Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-08-09 / 187. szám

| 1992. augusztus 8-9., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR MES MEGYEI HÍRLAP Szlovákul és magyarul Ülök a pádon, a néni meg mellettem. Nem szólok egy szót sem, de ő reám moso­lyog. Negyedóra múlva már az életét meséli: — Nem voltunk kulákok, de jó módban éltünk. A fér­jem 20 évvel ezelőtt agyvér­zést kapott, azóta egy nagy házban egyedül lakom. Van­nak unokáim, törődnek is vé­lem, hoznak ezt-azt, nem pa- naszkodhatom. Most árulom a házam felét, hogy legyen egy kis pénzem, meg az a sok szoba már terhes énnékem. Tudja, öreg vagyok én már, de rosszat is átéltem, amíg tanyán laktunk. Negyvenki­lenc hízómat a zsiványok el­vitték, ott, ott, arra -— mutat a templom tornyán túl, Kondo­ros irányába. Kék ruháját fodrozza a szél, törékeny kezével muto­gat felém: — Istenben bízom én már csak, annak vagyok szolgája, az vigasztal engem sokszor nagy magányomban. — Hol szlovákul beszél, hol pedig magyarul, de hirtelen észre­veszi, hogy csak az utóbbit értem, ezért folyamatos ma­gyarra vált. Kis motyóját szorosan ma­gához öleli, mintha az lenne egyetlen kincse. Hátra fésült hajából egy tincs előre bukik, ez kissé megzavarja, de csen­desen folytatja. Látom rajta, hogy boldog. Percekbe összesűrített életét elmond­hatta. valakinek. Mennem kell, nehezen enged. — Keressen fel, szívesen látom, kopogtasson be kővel az ablakomon, ajándékkal várom! — Viszlát nénike, majd meglátom !—köszönök el, és nehezen lépek tovább. BródaIbolya Misiké nem volt kilencéves „Belepusztulni lehet, belenyugodni nem” (Folytatás az 1. oldalról gél, az akkor még „ingyenes” egészségügyi ellátás ma is fájó korlátáival. — A kisfiúnk nyakán ez év tavaszán egy csomót vettünk észre — meséli az édesanya —, orvoshoz mentünk. A vér­képvizsgálat nem utalt rendel­lenességre. Nem nyugodtam meg, kértem a kórházi vizsgá­latát. Március 26-án befeküdt kivizsgálásra, a diagnózis sze­rint a bal veséje nem műkö­dött. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy további gyógykezelésre a szegedi gyermekklinikára kerüljön, április 15-étől vártak ott bennünket. Április 13-án azonban a bőrén sötét foltok, majd apró vérzések keletkez­tek. Mentővel száguldottunk a klinikára. Az intenzív osztá­lyon az ismerősünk mondta el: legyünk erősek, a gyermekünk leukémiás! Elfordul, zokog. Erős asszony, mégis. Az akarata, gondolom a hangja is, ha a gyermekéért küzd. Nem érti meg, ha másokból nem éppen a megértés, a segítőkészség sugárzik. Nem orvos, nem dip­lomás, nem szakember, CSAK a gyermeke életét minden esz­közzel menteni próbáló édes­anya. — Nem tudták megmonda­ni milyen stádiumban van a betegsége — folytatja —, 50—50 százalék esélyt adtak életre, halálra. Ezt a szót per­sze senki nem mondta ki. Még a halála előtt három héttel is biztattak: „Gyerek, jobbra for­dulhat az egészségi állapota, bízzanak, higgyenek!” Felté­telezem, tudták, hogy súlyos beteg. Ha megmondják, bizo­nyosan összetörtünk volna, de ez a reménykedés és a vissza­fordíthatatlan tény, elmondha­tatlan tragédia. Az első kezelé­sek hatására javult az állapota, a második nagykezelés után pedig romlott. Szédült, hányt, egyre rosszabbul nézett ki. Másodnapoként utaztunk hoz­zá, a barátok, ismerősök vit­tek. Természetesen nem kí­vánhattuk, hogy ingyen te­gyék. Hallottunk egy nyugati gyógyszerről, amelyik talán segíthet az ilyen esetekben, ki­kértük az orvosok véleményét is. „A gyógyszer jó, de a ma­gyar egészségügy szegény” — ezt hallottuk. À klinikának sem volt, mi megpróbáltunk szerezni. Külföldi címeket kaptunk, s valaki titokban megsúgta a daganatos gyer­mekalapítvány címét is. Csak azt kérte, ne mondjuk el senki­nek, kitől tudjuk. Az alapít­vány megszerezte az injekci­ót, de mint kiderült, ekkor már késő volt. Az elgyötört kis szervezet nem reagált a gyógyszerekre... Nagy levegőt veszünk. Ki várhatja el, hogy belenyugod­jon a magyarázatba, hogy nincs elegendő pénz a gyógyí­tásra, ha a reménynek kicsiny szikráját táplálják benne? Amikor már megszervezte az életüket, ha ősszel hazajön a fiúcska, magántanuló lehet. Édesanyja otthon marad vele, amíg csak tud. Újabb látogatásra indult a család június 22-én. Misiké döbbenetesen nézett ki, víru­sos fertőzést kapott, a nyelve fehér, a szája gombás volt. Jú­lius 2-án, csütörtökön már is­mét az intenzív osztályon lát­ják, állapota súlyos, életveszé­lyes. Pénteken telefonálnak, a hírek szerint feléledt a kicsi, újabb reménysugár. Elhatá­rozzák, szombaton ismét meg­látogatják. Pénteken éjszaka érkezett egy a távirat, kereszt­tel jelölve... — Ebbe belepusztulni le­het, de belenyugodni nem — törölgeti a szemét Biriné. — Mondták, ha több milliót köl­tenek a gyógyítására, akkor is csak néhány héttel hosszabbít­ható meg az élete. Három gye­rekünk van még, faggattuk az orvosokat, mit tegyünk, vizs­gáltassuk meg őket, magun­kat? Veszélyeztetett a csalá­dunk, mitől lett ilyen súlyos beteg a kisfiúnk? Senki nem tud meggyőzően válaszolni. A zaklatott lelkű család to­vábbra is hasztalan keresi, ku­tatja az okokat. Bizonyos, hogy akik érzékenységükben, lelkűkben, szeretetükben megbántották őket, ezután sem változnak. Pedig elgon­dolkozhatnának. * * * A békéscsabai székhelyű ala­pítvány a rosszindulatú daga­natos gyermekek külföldi gyógykezelésének segélyezé­sére és a hazái onkológiai gon­dozottak támogatására nem titkos, hanem a Békéscsabai Evangélikus Egyház segítsé­gével hivatalosan bejegyzett alapítvány. Kuratórium dönt a pénzek felhasználásáról, építi a külföldi kapcsolatokat. A megyében 50 érintett kisgye­rekről tudnak, jelenleg 5 ko­moly esetet támogatnak. Se­gítségükkel két gyermekorvos és két ápoló specializálhatná tudását a gyermekonkológia területén Nürnbergben és Hannoverben. A megyében támogatásra szoruló szülők a kuratórium elnökéhez, Gregorits Gézához fordulhatnak (Békéscsaba, Kulich-lakótelep 29.). Az ala­pítványt támogatni szándéko­zók a Budapest Banknál veze­tett 261—109967014 számú számlára vagy a 407—261— 941—00100(1—000 számú devizaszámlára fizethetnek be nagyon várt összegeket. Bede Zsóka / Nyílt levél a Gondolat-jel című rádióműsor egyes munkatársaihoz! Figyelemmel kísértem 1992. augusztus 2-án. vasárnap a déli órákban elhangzott műsorukat Ravasz Lászlóról és Németh Lászlóról. Ennek hallatán megdöbbentem, felháborodtam, elkesered­tem, sírni tudtam volna, ha nem fegyelmezem meg magam, s ha nem szorítkozom a következő gondolataim közlésére. Az elhangzott műsornak szerkesztői és előadói Magyarország fővárosában étnek és gyönyörködhetnek a Duna feletti hidak művészi szépségeiben, a budai oldalban, a budai hegyekben. Magyar állampolgárok. Munkahelyük a főváros központjában van. Magyarul beszélnek, magyarnak tartják magukat! Ennek dacára mégis mi lehet az oka annak, hogy gondolataik, fejtegetéseik, hangsúlyozásaik olyan idegenül hangzanak szá­momra? Velem lenne a baj, aki nem lakhatok hazám fővárosában, aki nem dolgozhatom a Magyar Rádiónál? Az én gondolataim, az én fejtegetéseim, hagnsúlyozásaim lennének idegenek?!? Úgy amint vagyok, amint élek Erdélyben (nem a Bánságban, nem a Párciumban, nem Marmarosban, hanem Erdélyben) én nem lennék magyar?!? Önök a ,,mély magyar ok”, , .törzsmagyarok” s én lennék az idegenből jött magyar?!? Ha ez így igaz, miért nekem sorolják a legnagyobb magyarok közé Ravasz Lászlót és Németh Lászót?! ?—Miért állítják Ravasz Lászlóról: ....nincs szociális érzéke... ridegen kezdte... hajléko­n yon végezte... kritikádon a korszakkal... mérsékelten liberális... a református Horthy a református Bethlen István korszak konzer­vatív, apologetikus alanya... átveszi a fasizmus szervezését... antiszemita... azon a poszton nem úgy viselkedett, amint kellett volna...” Miért állítják Németh Lászlóról: „...kirekesztő ellentétek, kitérések, elhajlások erölcsi magatartásában... faji erkölcsi ka­tegória... önmaga kelepcéjébe mászott... ellentétes világnézet... világnézeti tájékozódása helytelen... rossz gondolkodása vesze­delmes... ezeknek van kontinuitása... ellentmondásos személyi­ség... pártideológus, pártvezér szeretett volna lenni... egyéni tanító maradt... közösségi szerepet nem tudott betölteni... nem túlságosan gondolkodó hívei előtt populista... országos távlati gondolkodása arisztokrata bemzolva népiességgel... populista idealista... élethományos gondolatai...” Ha én vagyok az,,ide gén ”, akkor számomra miért e legtisztább személyiségek?! ? Ha számomra Ravasz László és Németh László szentek, nekem, az „idegennek”, miért eretnekek az Önök szárára, akik úgy beszéltek a magyar eszményképeiről, amint azt az idézőjelek között leírt szennyekből kiderül. Jogosan kérdezem: inszinuált, mérgezett nyilaikkal mit akar­nak elérni? Meg akarják fosztani a magyar nemzetet szentjeitől? Mérgezni akarják a lelkeket, hogy forduljanak szembe nagysága­ikkal? Milyen külön hasznot húznak Önök abból, ha a magyar nemzet fiait és leányait eltávolítják nagyjainktól? Ha így folytaják, Önök még jobban eltávolodnak tőlünk. A Ravasz Lászlók és Németh Lászlók, már „...ifjú szívekben él­nek...” , haszontalan minden erőbedobásuk. Dr. Újvári Ferenc ügyvéd, Kolozsvár Pierre Pescer: Kaland a levegőben 6. Róbert Stimson emlékébe idézte azokat az artistákat, akikkel Hawaiban beszélt. Eszébe jutott Fred, a félkezű oroszlánszelídítő, a kis Forst, aki valamikor légtomász volt, de megsértette a gerincét és azóta púpos. Ezek biztosan kint lesznek a repülőtéren, amikor megérkezik. Miss Parker csendesen ült a stewardessnek fenntartott he­lyen. Arra gondolt, hogy ezek az utasok, akik most beszálltak a gépbe, egytől egyig gazdag, gondtalan emberek... Biztosan könnyedén fizették ki a retten­tő magas viteldíjat... És talán akad közöttük, aki néhány dol­lárral jutalmazza majd szolgá­latait. Mert kell a pénz, nagyon kell. Mammy hetedik hete fek­szik a kórházban, a kis Minnie még iskolába jár és neki kell gondoskodnia mindenről.„ Milyen szerencse, hogy ki­fogta ezt az állást. Nem volt egyszerű dolog. Vizsgának ve­tették alá, hogy megtudják, nem szédül-e. Azonkívül be kellett bizonyítani, hogy ért a tálaláshoz, udvarias és ügyes... — Hello, stewardess... — hallotta a rosszkedvű első utas hangját. — Yes... — felelte gyorsan és előre sietett. Csodálatos biz­tonsággal mozgott a fülkében. — Parancsol? — állt meg Fred Johnson előtt. — Yes... egy whiskyt ké­rek... szóda nélkül! —-Igenis! Megkapta. Sam Garrick az iránt érdek­lődött, kaphatna-e valódi Mur- maros szivart. Amikor miss Parker közölte, hogy kaphat, bólintott. — Well... majd később ké­rek! Mrs. Maxbell egy pohárka Cinzanót kért. Tulajdonkép­pen csak a férje rábeszélésé­nek engedett. Maxbell min­denáron látni akarta a lányt. És a rendeléssel el is érte célját. Amikor miss Parker áthajolt fölötte, hogy mrs. Maxbell elé állítsa az italt, mélyen magá- baszívta a lány ruhájából ára­dó illatot. Patty Bronson nem kért semmit. Kiszámította, hogy abból a pénzből, amibe itt va­lami frissítő kerül, a szárazföl­dön egy napig étkezhet bősé­gesen. Tom Peterson — és ez talán a legjellemzőbb — megkér­dezte, kaphatna-e pezsgőt. Azt hiszem, ha valaki egyszer megírná a pezsgő történetét, külön fejezetet szentelhetne annak a ténynek, hogy ez a remek nedű sokkal többször szalad le sikkasztok, kalando­rok és szélhámosok torkán, sokkal többször gyöngyözik félvilági hölgyek kristálypo­haraiban, mint ahány rendes, komoly, dolgozó polgár aszta­lára kerül. — Pezsgő? — csodálkozott el miss Parker. — Nem, saj­nos, azzal nem szolgálhatok. Ha valami mást parancsol... —Mi van?—kérdezte Tom kíváncsian és most már nem annyira az elősorolt italokra, mint a lányra figyelt. Észre­vette, hogy miss Parker csinos. Sőt, feltűnően csinos. Érde­kes, hogy ezt eddig a nagy izgalomban nem látta... — Igen... hát kérek három szendvicset és whiskyt... — Szódával? — Isten őrizz! A lány kifogástalanul ki­szolgálta Tomot. Parányi kis papírtálcán tette elébe a szend­vicseket, ugyanakkor már hozta a jégbehűtött whiskyt. A fiatalember mohón evett és egy hajtásra itta le az italt. Nem tudta, hogy ennyire éhes volt. Mert az izgalom nemcsak minden idegét, hanem a gyom­rát is igénybevette... — Mennyivel tartozom? — kérdezte azután. — Három dollár és hatvan cent... — felelte Miss Parker. Tom a zsebébe nyúlt. Egy köteg pénzt markolt elő és ki­keresett belőle egy ötdollárost. Átadta a lánynak. — Thanks... rendben van. Miss Parker rámosolygott. Arra gondolt, hogy egy dollár és negyven centet keresett. Egyetlen utastól. Nagyszerű! Csak a többiek is ilyen gaval­lérok legyenek! Tom úgy vélte, a mosoly neki szólt. És visszamosoly- gott. Remek nő, gondolta. Külön vonzerő... Talán Hawa­iban lehet valamit tenni... Esetleg meghívja egy kis csó­nakázásra... A gép úgyis csak két nap múlva indul vissza... Robert Stimson előhúzta zsebéből a „Sanfrancisco Wews” reggeli számát és hosszasan tanulmányozta az elnök legutóbbi beszédét. Nem mintha a politika érde­kelte volna, de halálosan unat­kozott. Éppen egy órája repültek. Derűs, kék, felhőtlen, tiszta volt az égboltozat. A távolban már eltűntek a friscói part kör­vonalai, most valóban ég és víz között lebegtek. A remek motor egyenlete­sen kattogott. Zaja alig hatolt be a hangfogós szigeteléssel épített fülkébe. E percben mindenki elége­dett volt. Mrs. Hobson, mert életében először repült. Az ura, mert mrs. Hobson hallgatott. Free Johnson, mert megsza­badult a feleségétől. Sam Garrick, mert megszö­kött a botrányos csőd elől. Willy Maxbell, mert bízott a hawai-i kalandban. A felesége, mert szunyó­kált. Tom Petterson, mert si­került megszöknie. Patty Bronson, mert hitt a szerencséjében. Róbert Stimson, mert pilla­natnyilag nem unatkozott. És miss Parker, mert egy dollás és negyven centet kere­sett. Amiből tisztán látható, hogy minden ember másért, más okból, másként boldog, még akkor is, ha a véletlen egyetlen hosszúkás alumíni­um fülkébe zárja ismeretlen utitársaival... És a gép repült, egyelőre simán, akadálytalanul, gyö­nyörűen. Sütött a nap és pom­pás csillogást rendezett. Csil­logott a gép, csillogott a tenger és mrs. Maxbell ujján a nyolc­karátos brilliánsa... Elrepültek néhány jelenték­telen kis sziget felett és miss Parker időnként apró zászlócs­kát tűzött az utasfülke falán lévő térképre. A gépben csend volt ebben a pillanatban és nem hallatszott más, csak a motor egyforma, ütemes kattogása. Miss Parker mozdulatlanul állt a gépben kijelölt helyén és szolgálat- kész tekintete végigfutott az utasokon, mintha minden pil­lanatban készen akarna állni, valakinek rendelkezésére. Te­kintete egyetlen pillanatra megállapodott Tom Petterso- non. A fiatalember félig le­hunyt szemmel, kényelmesen eldőlve ült a helyén és látszott, mélyen gondolkozik. Vajon ki lehet? — kérdezte önmagától miss Parker. — Csinos, kedves és elegáns fia­talember. Vajon a szüleitől örökölte-e a vagyonát, vagy pedig a maga erejéből szerez­te. Mert nagy különbség van a kettő között. Miss Parker sze­rette volna elhinni, hogy ez a fiatalember maga szerezte a vagyonát.. Mérnök, talán fel­találó vagy befutott író... egy­szóval valaki, aki számít és aki valóban érdemes arra az ér­deklődésre, amely maga sem tudja miért, fellángolt benne iránta. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom