Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04-05 / 157. szám
VENDÉGOLDAL 1992. július 4-5., szombat-vasárnap 17 év után derült ki Nem a férjem az édesapa Életünk legmegrázóbb híre volt! Nem tudtam elhinni, amit a doktor mondott! Ültem a férjem mellett, mereven néztem előre, teljesen kába voltam! Végre ránéztem, s láttam, ő még rosszabbul van, mint én! Hát hogy is érezheti magát a férfi, ha megmondják neki az orvosok, hogy nem ő a gyermekünk édesapja! Biológiai értelemben, természetesen. A közlés lesújtott bennünket. Nem elég, hogy tizenhét éves lányunkat súlyos autóbaleset érte, s most az életéért küzdöttek, nem elég, hogy deréktól lefelé megbénult: hogy végzetes károsodás érte a veséjét, s ráadásul még az is kiderült a vérvizsgálatokból, hogy a férjem nem adhatja a veséjét a lányunknak, mert nem a lányom apja. Biológiailag. — Most mit tegyünk? — kérdeztem az orvostól. Ha tudtam volna, boldogan adtam volna a vesémet, de akár az életemet is a lányomért. Mivel a vérvizsgálat kimutatta, hogy ez lehetetlen, szerettem volna tudni, hogy mit tehetek. —Keresse meg a gyerek vér szerinti apját — közölte az orvos tényszerűen. — Különben donorlistára tesszük, vagyis mi keresünk neki donort. „Találja meg az igazi apát” — visszhangoztak bennem az orvos szavai, ahogy lányom ágya mellett ültem. Ott feküdt eszméletlenül, sápadtan, csövek, orvosi műszerek lógtak ki belőle. Kezembe szerettem volna venni, megcsókolgatni, hogy elmúljon a fájdalma, mint kiskorában. De ez most nem ért semmit, csak a vér szerinti apja segíthetne. Egyszeriben felfedeztem, hogy mennyire hasonlít a lányom a férfira, akivel már olyan régen találkoztam, akivel sok évvel ezelőtt jártam, és mindmáig magamnak sem vallottam be, hogy rá hasonlít a lányom. Lelkem mélyén ugyan mindig gyanítottam, hogy nem a törvényes férjem gyermeke. Egyszer szóba is hoztam a nővéremnek, aki jót derült rajta, azóta szinte kizártnak tartottam én is. Jóllehet a lányom arcszíne és vörös haja nem illett sem az én, sem a férjem hajához, hiszen mindkét családban mindenki szőke volt. A három fiunk is szőke volt, kivétel nélkül, nem ütöttek a nővérükre. Születésétől fogva valamiféle ősibb génbeütésnek véltük a vörös haját, hiszen egyikünk sem ismerte a családfáját. Megpróbáltam elfelejteni a múltat. Jobb volt, ha nem emlékeztem korábbi gondatlan, felelőtlen életemre. „Amikor egy hétvégén meghívott magához, boldogan mentem” Tizenhat éves voltam, amikor fiúzni kezdtem. Testvéreimmel és barátaikkal kezdtem szórakozni járni. Megismerkedtem fiúkkal, megismertem a bulikat és — sajnos — a szexet is. Minden csupán amolyan játék volt nekem. A középiskola elvégzése után azonnal dolgozni kezdtem. Szinte minden hétvégén szórakozni jártam. Az a fiú — lányom vér szerinti apja—sokat jelentett a számomra: biztos voltam benne, hogy szeretem, s ő is szeret engem. O akkor már huszonöt éves volt, nagyon csinos, fekete haja volt. Teljesen elbűvölt engem, amikor első alkalommal hozzám lépett és meghívott egy kávéra. Első találkozásunk után három hónapig jártunk együtt. Minden péntek este egy kis vendéglőben találkoztunk. Pizzát és egy üveg olcsó bort rendeltünk, rengeteget hülyéskedtünk, és én mindig azon csodálkoztam, hogy nem rúgtak ki minket a vendéglőből. Később kiderült, hogy apám a vendéglősnek jó barátja volt. Szombatonként, vasárnaponként is együtt voltunk: rendszerint moziba mentünk. Az a fiatalember imádott tekézni. Több ligának is a tagja volt és gyakran játszott hétközben is. Oda is el-elkísértem. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, s minél több időt igyekeztünk egymással tölteni. Biztos voltam abban, hogy beleszerettem ebbe a nagydarab fiúba, s amikor egy hétvégén meghívott magához, boldogan mentem el hozzá. Mindketten úgy gondoltuk, felesleges lenne hazamennem néhány órára, hiszen hamarosan újra találkozunk. A hétvégét általában vele töltöttem. Én nagyon boldog voltam. S úgy éreztem, ő is az. Elcsodálkoztam és elképedtem, amikor egyik napról a másikra elhagyott egy másik nő miatt. Az egyidős volt vele, érettebb és komolyabb, mint én — a családjuk barátja. Neki én csak — úgy látszik — szexpartnere voltam. Feleségnek nem kellettem neki. Egyedül maradtam, de újból szórakozni kezdtem. Igaz, már mindenkit ismertem és untam. Felejteni akartam, elköltöztem a szülővárosomból. Honnan is tudhattam volna, hogy soha nem felejthetek! Két héttel később találkoztam egy merőben más fiúval. Tökéletes ellentéte volt az elsőnek. Fehérbőrű, csendes, félénk és szerény. Kedves mosolya volt, s amikor táncolni vitt, éreztem keze melegét. (Az első szerelmem soha nem kért fel táncolni. Most e fiú karjában biztonságot és békét éreztem. A másik mellett soha nem éreztem így magam.) Végigtáncoltuk az egész es-, tét. Rengeteget beszélgettünk és minden lehetségest megtudtunk egymásról. Én megpróbáltam néhány dolgot titokban tartani, különösen a kapcsolatomat. Az új fiú csak négy évvel volt idősebb nálam. A postán dolgozott, jó állása volt. Egyszerű, csendes, kényelmes életet élt. Viharos éveim után mellette megkomolyodtam. Kapcsolatunk nagyon gyorsan elmélyült. Mivel több mint ötven kilométerre lakott tőlünk, a hétvégét mindig nálam töltötte. Nagyon szerettem vele lenni. Akkor is együtt lettünk volna, ha szemközt lakunk. Hétvégén jókat főztünk, beszélgettünk, zenét hallgattunk, és persze órákon át szeretkeztünk. Néhány hónap múlva észrevettem, hogy terhes vagyok. „A kórházból hazafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz” Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy a gyerek nem is az övé. O maga se gondolt rá. Bár tudta, hogy nem voltam szűz, amikor az övé lettem. Természetesen összeházasodtunk. így akarta, és én nagyon boldog voltam. Szerettem és most is nagyon szeretem, s látom, mennyire aggódik. És becsapva érzi magát. Majd meghasad a szívem. Gyűlölöm magam, hogy így megbántottam. A kórházból hazafelé egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Tudtam, mit kell tennem, még ha nagyon nehéz is. A lányunk élete mindennél fontosabb. — Megkeresem őt — törtem meg a csendet. —Nem—mondta a férjem. — Hogy tagadhatod meg ezt az esélyt a lányunktól — mondtam döbbenten. — Nem akarom, hogy megzavarja az életünket. Azt mondta az orvos, egy éven belül találnak donort. — Egy év iszonyatosan hosszú idő, a lányunkról van szó! Megdöbbent, hogy más is eszedbe juthat! — A te lányod, nem az enyém — mondta közömbösen. — Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? — tört fel belőlem hosszú hallgatás után. — Meg- bántódtál. Hiszen a gyerek semmiről se tehet! Ha akarod, ha nem, akkor is megkeresem azt a férfit. — Persze, te tudod, hogy ki az — mondta vádlóan. — Mindvégig tudtad. — Igen, mindig sejtettem — vallottam be. „Másnap a kórházban ott volt a vér szerinti apa” Hazaérve idegesen kerestem a telefonszámát. A fia vette fel a kagylót. — Beszélhetnék az apáddal? — kérdeztem. Hallottam, hogy hívja az apját. Féltem és izgultam. — Megismersz, Károly? — A hangod nem változott semmit — s bár meglepődött, úgy folytatta, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára. Bemutatkoztam a férjem nevén. Megmondtam, hogy miért hívom. De már sírtam is. Vállalta, hogy bemegy a kórházba. Lányom balesete óta most először kezdtem reménykedni. Amikor letettem a kagylót, észrevettem, hogy a férjem ott állt mögöttem, tehát mindent hallott. — Ugye, nem baj, ha én nem megyek el a kórházba, nem akarok találkozni vele — s otthagyott. Szerettem volna segíteni rajta. Szerettem volna, ha megértőbb a lányunkkal. Igen, a lányunkkal, hiszen neki csak ő az apja. Mégpedig nagyon jó apja! Bárcsak leküzdhetné ezt a mostani érzését! Másnap ott volt a kórházban a vér szerinti apa. Örültünk a viszontlátásnak, habár 9i örömöt meglehetősen beárnyékolta lányom állapota. Rögtön vérvételre ment. Én pedig reménykedtem és imádkoztam. A férfi mindenre hajlandó volt. Soha nem felejtem el, mit mondott: — Végül is van három gyerekem: ők mindig segíthetnek rajtam, ha netán valami bajom történik. Szinte újra beleszerettem ebbe a férfiba, aki hajlandó volt a testéből egy darabot adni gyermekünk életéért. De nem engedtem az érzelmeimnek. A veseátültetés napján családostól jött a kórházba. Láttam, milyen bensőséges a kapcsolata a feleségével és a gyerekeivel; amiért őszintén irigyeltem. Nekem is kellett volna az ilyen megértő társ segítsége! A férjem végül is eljött a kórházba. A műtét végére érkezett. — Nem tudtam otthon maradni. Megbocsátod az önző viselkedésemet? — kérdezte. — Természetesen. És te meg tudsz bocsátani? El kellett volna mindent mondanom, már akkor, amikor megszületett. — Talán jobb így — válaszolt. —Lehet, hogy elhagytalak volna, és akkor nem élnénk ilyen szép házasságban, három gyermekünkkel. — Szeretlek, kedvesem — mondtam. — Soha nem tudnálak szándékosan megbántani. — Tudom. Én is szeretlek. De — ne haragudj — tudnom kell, hogy vajon úgy szeret-e még a lányunk engem, ahogy régen? Hiszen én nem tudtam rajta segíteni. Soha nem éreztem ilyen tehetetlennek magam. — Hát persze, hogy szeret. Miért ne szeretne? — Mert tudja, hogy nem én vagyok az apja. Aki — ráadásul — olyat tett érte, amit én nem tudtam. — Majd megérti, elég nagy ahhoz, hogy megértse. Neki mindig te leszel az apja. / „Ereztem: mindkét férfi a lányom apja lesz” Két órával később az orvos örömmel mondta, hogy mindkét műtét sikerült. Mázsás kő esett le a szívemről. Néhány óra múlva bemehettünk a lányunkhoz. Őszintén megmondtuk neki, hogy ki volt a donor. Alig akart hinni nekünk, bár mindig foglalkoztatta a külseje. Aztán kíváncsi lett a vér szerinti apjára, s mindenfélét kezdett kérdezni. Az ágyán ülve elkezdtem mesélni az életemet, miközben a férjem észrevétlenül kiment a szobából. Eszébe jutott, hogy van valaki, akinek hihetetlen hálával tartozunk. így aztán nem lepődtem meg, hogy később a vér szerinti apa betegágyánál találtam. A férjem köszönetét mondott neki és ő őszinte barátsággal kívánt mielőbbi gyógyulást. Örültem, hogy együtt láttam őket. Megkönnyebbülve éreztem, hogy ezentúl mindkét férfi a leányom apja lesz. Két megértő ember, akinek mindennél fontosabb a lányuk boldogsága. És ez csak megerősítette a férjem iránti szerelmemet, ugyanúgy, mint a vér szerinti apa iránti tiszteletemet. Végre megszabadultam titkától és terhétől, s minden erőmmel a boldog, ígéretes jövő felé fordulhattam.
