Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-24 / 199. szám
ÉRDEKES EMBEREK 1992. augusztus 24., hétfő Szépszavú szóvivő Most a Parlament családi tükrét tartja elénk Hosszú évekig csak a hangját hallottuk nagy sikerű rádióműsoraiban. Most már látjuk is a televízió képernyőjén Juhász Juditot, igaz, nem riporterként — kormányszóvivői minőségében. Ki d? Mit tudhatunk a magánemberről, a háziasszonyról, az édesanyáról? — Huszonhárom esztendeje vagyok férjnél. A párom villamosmérnök, számítástechnikával foglalkozik. Veronika lányunk tizenhét éves, most fejezte be a Kodály Zoltán Magyar Kórus Iskola harmadik osztályát. Ám előbb abba a gimnáziumba járt, ahol én végeztem: a Lőwey Klárába, a volt Ranolderbe. Bár „albérletben”, szegényes körülmények között tanulnak, az ifjabb Sapszon Ferenc iskolája rendkívüli intézmény, kitűnő képzést nyújt a gyerekeknek. Ennek nagyon örül a család, hiszen magamról tudom, milyen gyönyörűség a közös éneklés, a színpadi szereplés. Ott a lányom komoly erkölcsi alapokon álló nevelést kap, amelynek lényege az egymásra való figyelés, a türelem és a művészet értékeinek tisztelete. Szóval olyan hagyományos erkölcsi normákat plántálnak beléjük, amelyekből manapság sajnos nagy a hiány. —Hírlik, hogy az önök családjában a férje a legkiegyensúlyozottabb személyiség... — A férjem joggal állítja magáról, hogy „tanácsadó típus”. Ez így is van, hiszen annak idején ő tanácsolta, hogy ne próbálkozzam újra a bölcsészkarral. így mondtam le a tanárságról és így lettem a közgazdasági egyetem hallgatója. Később is ő segített nekem erőt gyűjteni ahhoz, hogy jelentkezzem a rádióba, majd éppen ő beszélt rá arra is, hogy 17 esztendő múlva, Surján úr felkérésére hagyjam ott a mikrofont és legyek a Népjóléti Minisztérium szóvivője. Ám még ennél is nagyobb bátorítás kellett ahhoz, hogy elfogadjam a kormányszóvivői megbízatást. — Örömet talál az új munkakörében? — Ez a munka hallatlanul nehéz. Nem azt a fajta örömöt nyújtja, amit a rádióriportén munka adott. Nem volt könnyű megszokni, hogy amit ebben a szerepben mondok, azt nem Juhász Judit mondja, hanem a kormány. Más az újságíró felelőssége és más a közhivatalnoké. Talán éppen ezért vagyok hálás a kollégáknak, az újságíróknak, akik új szerepkörömben is elfogadtak. Tudom, a belpolitikai „szóvivés” ez idáig nem kifejezetten nőkre szabott szerepkör volt... —Juhász Juditot úgy ismerték a rádióhallgatók: ami a szívén, az a száján... — Szeretnék olyan szóvivő lenni, akire odafigyelnek az emberek, akinek hitele van, akin még azt is észreveszik, ha egy kicsit fáradtabb, ha kicsit fátyolos a szeme. Saját eszközeimmel arra törekszem, hogy egy új stílust honosítsak meg a kommunikációban: valamiféle női szelídséggel átitatni a keményebb politikai fordulatokat, a nehezebb bejelentéseket.-— Tény, hogy az áremelések híre is jobban hangzik az ön szájából... — Azt gondolom, hogy mindent meg lehet mondani az én mostani pozíciómban is, de nem árt, ha egy kis emberséget is keverünk a mondókába. Napjaink politikai kultúrájából éppen ezt az emberséget, beleérzést hiányolom, amikor egyesek túlságosan morózu- san, olykor hirtelenkedve állnak a nyilvánosság elé. Nem számolnak azzal, hogy a kimondott szó hogyan él, hogyan gyűrűzik tovább a közvéleményben. Hisszük, ez a stílusváltás sikerült is Juhász Juditnak. Az a közönség, amelynek elvesztésétől olyannyira félt az egykori Családi tükör szerkesztője, nem veszett el. Továbbra is az ő közönsége, még akkor is, ha éppen nem örömteli híreket, hanem mondjuk áremeléseket jelent be a kormány nevében. KOÓS FEB Beszélgetőpartnerünk: a Getz-díjas írónő Szabó Magda egy boldog ijedtségről, a „tizenkettekról”, a vissza-visszatérő klasszikusokról, a cívisvárosról Az egyik legrangosabb irodalmi életmű-díjat az idén Szabó Magdának ítélték oda. —Örül az elismerésnek? — Amikor megkaptam, boldog voltam és megijedtem. Csak nem jutottam el a pályám végére? Talán tudnak valamit a kuratórium tagjai, amit még nekem sem mertek elmondani az orvosok? Hiszen még annyi mondanivalóm volna... Mégis boldog voltam, mert úgy véltem, ez a díj munkám eddigi legreálisabb elismerése, hiszen írókból álló szakmai zsűri ítélkezett, olyan emberek, akik reggeltől estig betűt fogyasztanak. —Robert A. Pritzker személyesen jött el Magyarországra, s adta át Önnek a Getz Corpor- tion díját. Már ez is megtiszteltetés... — Pritzker úr rendkívül kellemes, kedves amerikai milliárdos. Göncz Árpád ismerkedett meg vele amerikai útja során, s miután szót ejtettek a magyar kultúráról, a magyar irodalomról, kedvet kapott a csak magyaroknak szóló alapítvány létrehozására. Olyan egyszerű módon tette ezt, ahogyan más egy pohár tiszta vizet nyújtana át a szomjazónak. — Hány regénye jelent meg eddig Szabó Magdának? — Pontosan egy tucat. —A „tizenkettek” közül melyik a legkedvesebb a szívének? Tévedek, ha a legújabbra, a könyvhéten utcára került Szilánkokra tippelek? — Téved. Ez a mostani könyvem egy esszékötet, amely sok-sok év hordaléka, lassanként összegyűlt írások. Olyan, mint egy korallsziget... Az utolsó írás mindig annyit jelent az embernek, na, ezt most letehetem, már nem kell érte aggódnom... Most úgy érzem, hogy a Pillanat című regényem áll hozzám a legközelebb. Summázata mindannak, amire az élet eddig megtanított. — Az életmű tehát még korántsem befejezett. Mivel folytatódik? — Jelenleg a Régimódi történet tévéforgatókönyvén dolgozom, a háromfelvonásos színdarab után ezúttal képekre kell felbontanom a regényt. Van vele éppen elég gondom. —Sokat dolgozik? — Nincs napi beosztásom. Általában kora reggel kezdem és tízig, fél tizenkettőig írok. Persze olykor beszélgetésekre is futja az időből, mint most is. Sokszor járok értekezletekre, hivatalos tárgyalásokra, szerepelek itt-ott. —Mindenre jut energiája? — Nem tudok úgy élni, hogy ne vegyek könyvet a kezembe. Olvasmányaim két csoportra oszthatók: egyrészt olvasom a fiatalokat, tudnom kell, mi foglalkoztatja őket; másrészt vannak állandóan visszatérő könyveim, a klaszszikusok, amelyeket újra és újra előveszek. — Régebben sokat utazott, megmaradt ez a szenvedélye ? — Mostanában kevesebbet csatangolok a világban, s ha mégis nekivágok, akkor annak valami célja van. Konferencia, előadás. Most is van néhány meghívásom: egy hamburgi ba- rátnőmhöz, Asconába Kerényi professzorhoz vagy éppen Rómába. Valószínűleg ezt az utóbbit veszem elő, régen jártam ott és imádom az örök várost. — A nyári programja tehát már eldőlt? — El. írom a Régimódi történetet, ez ideköt az asztalhoz. Ha elakadok az írásban, olyan leszek, mint Anteus: az én földem Debrecen, csak ott teljes a lelkibékém: —Ma is ott élnek a rokonai? — Már csak nagyon kevesen. Egyedül a keresztfiam maradt ott, a többieket már elvesztettem. Ha hazamegyek, inkább csak a barátaimat keresem meg. — Azért mégsem ,,lélekide- gen” ez a város... — Szó sincs róla! Apám, anyám rámhagyták ezt a várost. Megbeszélték, ha ők már nem lesznek, úgy menjek haza, hogy a Nagytemplom egyik tornya az apám, a másik meg az anyám és köszöntsem őket. Hát mindig így is teszek. Kezétcsókolommal köszönök, ha megérkeztem. (SZÉMANN) Mindent a rajongókért A jóképű, fiatal Tom Cruise, akit az Esőember, a Top Gun és a Született július 4- én című filmekben csodálhattunk meg, kisebb plasztikai műtétre szánta el magát. A filmszínésznek természetesen még nincs szüksége ráncfelvarró beavatkozásra — csípőjéről és hátsó feléről szeretne némi zsírt leszívatni. Következő filmjének, a Far and awaynek néhány jelenetében — igaz, csak hátulról — ugyanis meztelenül látható, és nem szeretne rajongóinak csalódást okozni nem egészen tökéletes alakjával. Columbo lidérces álmai A gyűrött ballonkabátos nyomozó alakítója, Peter Falk nemrégiben balesetet okozott Hollywoodban, a Sunset Boulevard-on. Range Roverjén 60 km-es óránkénti sebességgel hajtott a kanyarokkal tűzdelt úton, és összeütközött egy 55 kilométerrel hajtó Volvóval. Vezetőjét, egy 33 éves grúz származású asszonyt csonttöréssel, zú- zódásokkal, kisebb sérülésekkel szállították kórházba. A 63 éves színészt azóta lidérces álmok gyötrik: „Amint becsukom a szememet, megelevenednek a horrorisztikus jelenetek. Soha nem féltem ennyit az életemben.” A Kreml négy urának tolmácsa Szinte mindenki ismeri a fényképekről és a televízióból azt az alacsony, zömök, rövid hajú urat, aki sok-sok éve lehetővé teszi, hogy a szovjet és a német politikusok szinte úgy érezzék: egy nyelven beszélnek. O Ivan Kurpakov, a Kreml tolmácsa. A neve hosszú éveken keresztül az egyik legjobban őrzött titoknak számított a Kremlben. Most azonban megtört a jég és a legmagasabb rangú orosz tolmács interjút adott. A 49 éves Kurpakov az utóbbi évtized legfontosabb tárgyalásainak volt aktív résztvevője: négy Kreml-főnök — Brezs- nyev, Andropov, Csernyenkó és Gorbacsov — német hangja. Sőt, legutóbb Jelcin orosz elnököt is ő kísérte el német útjára. Tolmácsolt többek között Gromiko és Genscher, Brezsnyev és Strauss, Gorbacsov és Johannes Rau között. „Tíz évvez ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy interjút adjak egy újságnak, és elmeséljem a világ nagy politikusaival kapcsolatos történeteket... Most azonban, őszintén szólva, nagyon élvezem, hogy kiléphetek az árnyékukból és magam is elmondhatom, hogy ki vagyok és hogyan éltem meg a nagy politikai eseményeket” — mondta. Ivan Kurpakov 1942-ben született Szahalin szigetén. Elvégezte a moszkvai Idegennyelvek Főiskoláját, majd pedig diplomáciai pályára lépett. Mint mondja, a Szovjetunióban a magas rangú tárgyalásokon csak diplomaták tolmácsolhatnak — ez előírás. Kurpakov első nagy „fellépése” még diákkorában volt, amikor a Lipcsei Vásáron az akkori NDK pártfőtitkárnak, Walter Ulbrichtnak fordított. Ezután azonnal a Kremlbe hívták, Leonyid Brezsnyev- hez, akit majdnem húsz éven keresztül első tolmácsként árnyékként követett. Kurpakov szívesen emlékszik vissza erre az időre: „Izgalmas időszak volt” — mondja, és elkezd anekdotázni: — Amikor 1973 májusában a szovjet párt- és államfő Bonnban az akkori kancellárnál, Willy Brandtnál vendégeskedett, a német politikus különleges ajándékkal lepte meg szovjet vendégét: ahogy kilépett az ajtón, ott állt egy vadonatúj, 450 SLC típusú Mercedes. Mindenki — de elsősorban a főtitkár testőreinek — legnagyobb elképedésére, Brezsnyev felrántotta a kocsi ajtaját, behuppant a kormány mögé és elviharzott a Merci- vel. Mindenki nagyon aggódott, mert még senki nem látta vezetni a főtitkárt. Mire megérkezett a Petersberg aljára, széles olajcsíkot húzott maga után a kocsi. A sajtó annak idején gonoszkodva azt írta, hogy Leonyid Iljics azonnal tönkretette a Mercedest. Az igazság pedig mindössze az volt, hogy az olajtank lyukadt ki...” — 1978-ban már Brezsnyev nagyon beteg volt, és az orvosok eltiltották a dohányzástól. Bonni látogatása alkalmával azonban a főtitkár a Schmidt kancellárral folytatott megbeszélések elején felszólított, hogy gyújtsak rá egy cigarettára. Hozzá kell tennem, hogy ez a lehető legnagyobb udvariatlanság, és a diplomáciában szigorúan tilos. A 90 perces tárgyalás során a főtitkár folyamatosan odadugdosott nekem egy-egy cigarettát. Hamarosan rájöttem, hogy azt kívánja, fújjam az arcába a füstöt, ő pedig nagyokat szippantott belőle. Egy idő után már nem tudta türtőztetni magát, kivette a kezemből a cigarettát, és ő maga is mélyet szívott belőle. Ezalatt Schmidt kancellár, aki csak gyenge mentolos cigarettát szív, állandóan tüsszögött az erős füsttől. A megbeszélések végére Brezsnyev és én összesen két doboz Marlborót szívtunk el... — 1975-ben a helsinki záróokmány aláírása idején folyó tárgyalások során igen kellemetlen helyzetbe kerültem: tudvalevőleg Helmut Schmidt meglehetősen impulzív egyéniség. Egy megbeszélés során annyira elragadtatta magát, hogy Brezsnyev egyik kérdésére kicsúszott a száján: „Ez egy ronda kérdés”. Természetesen le kellett fordítanom. Brezsnyevnek a szeme sem rebbent, Gromiko viszont még 'morcosabb lett, mint addig volt... — Gorbacsovval kezdődött életem egyik legizgalmasabb időszaka. Már a Kohl kancellárral folytatott első tárgyalás után világos lett számomra, hogy most valami teljesen új dolog kezdődik, és hogy e két államférfi között mély barátság van kialakulóban. — A legfontosabb találkozójukra a Kaukázusban, meglehetősen oldott légkörben került sor. A tárgyalások előtti este Gorbacsov megbízott: kérdezzem meg a kancellártól, hozott-e magával pulóvert. Kohl meghökkent, de azt válaszolta: „Persze, van nálam egy gyapjú kardigán.” Erre másnap a főtitkár is kardigánt vett fel, és meghívta Kohlt egy kis sétára. Együtt ballagtak le a folyóhoz, ahol a kancellár elmesélte: otthon, a hegyekben kirándulva szívesen hűti le a lábát a hegyi patakokban. Gorbacsov azonban óvta ettől, mondván: „Itt nagyon sebes a folyó, még véletlenül elsodorná...” És a legnehezebb helyzet? Kurpakov „1989-ben Gorbacsov németországi látogatása alatt történt, amikor a főtitkár Dortmundban acélmunkások előtt akart beszélni. Annak rendje és módja szerint elkészült a 15 oldalas beszéd, le is fordították. Amikor megérkeztünk, 8000 lelkesen éljenző acélmunkás fogadta a főtitkárt. Gorbacsov ettől annyira meghatódott, hogy a következő szavakkal kezdte beszédét: „Daragije tovari- si!”, vagyis „Kedves Elvtársak!” Lenéztem az első sorban helyet foglaló két volt kancellárra, Helmut Schmidtre és Willy Brandtra, valamint az ünneplő munkásokra és teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem szólíthatom őket elvtársaknak. így aztán mély lélegzetet vettem, és a következőt mondtam: „Kedves barátaim!” Soha nem derült ki, hogy Gorbacsov észrevette-e a fordítást vagy az izgalomban bárkinek feltűnt-e a dolog... Ferenczy Europress
