Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-27 / 202. szám
A Horthy-család nyári rezidenciájának látképe a katolikus templom tornyáról. A kormányzó a nyári szabadságait magányosan, családja körében töltötte 1992. augusztus 27., csütörtök TÉNY-KÉPEK Akinek észt adott az Isten, megtalálja a helyét Látogatóban Horthy Miklós egykori nyári rezidenciáján Kenderesen Tikkasztó nyár volt azon a júliusi reggelen, amikor összeszedelőzködtünk és nekivágtunk az útnak. Kenderes felé igyekeztünk. Mire odaértünk, elbágyadtunk a forróságtól. Azóta éppen egy hónap telt el. A kánikula ezalatt ugyancsak próbára tett embert, állatot, minden élőlényt. Mint öregapáink idejében. Talán Horthy Miklós egykori napszámosai mesélni tudnának a békeidőit aratásairól, hogyan küzdöttek, izzadták meg járandóságukat a kormányzót szolgálók. Nos, éppen ezért látogattunk Kenderesre, amely — mint késólíb megtudtuk — a létét köszönheti Horthynak. Imre bácsi kifogyhatatlan a régi történetekből rat felől a vaskapu be van zárva, gondolkodás nélkül nekihajtott motorostól. — Más is jeleskedett ilyen természettel? — Nem. Nem tudom, kitől örökölte a gyerek, hiszen ha megnézzük... Sem Szabolcs, a magas rangú katonatiszt, sem a polgári foglalkozású Jenő... Miklós valahogy kilógott a sorból. „Miklós elvtárs, állj meg!” —És a kormányzó ? — Tudja, hogy van az... Mindenkinek nem lehet jó az ember. —Szigorú volt? — Inkább határozott. Egyszer... — Imre bácsi láthatóan mélyen kutat az emlékei között. — Kun Béla idejében itthon volt a kormányzó úr. Behívatták a községházára. Bottal járt még, nem gyógyult ki a sebesülésből. Amikor kijött, Fehér Jóska utána szaladt. Gúnyosan pdakiáltott: „Miklós elvtárs! Állj már meg, a botod itt hagytad!" Furcsa idők jártak akkor. Tizenkilencben Kun Béla rezesbandája fújta az utcán: „Állj be fiam katonának, jobb dolgod lesz, mint apádnak!” Be is álltak sorban. Kenderesi élményeink legne- mesbike az az érzés volt, amely ismét bizonyságát adta: a legnagyobb érték az emberben lakozik. Olyan emberben, mint a 80 esztendős Németh Imre bácsi. A helybéli polgár- mester, Baranyi Mihály ajánlotta jó szívvel Imre bácsit, aki talán sohasem fogyna ki a régi történetekből, ha volnának hallgatói. Meg is becsüli, tiszteli a hozzá betérőket, legalább addig sincs egyedül. A pajkos gyerek Fáradhatatlanul forgatja tárcsáját a régi Hajdú mosógép az udvaron. Imre bácsi éppen egy inget halász ki a vízből. Ráköszönünk. — Arról beszéljek, milyen volt régen? — kérdez vissza. — Az a baj, hogy csak volt! Megtörli a kezét, aztán elpi- tyeredik, amikor tovább faggatjuk: mindig az ő feladata a mosás? Februárban halt meg a felesége, s van egy másik gyásza is. A fiát is eltemette már, balesetben vesztette életét. A nyári konyhában telepszünk le. Odabent kellemes hűvös és feltűnően nagy rend, tisztaság fogad. Imre bácsi magas, szikár termetéből, feszes tartásából, mozdulataiból, szép, választékos beszédéből arra gyanakszom, talán katonatiszt lehetett valaha. Később kiderül, tévedtem. — Hogy is nézett ki a Horthy-birtok egykoron, Imre bácsi?—vágok a közepébe. — A hosszúháti birtok 1150 hold volt, a Horthy-tanyához 550 hold tartozott. Aztán ott volt Kenderessziget, Vány a alatt Ködmönös, ahol apám is csépelt annak idején — sorolja. — Közelről ismerte a családtagokat?-— Már amennyire. A kormányzó úr Miklós fia nagyon pajkos, kicsapongó gyerek volt. Egyszer motorral jött haza Pestről. Amikor meglátta, hogy érkezése ellenére a bejáA családi kripta belseje. Hamarosan a kormányzó és felesége is itt tér végsó' nyugalomra Fegyvemeken gyűjtötték a kommunistákat. Még a kormányzó úr cselédjei közül is csatlakoztak; K. Szabó János... Kapás Janinak hívtuk... még a direktóriumba is bekerült. Bencze Gazsi, Stenczel tanító úr... Aztán a kormányzó úr eltűnt Erdélyben, megszervezte azt, amit fehér terrornak neveznek. Szeged felől indultak, és megbukott a Kun-féle diktatúra. A győzelem után itthon fogadni kellett őket. Bennünket, gyerekeket kivezényeltek az utcára. Na, amikor tisztázódott a helyzet, a kommunistákhoz csapódottak mind jöttek kegyelmet kérni. És a kormányzó úr megbocsátott nekik. K. Szabó például már régen nem dolgozott nála, még mindig kapta a járandóságát. Stenczel tanító úr ríva imádkozott a kormányzó úr előtt, hogy ő nem is tudta, mit tesz. Erre Horthy ráförmedt: „Nem tudtad?! Azon nem csodálkozom, hogy Balogh Gyuri nem tudta, mert analfabéta. De te? Te tanult ember vagy!” Mégis megbocsátott neki. Igaz, attól kezdve nem lehetett községi tanító, tanyasi iskolába küldte. Volt föld, volt jövő Ballagunk a kenderesi Horthy kastély felé. Szép, gondozott, takaros a főutca. A kormányzó idejében 600-650-en lakták a falut. Imre bácsi még arra is emlékszik, hogy egy-egy utcában 84 házat építettek. S vajon mennyiben befolyásolta Horthy Miklós a falu jövőjét? Imre bácsi kerek perec kimondja: a lététköszönheti neki. Nyomban lerajzol a karjával egy félkörívet, és sorolja: a községháza, a postát, az óvodát, a könyvtárat, az egykori fiúgimnáziumot mind-mind Horthy létesítette. Volt is jövőjük a kenderesieknek, mert volt föld! Megtalálták a boldogulásukat. ,/akinek észt, gondolkodást adott az Isten, megtalálja a helyét a társadalomban." Imre bácsi bölcsessége legalább olyan időt álló, mint a kenderesi Horthy-hagyaték. Meg is kérdezem: mivel szolgálta annak idején a kormányzót? Nos, nem katonája volt Horthy Miklósnak Imre bácsi, hanem a napszámosa. De nem járt rosszul, aki napszámba Horthy Miklós pipázó szobája korabeli bútorokkal és a család fényképeivel fotó: kovács Erzsébet szegődött hozzá, az bizonyos. Szemet-szívet gyönyörködtető, méltóságteljes maga a Horthy-kastély, gondozott a kertje, mintha ezer apró kéz óvná nyugalmát. Sokat nem tévedhetünk, hiszen jelenleg a mezőgazdaság tudományára tanítják benne a diákokat. Még gazdasszony- képzőt is indítottak. A nyári szünetben csupán néhány tanuló gondozza a kertet, füvet vágnak, öntözik a növényeket. Az idegenek számára mindössze néhány helyiség áll nyitva a kastélyban. Az egyikben korabeli bútorokat és a család fényképeit fedezzük fel. Közöttük Rovátkay R. Lajos 1938-ben készült festményét, a Horthy-házaspárt ábrázolja. „Többé nem jövünk” — Mozgalmas vagy inkább nyugodt életet élt itt a kormányzó? — kérdezem Imre bácsit. — Nemigen fogadott vendégeket, visszavonult, csöndben, szolidan, a család körében töltötte a nyári pihenőit Körbejárjuk az épületet. Imre bácsi a betonkerítéshez vezet. A kastély és a szomszédos katolikus templom mezsgyéjén állunk. A kerítésen befalaztak egy kaput, egy átjárót — mutatja Imre bácsi. Valaha Horthyné itt járt át a kastélyból a templomba a misére. Bent az oltár mellett foglalt helyet, a falu népe a főbejárat felől alig láthatta. A templomban a fiatal helybéli katolikus pap, Iváncsi Balázs kalauzol bennünket, még a toronyba is felkapaszkodunk; nem mindennapi produkció a meredek és szűk létrákon feljutni egészen a harangig. Annál már csak a lefelé menet hajmeresztőbb. Még egy állomásunk van Kenderesen. A temetőbe vesszük az irányt, megnézzük a Horthy-család kriptáját. Azóta hallottuk a hírt: a közeljövőben haza kívánják hozni Horthy Miklós hamvait, s itt, a családi kriptában helyeznék örök nyugalomra. Vajon akkor mennyi koszorú, virág díszítené a csöppnyi kripta belsejét? Hiszen most is rengeteget láttunk, friss, szebbnél szebb élő virágokat. Nehezen búcsúzkodunk Imre bácsitól. Egyre csak mesél, beleszövi mondandójába a mai politikai dolgokat is. Két fontos dátumot még feljegy- zek a füzetembe: 1943 augusztusában töltötte a kastélyban utolsó kenderesi nyarát Horthy Miklós. Még egyszer eljöttek, ’44 tavaszán, de csak egy pillanatra. Elköszönni. Mintha megérezték volna sorsukat —mondja Imre bácsi —, mert így búcsúztak: „Mi már többé nem jövünk, de egyszer majd lesz valaki, aki igényt tart mindenre, amit itt hagytunk.” László Erzsébet
