a kedves, jóindulatú érdeklődés, amely egész lényét jellemzi. — Jó napot — viszonozta a fiatalember köszönését. — Keres valakit? Pierre bólintott. — Morand igazgató úrral szeretnék beszélni... — Ismerős az arca, fiam... Nem volt maga az én tanítványom? — De igen, tanár úr... Chau- meur... Pierre Chaumeur... — Aha, aha... már emlékszem... De hiszen maga jó tanuló volt! — Igen... — Persze, persze... beszéltünk is nemrég magáról. Egyetemre jár? — Igen. — Derék, nagyon derék... Hát várjon, édes fiam, Morand igazgatónak most órája van a hetedikben, de öt perc múlva csengetnek... Valami irat kell? — Nem — felelte a fiatalember és egy pillanatig tétovázott, vájjon megmondja-e Ga- rielnek, miért jött. Aztán úgy határozott, hogy nem titkoló- dzik. — Meg szeretném kérni az igazgató urat, ha esetleg akad valaki, talán gyengébb tanuló, akinek házitanítóra van szüksége... Én szívesen vállalom... Őszintén szólva, szükségem van egy kis keresetre... — Aha, aha... — mondta Gabriel szokott bólogatásai közben. — Jól tette fiam, hogy idejött. Morand igazgató úr nagyon szereti magát. Egész biztos, hogy csinál majd valamit az érdekében! Aztán felhangzott a csengetés. Pierre füle szinte itta magába ezt az éveken keresztül megszokott és megszeretett hangot. Ismét az emlékei jutottak eszébe. Ez a csengetés jelentette az óra végét. Alig egy perccel később már kint voltak az udvaron, repült a labda, birkóztak... Érdekes: nagyon korán rájött, hogy az évek rohanását nem lehet megállítani. Ebben a percben, ezer gonddal és bajjal a nyakán, nagyon szívesen „visszacsinált” volna mindent, hogy újra beülhessen az iskolapadba... Ekkor feltűnt Morand igazgató alakja a tanári szoba ajtajában. Rendkívüli jóindulattal hallgatta meg Pierre kérését és mosolyogva felelte: — Soha jobbkor nem jöhetett, kedves barátom... Hallgasson csak ide. Pierre öt perccel később, zsebében Morand iskolaigazgató ajánlólevelével, elindult a város másik felébe. * Az inas tetőtől talpig végigmérte. Cseppet sem titkolta, hogy a szemle eredménye nem valami kielégítő. Egy parányi lenézés csendült a hangjából, amikor megszólalt: — Tessék várni, azonnal jelentem! A fiatalember zavartan bólintott és nem mozdult a helyről, ahol állt. Szemét körüljáratta a nagyszerű ízléssel berendezett halion és ahogy pillantása végigkalandozott a berendezési tárgyakon, szőnyegeken, vadásztrófeákon, ezüstholmikon, tisztán érezte, hogy az inasnak igaza volt. Megjelenése parányi harmóniát sem mutat ezzel a lakással. Télikabátja nyűtt, kopott és csak a vak nem látja, hogy még újkorában sem őrá szabták. Cipője sáros, mert gyalog jött a város másik végéről. Kalapja, melyet a kezében forgat, viharvert, ócska. Mindez nem zavarta túlságosan, ha az utcán volt, de itt, ahol a lakás szépsége és előkelősége oly élesen mutatja az ő megjelenésének hibáit, itt, ahol a kontraszt túl éles, határozottan rosszul érezte magát. Az inas visszajött és egy árnyalattal barátságosabban, mint ahogy fogadta, megszólalt: — Vegye le a kabátját, kérem... A képviselő úr várja! A fiatalember levette télikabátját, amely alatt nem sokkal jobb állapotban lévő ruhát viselt. De megpróbálta leküzdeni zavarát és miután megtapogatta zsebében Morand igazgató ajánlólevelét, biztos léptekkel indult az inas után. Jean a dolgozószobába vezette a vendéget. Kitárta előtte az ajtót és halkan mondta: —Parancsoljon ! Zavara, amelyet csak az imént küzdött le, új erővel támadt fel. Ugyanis: a dolgozó- szoba valóságos terem volt, benne kézzel faragott bútorok, süppedő szőnyegek és egy va- lószínűtlenül nagy íróasztal. Az íróasztal mellett közép- termetű, kissé már kopaszodó férfi ült. Nyugtalan szeme egyetlen pillanat alatt végigszaladt a látogatón és mire felállt és kezet adott, már sokmindent tudott a fiatalemberről. — Jó napot, fiam... Morand igazgató küldte? — Igen — hajolt meg a fiatalember. — Pierre Chaumeur a nevem, tessék az ajánlólevél... —Köszönöm! A képviselő átvette a levelet, feltépte és átfutott Morand iskolaigazgató ajánló sorain. Megtudta ebből, hogy Pierre Chaumeur huszonhárom éves, egyetemi hallgató, nagyon szegény, de becsületes, megbízható és lelkiismeretes fiatalember, akire Jules Lafor- tune képviselő úr nyugodt lélekkel rábízhatja fiának korrepetálását. — Tehát kérem... — mondta a képviselő, miközben a levelet az íróasztal lapjára helyezte —, ön vállalná, hogy foglalkozik a fiammal? — Hogyne, kérem... — Meg kell mondanom — folytatta a képviselő —, hogy Gaston kissé nehezen kezelhető gyerek... Élénk, okos, de makacs és azt hiszem, lusta is. Tegnapelőtt bent jártam az iskolában és megtudtam, hogy hat tantárgyból áll bukásra. Fölötte kellemetlen lenne, ha valóban megbukna Ezért szükség van arra, hogy naponta foglalkozzon a fiúval... — Értem, kérem... —Legjobb lenne, ha minden délután eljönne — mondta a képviselő. — Talán, ha együtt végzik el a leckéket és együtt tanulnak, nem lesz baj. Mennyi fizetést kíván, fiatalember? — Ha minden délután itt vagyok... hatszáz frankot kérek. —Rendben van... Nem alkuszom, de remélem, hogy leveszi vállamról ezt a gondot. Igazán más dolgom van, minthogy Gaston leckéivel törődhessek! Mikor kezdhetné a dolgot? — Amikor parancsolja, képviselő úr. —Mondjuk: holnap! — Kérem! Jules Lafortune a belső zsebébe nyúlt és elővette tárcáját. Kétszáz frankot kivett belőle és a fiatalember felé nyújtotta. — Egy kis előleg... — szólt mosolyogva. — Tehát holnap délután itt lesz! A fiam szobája az emeleten van... Nem várt választ. Az olyan emberek mozdulatával, akik megszokták, hogy egy beszélgetést ők fejeznek be, kezet nyújtott Pierre-nek és máris indult az íróasztal felé. (Folytatjuk)
