Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-04-05 / 157. szám

1992. július 4-5., szombat-vasárnap HAZAI TŰKOR írékés megyei hírlap Csillagos ég, 1992. július Helyi dél 12.40-kor Tovább tombol a nyár, a nap­palok tartama a hónap folya­mán nem csökken 15 óra alá, a Nap deleléskor pedig végig 60° felett tartózkodik. Hó ele­jén Békéscsabán a helyi dél 12.40-kor, hó végén pedig 12.42-kor következik be. Pá­rizsban ugyanekkor 13.55— 13.57-kor delel a Nap, hiszen ott is hasonló időszámítást használnak. A Hold július elején az esti égbolton naponta 13°-kal elő­rehaladva látható. Útja során csillagokat, bolygókat látszó­lag megközelíti, így a tájéko­zódásban nagy segítséget nyújthat. 7-én első negyed fá­zisba kerül. 14-én már egész éjszaka látható a telehold. 22- én a hajnali égen tündököl utolsó negyed fázisban, 29- ére pedig eltűnik az égről, hi­szen újhold lesz. A Merkúr 6- án kerül kedvező megfigyelé­si helyzetbe, hiszen ekkor másfél órával a Nap után nyugszik. A Merkúr a Föld pályáján belül kering 88 nap periódussal, ezért mindig csak a Nap közelében látszik, hol este, hol hajnalban. Az ég tetején, vagyis a ze­nitben, 23 órakor tartózkodik a Sárkány csillagkép feje. Csillagai hosszan tekerednek az északi pólus körül. Mivel hazánkból sohasem nyugsza­nak le, ezért cirkumpolárisnak nevezzük őket. Legfényesebb csillaga a másodrendű Rasta- ban, sárgás óriás. A magyar elnevezése Sárkány koronája. Az Antares, mely az égbolt 15 legfényesebb csillaga, váro­sunkból mindössze 16° ma­gasságban látszik. Ezért a Skorpió valamennyi csillagát nem is láthatjuk, hiszen azok egy része hazánkból alig emelkedik a déli horizont fölé. Az Antares egy hatalmas vörös órás. Mérete akkora, ha a Napunk helyén állna, akkor a Merkúr, a Vénusz, a Föld, de még a Mars bolygó is a csillag belsejében keringene, azaz teljesen elpárolognának. Zajácz György Üzemi szarkák és hívatlan „vendégek” ellen // Őrség áll a kapuban ( Folytatás az 1 .oldalról) ra, ahol az itt dolgozók fogad­ják. Illetéktelen személyek ide nem tehetik be a lábukat. — A termelésben mi a hely­zet? — A termelésben dolgozók is azon a bejáraton jönnek- mennek, ahol bárki más. A gépsorunk tiszta és modern, itt minden funkcionál. Felesle­ges, úgymond kísértésbe ejtő dolgok nincsenek az üzemben. Mi egyébként nem is feltéte­lezzük dolgozóinkról, hogy bármit eltulajdonítanának. — Naponta több kamion is megfordul itt. Velük sincs gond? — Volt rá példa, hogy egy kamionos le akarta cserélni járművében a poroltót, de a turpisságra rájöttek az őrök. Egyébként ott is mindent el­lenőriznek. — Beszélgetésünk elején említette a Guardien filozófi­át. Mit takar ez a kifejezés? — Egy szemléletet, ahol a dolgozók maximális odaadás­sal végzik feladatukat; a biz­tonság szempontjából pedig első helyen az ember áll, aki ugyebár a profitot termeli. A leghatásosabb elektromos riasztó a kanadai rendszer. Ha beindul a riasztó, valamennyi „felfűzött” veszi a Figyelő' ponton kívül is fotó: szűcs László Semmirevaló zárak dre Manapság csak az nem megy be a másik ember lakásába, aki nem akar. A tömbházak „szu­perbiztos” ajtói, még biztonsá­gosabb ablakai valósággal csábítják a hívatlan vendége­ket. A gyanútlan polgár pedig sír-rí, ha éppen ő kerül sorra. Vagyonvédelemre csak akkor gondolnak az emberek, ha már velük is megesett a baj. Oros­házán Aradi Pál vállalkozó reggelig is mesélhetné tapasz­talatait, hisz nap mint nap ta­lálkozik olyanokkal, akik „ál­dozatokká” váltak és azóta már maguk is riasztót szerel­tettek fel. — Sajnos az emberek csak az elektronikus riasztókra gondolnak a vagyonvédelem kapcsán — sorolja tapasztala­tait Aradi úr, a SZEM Vagyon­védelmi Vállalkozók Szövet­ségének tagja. — A mechani­kával egyáltalán nem törőd­nek, pedig azzal előzhetnék meg a behatolást. —Konkrétan mire gondol? — Az ajtótokok megerősí­tésére, a speciális zárak felsze­relésére. A lakótelepi lakások zömét (a földszinti és a legfel­ső emeleti a legveszélyeztetet­tebb) így meg lehet védeni a váratlan látogatóktól. — Aki mégis az elektromos riasztás mellett voksol, annak mit javasol? — A leghatásosabb az a ka­nadai rendszer, amelyre ha rá­köt az illető és baj éri — kom­munikációs módszerrel —, se­gélykérését minden „felfű­zött” veszi a figyelőponton kívül is. — Azt beszélik, hogy Oros­házán is kiépítenek egy őrző­figyelő központot... — A központ lényege, hogy a rácsatlakozókat bizonyos szolgáltatási díj ellenében őrizzük. A lakásban letelepí­tett riasztót a telefonvonalra (ahol nincs, ott a rádiós megol­dást használjuk) kötjük és kí­vánság szerint (tűzre, üvegtö­résre, ajtóérintésre) progra­mozzuk. Ha minden összejön, év végére működőképes köz­pontunk lesz. Csete Ilona Visszhang Nem vállalunk fejvadászatot 1992. június 10-én a Békés Megyei Hírlapban „Ne piszkáljanak minket”, június 17-én „Kneifel úr lebilincselő egyéniség”, majd június 19-én a Napi Délkeletben „Csak lejáratták” címlapos szalagcímmel írások jelentek meg a gyulai székhelyű Saolin Bűnmegelőző Vagyon- és Önvédelmi Egyesülettel kapcsolat­ban. Mindhárom cikkben érintett a rendőrség. Kneifel Antal úr, az egyesület vezetője sérelmezi, hogy a rendőrség nem támogat­ja a tevékenységüket, a Napi Délkeletben közölt nyilatkozata szerint egyenesen a lejáratására törekszünk. Nem volt ilyen szándékunk! Az olvasóknak (potenciális meg­rendelőknek), úgy gondolom, korrekt információkra van szük­ségük ez ügyben. Ezért tartjuk szükségesnek a reflektálást. Először is elvi éllel kell leszögeznem: mindenféle bűnmegelő­zést szolgáló kezdeményezést támogatunk. Vonatkozik ez az üzleti alapon működő vállalkozásokra is, de itt szigorúbb feltéte­lekkel. Nevünk felhasználását is engedélyező együttműködési szerződést csak akkor kötünk, ha meggyőződtünk a vállalkozás komolyságáról, az általa kínált szolgáltatás magas szakmai színvonaláról, törvényességéről. Vállalkozó világunkban talán nem tűnik szerénytelenségnek: ha egy cég úgy hirdetheti magát, hogy együttműködik a rendőrséggel, biztonsági berendezése a rendőrséget riasztja stb., ez egyfajta garancia a megrendelő szemében arra, hogy nemhiába fizet a vállalkozónak, amikor vele üzletet köt. Nos, a Saolinnál egyelőre e feltételeket nem látjuk, ezért nincs szerződésünk. E tény mögött tehát nem kell rosszindulatot, ellenérzést feltételezni. Még a laikusnak is feltűnik — hát még a szakembernek — Gyulán (is) terjesztett szórólapjukon a széles körű „szakmai” repertoár felsorolása! Mit állít és vállal a cég? Nem kevesebbet, mint: „...kábítószer felkutatása és megszünte­tései?), gyámügyi hálózat”, az alábbi tisztségviselők vehetők igénybe: „...speciális tűzszerész és Nindzsa”, „képzés: ...terro­rista elhárítás, emberrablási ügyek felderítésének az elsajátítása, ... illemtan”, „együttműködési szerződés a rendőrséggel fejva­dászat, veszélyes bűnözők elfogása (kialakulóban lévő maffiák felszámolása)” stb. Hogy miért nem kötünk szerződést a közös fejvadászatokra, maffiafelszámolásokra, talán nem kell tovább indokolnom. Az emberrablási ügyek felderítését pedig — sajnos — magunk is csak most tanuljuk, üzleti alapon mások kiképzését még a Saolinnal közösen sem vállalhatjuk. (Nem kevesebb nagyvona­lúságot tükröz az egyesület elnöke június 10-én megjelent nyilat­kozatának néhány kitétele: pl. eleki lövöldözés, nagy értékű lopott szobor hollétének a Saolin általi felderítése és a rendőrség­gel közlése. Mi is az újságból értesültünk ezekről a történések­ről.) A rendőrségre az üggyel kapcsolatban senki — még az egyesület — sem tett bejelentést! Mindezek alapján Kneifel Antal urat ezúton és külön levélben is felkérem, reklámjában tartózkodjon a rendőrségre való hivat­kozástól. Ugyanezek a szempontok vezették a Gyulai Rk. bűnügyi osztályvezetőjét, amikor Kneifel úr tevékenységéről nyilatkoz­va szólt a vele szemben lefolytatott korábbi vizsgálatokról. Ennek során olyan tényeket is megemlített, melyek nyilvános­ságra hozatala Kneifel úr szerint jó hírnevének sérelmeként is értelmezhető, melyért ezúton — a nyilvánosság előtt—kérem az elnézését. Dr. Gál László r. ezredes, megyei főkapitány Walter Lord: A Titanic pusztulása 45. Eközben már majdnem telje­sen kivilágosodott, s a fedélze­ten állók egymás után pillan­tották meg a közeledő mentős- csónakok sziluettjeit. Négy mérföldes területen lebegtek szétszórtan a szürke reggeli fényben, nehezen lehetett megkülönböztetni őket a sza­naszét úszkáló jéghegyek tu­catjaitól, amelyek mindenfelé ott imbolyogtak a vízen. Az apró jégtömbök közül kimaga­sodott néhány óriás; három­négy lehetett 150-200 láb ma­gas is. Észak és nyugat felé, körülbelül öt mérföldnyi tá­volságban összefüggő jégvi­lág húzódott, ameddig csak el­látott a szem. A jégmezőt itt- ott hatalmas jéghegyek szag­gatták meg, élesen rajzolódva ki a horizontra. — Amikor megláttam, milyen rengeteg jég között haladtam teljes gőz­zel, kivert a veríték — mondta később egy barátjának Rost- ron. — Megborzongtam, és ar­ra gondoltam: az O keze tartot­ta a kormányt egész éjszaka, nem az enyém! Olyan fantasztikus látvány volt valóban, hogy akik áta- ludták az éjszakát, képtelenek voltak felfogni a történteket. A San Franciscó-i Mrs. Wallace Bradford kitekintett a kajütab­lakon és nem hitt a szemének —fél mérföldnyire óriási csip­kés szélű jéghegy magasodott előtte, hatalmas, mint egy szá­razföldi sziklacsúcs. Elcsodál­kozott, hogy nem is fehér. — Hogyan lehetünk partközei­ben, amikor négy napja indul­tunkéi New Yorkból, méghoz­zá déli irányban haladtunk az óceán közepén? Hasonlóképpen rejtélyes­nek érezte a dolgot a St. Louisi Miss Sue Eva Rule is. Amikor megpillantotta az első mentő­csónakot, amint a hajnali de­rengésben közeledett a hajó­hoz, arra gondolt: hiszen ez egy léghajó gondolája, mö­götte a szürke hullámhegy a szivar alakú test képzetét kel­tette benne. A lány tehát azt hitte, egy lezuhant kormá­nyozható léghajó legénységét szedik fel. Egy felháborodott utas a stewardessétől akart kérni valamit a folyosón, de az nem is hagyta szóhoz jutni. Rámutatott az ebédlőszalon­ba vánszorgó nőkre és sírva mondta: — A Titanicról jönnek. A hajó az óceán fenekén van! Tíz mérfölddel távolabb, a Californian fedélzetén megin­dult az élet a hajnal közeledté­re. Négy órakor George Frede­rick Stewart felment a pa­rancsnoki hídra és leváltotta Stone második tisztet. Stone mindenről jelentést tett. Beszélt a különös hajóról, a rakétákról, s arról, hogy az ismeretlen hajó végül eltűnt. Hozzátette, hogy 3 óra 40 táj­ban is látott egy rakétát. Ezút­tal dél felől és egész bizonyo­san nem ugyanaz a hajó lőtte fel, amelyik az első nyolcat. Stone holtfáradtan vánszor- gott le a kabinjába. A többi már Stewart dolga... 4 óra 30 perckor Stewart felkeltette Lord kapitányt és el akarta ismételni Stone észre­vételeit. — Igen, tudok róla — vá­gott közbe a kapitány —, je­lentette nekem. — Lord fel sem vette az egyenruháját, egyenesen a parancsnoki hídra ment és most arról kezdett be­szélni, hogyan lehetne legelő­nyösebben elkerülni a jégme­zőt, hogy eljussanak Boston­ba. Stewart a szavába vágott, és megkérdezte felettesétől, nem akama-e rádiókapcsolat­ba lépni azzal a hajóval, amely déli irányban látható. — Nem — mondta a kapitány. — Nem hinném, hogy értelme lenne. Most nem is jelez. Stewart annyiban hagyta a dolgot. így meg sem említette, hogy Stone, amikor lement, azt állította, hogy a délre látha­tó hajó nem lehet ugyanaz, amelyik az első nyolc rakétát fellőtte. De azért egyre csak ez az ügy motoszkált a fejében, mert 5 óra 40 perckor fölkel­tette Evans szikratáv írászt, akinek emlékezete szerint, ezt mondta: — Egy hajó rakétákat lőtt fel. Próbálja megtudni, mi volt az. Evans csavargatni kezdte a gombokat; hívásokat fogott. Két perccel később Stewart csak úgy repült fel a hídra vezető lépcsőn, a kapitány­hoz. — Elsüllyedt egy hajó! — azzal rohant vissza a rádiósfül­kébe, majd megint vissza... És most Lord kapitány megtudta a szörnyű hírt: — A Titanic jéghegybe ütközött és elsüllyedt! Lord kapitány most úgy cse­lekedett, amint egy jó parancs­nokhoz illik. Teljes gőzzel elindult a Titanic utolsó ismert pozíciója felé. „Az unokahúga óhajtja meglátogatni, uram” — Nézd csak, mama, milyen gyönyörű az Északi-sark! Kár, hogy nincs a jégen a Mikulás! — mondta édesanyjának a kis Douglas Spedden, miközben a 3-as mentőcsónak a jeges ví­zen a Carpathia felé éviekéit. Valóban olyan volt a táj, mint valami Sarkvidékről szó­ló gyerekkönyv illusztrációja. A nap éppen a horizont fölé emelkedett, ajég szikrázott. A jéghegyek fehér, rózsaszín és mélykék színekben játszottak aszerint, hogy sugarak vagy ámyékfoltok vetődtek rájuk. A tenger is derűs kék volt, kis jégtömbök úszkáltak a fodro­zódó felszínen, némelyik csak ököl nagyságú. Odafenn a ke­leti égbolt kék és arany színek­ben játszott, derült nap ígére­tével. Az éjszaka árnyai még ott lappangtak a nyugati égen — Lawrence Beesley mindig emlékezett rá, hogy a Hajnal- csillagot bámulta, amely még akkor is arany fénnyel ragyo­gott, amikor a többi fénypont már mind elhalványult. (Folytatjuk) Evans csavargatni kezdte a gombokat; híváso­kat fogott. Két perccel később Stewart csak úgy repült fel a hídra vezető lépcsőn, a kapitányhoz. — Elsüllyedt egy hajó! — azzal rohant vissza a rádiósfülkébe, majd megint vissza... És most Lord kapitány megtudta a szörnyű hírt: — A Titanic jéghegybe ütközött és elsüllyedt!

Next

/
Oldalképek
Tartalom