Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-30 / 179. szám
1992. július 30., csütörtök \ HAZAI TÜKÖR Atképzett munkanélküliek Hetvenöt, korábban munka- nélkülivé vált diplomás szakember kapott átképzésről szóló oklevelet Szegeden, a városi ön- kormányzat dísztermében. Az „Euromenedzser” Nyitott Vállalkozó-és Menedzserképző Bt. által szervezett többhetes kurzus üzletkötő, informatikai menedzser és általános menedzser ismereteket nyújtott a hallgatóknak, akiknek—az országos átlagot meghaladó mértékben — 60-70 százalékban biztosított az elhelyezkedési lehetősége Csongrád megyében. Az „Euromenedzser” Nyitott Vállalkozó- és Menedzserképző Bt. pályázat útján nyerte el az országos és a Csongrád Megyei Munkaügyi Központtól a térségben munka nélkül lévők menedzser típusú átképzésének lehetőségét. Ezt elsősorban a Dél- Alföldjelentős kereskedelmi, tudományos, ipari és mezőgazda- sági bázisa indokolta, amely szükségessé teszi a speciálisan képzett, vállalkozó szellemű szakemberek foglalkoztatását. Vizipisztolypárbaj a kánikulában Jaj úgy élvezik ők a strandot — és Nagy Feró még ott sincs a gyomaendró'di medencében FOTÓ: FAZEKAS FERENC Olvasóink írják Néha megsajnáltam Folyó hó 13-ai, Áldatlan-álmatlan éjszakák” című levéllel kapcsolatban az alábbi az észrevételem. Remélem, a megjelenésig a kutyust még nem nyírják ki. Én most éjfélkor még nem alszom, mert a cikk felidegesített. Nekünk van egy kiváló kis házőrző kutyánk, amely ugatás, de csak akkor, ha valaki be akarjönni, ami a jelenlegi gyenge közbiztonságnál erény és nem hiba. Örülhet az ember, ha csak ennyi zaj van háza környékén. Ez a kutyuska itt volt gazdátlanul a szomszéd üres portán, egy fűrészgép alatt, és ha valakit látott, folyton ugatott. Úgy gondolta, neki meg kell védeni a fűrészgépét. Valaki fejbe verte, a lábát is eltalálta valamelyik kedves szomszéd (öt év óta ma is sántít). Néha megsajnáltam és adtam neki enni. Jött a tél, és mindenáron többször be akarta tuszkolni magát a kerítés alatt a kis szerencsétlen. Végül befogadtuk és nem bántuk meg. Most már biztonságban érezte magát, nem kellett félnie (mert a kutya azért is ugat), volt neki mit és kiket őrizni, megvolt a betevője. Sokkal többet ér, mint a túltenyésztett, agyonkényeztetett, már ugatni sem tudó pedigrés státusz- szimbólum. Most már csak akkor ugat, amikor el is várjuk tőle jelzésként, a saját biztonságunk érdekében. Pofácskáján legtöbbször elégedett kis vigyor ül. Nincsfelfogva, és mégis a kerti utakon jár. Ezt tudnám ajánlani és nem az önkormányzatra várni. Az ajánlott húsos ketrecet próbálja ki ön, ha másként nem megy — amit kétlek. Nem kell az állatokra úgy nézni, mint a fenevadakra, társaink ők a természetben. NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN Összehúzott nadrágszíj és semmi luxus Utcai beszélgetések a megélhetésről Békés megye az ország legszegényebb térségeinek egyike. Erről tanúskodnak a különféle statisztikák, s — egyáltalán nem meglepő módon — ezt érzik maguk az emberek is. S vajon hogyan gondolkodnak, vannak-e terveik, vágyaik, lehetőségeik, vagy beletörődtek sorsukba, lemondtak egy jobb, kényelmesebb világról. Kérdéseinkkel az átlagemberekhez fordultunk az utcán, a békéscsabai forgatagban. Gyuris Kálmán és neje, Kővári Judit (Békéscsaba): — Meggondoltan és beosztással kell élnünk, nyugdíjasok vagyunk. Több mint 40 évi munkaviszonnyal a hátunk mögött nehezen tudunk megélni. Megfontolandó például az is, beter- vezhetünk-e beruházásaink közé egy új háztartási gépet. Amikor a tévében zavaros a kép, szinte drukkolunk, hogy kiírják: műszaki hiba történt. Legalább nem a mi készülékünkben van a hiba. Félünk, hogy a lakbér a többszörösére emelkedhet. Ettől meglehetősen elbizonytalanodunk. A szüléinktől örököltünk egy kiskertet, mely fedezi az ellátásunkat, így nem kell a piacra járnunk. Ha nem lenne, veszélybe kerülne a megélhetésünk. Régen a hangversenybérletet meg tudtuk venni, ma már nem telik rá. Szabó István tanár (Békéscsaba): — Ahhoz, hogy anyagilag és szellemileg függetlenül, tehát polgári módon éljek, nekem 25 ezer forint elég lenne. Feleségem és 2 gyermekem van. Mellékmunkát sajnos egyre ritkábban vállalhatok. Reménykedem, hogy összehúzott nadrágszíjjal és a luxus mellőzésével megélhetünk valahogy. Három éve települtem át Erdélyből, alig ismerek valakit. A fenyegetettségben jobban összetartottunk, itt — úgy érzem — a farkastörvények nem ellenünk, hanem az emberek között működnek. Boszorkánykörbe kerültünk: a pénz elbújik, nő a szegénység, elfogy a hit az emberekből. Püski Julianna (Békéscsaba): — Elváltam, két éve leégett a házunk, így egy szobában élek két általános iskolás gyermekemmel. Magángazdálkodó vagyok, libát tömök, segédmunkát is gyakran vállalok. Ezt az idegileg is megterhelő munkát nem hagyhatom abba, hiszen munkanélkülisegélyt nem kapnék, a két gyereket meg indítanom kell ősszel az iskolába. Anyagilag nem tud támogatni bennünket senki. Vegyésztechnikusként nem tudok elhelyezkedni, mellesleg abból a pénzből képtelenség lenne megélni. A sok OTP és a rezsi fizetésére 20-25 ezer forint kellene. Kilátástalannak látom a helyzetemet. Látja, az autóm is rozsdás. Kocsit sem érdemes már tartani, de a munkámhoz szükség van rá. Szerintem aki lentről indul, nehezen érheti el a létminimumot vagy annál többet. Urbán Mária (Medgyesbo- dzás): — Két fuvarozó vállalatnál dolgozom megosztott munkaidőben, mint bérellenőr, bérszámfejtő és tb-ügyinté- ző. A fizetésem aránylag jó, mert a szüleimmel élek, tudok félretenni. Úgy érzem, nagyon meg kell dolgoznom ezért a pénzért, hiszen gyakran viszek haza munkát. Amit félreteszek, nem sok, lakásra, kocsira kevés. Édesanyám háztartásbeli, édesapám feleannyit keres, mint én, egy tsz-ben dolgozik. Luxusra nemigen költők, de a nekem tetsző cipőt, ruhát megveszem. Jelenleg nem vagyok elkeseredve, de ha a jövőre gondolok... Sz.T. Régimódi történet... Sági Sándorné Magdi hetente hozza nekem a Népszava keddi vagy pénteki számainak töredékét, amelyben Szerintem cím alatt véleményeket, vitákat, hozzászólásokat, olvasói leveleket jelentetnek meg. Közülük kiemelem „A toll hatalma” című írást, melyet Szabó Z. Levente készített. Ebben a szerző a füzesgyarmati vonatkozásokat is tartalmazó Régimódi történet című regényéről kérdezi Szabó Magdát. Az írónő elmondja, hogy nyolcrészes televíziós sorozat készül a műből, Zsurzs Éva rendezésében. Az interjú emellett sok értékes gondolatot is tartalmaz. Az Abigél, A születésnap, a Szilfán halat, a Megmaradt Szobotká- nak, a Freskó, az Álarcos bál, a Tündér Lala és még sok más mű szerzője, Szabó Magda elmondja például, hogy nagy hatalom van egy golyóstollban; meg lehet vele írni a tündérkirálynőt és meg lehet vele írni az atombombát. Szabó Z. Leventének arra a megjegyzésére pedig, hogy az irodalomnak nem mindig kedveznek a körülmények, az írónő így reagál: ,,Ezt az alkotó soha nem kérdezheti meg önmagától. Én tíz évig hallgattam, hogy utána tisztességgel megszólalhassak, de azóta mindig beszélek. Miközben látszólag nem csináltam semmit, megszületett négy regény. Csak nem adtam ki a kezemből. Ezt szabadon eldönthettem, de az írást nem lehet mérecskélni. A mű parancsol, az alkotásnak nem ura, hanem szolgája vagyok...” Mi, füzesgyarmatiak, de gondolom a megyében és a Sárréten sokan örülnek a hírnek, hogy nyolcrészes televíziós sorozat készül a Régimódi történetből. Annak is örülünk, hogy 1992. június' 16-án Szabó Magda írónő megkapta életművéért a Getz magyar nyelvű írói díjat. Kíváncsian várjuk a sorozatot, a díjhoz pedig tiszta szívből gratulálunk. Borbíró Lajos Füzesgyarmat Bónus István: Kistarcsai emlékek 10. Rövid életű tsz-tagságom A tsz-irodába viszolyogva léptünk, de csak be kellett menni néha az ügyeket intézni. Beírták az éveink számát és mellé jelölték a feltételezhető munkabírásunkat. Számba vették a lovainkat is. Azokat hamarosan be kellett vezetni a vágóhídra. Tudták, hogy a lovak a parasztok erősségei, igyekeztek hát megfosztani őket a lovaiktól. Mi már a Tündért kicseréltük egy szelíd, igazi jó kancára. Éppen vemhes volt, de mégis a vágóhídra kellett vezetni. Majd a szívem szakadt meg, amikor odakötöttem a vágóhíd korlátjához a sárba, latyakba a vágásra várakozó többi ló közé. A többi paraszttársam is szótlanul, keservesen járkál ott, mintha temetésen volna. Úgy éreztük valamennyien, hogy a lelkünket is vágóhídra vitték! A tsz-ben ránk mérték a területeket és azt mindenki maga kapálta, gyomlálta. De a hagymát közösen dugdostuk és ott jól elbeszélgettünk, politizáltunk. Valamennyien egy elvet vallottunk: utáltuk a tsz-t, ezt a magyar lélektől teljesen idegen szövetkezési formát. Nem is szövetkezet ez — mondogattuk —, hanem állami rabgazdaság! Szorgalmasan járogattam dolgozni és gyűlt a munkaegységem. Hanem szegény édesapám otthon unatkozott is egyedül, meg az sem volt, aki ellássa őt is, a háztartást is, ezért most már meg arra kérlelt, hogy hagyjam ott a tsz-t. Én csak nem hagytam ott, hanem a rámmért területeket megkapáltam, de másféle munkában nem vettem részt, hanem otthon végeztem a dolgomat. Amikor ezt észrevette a brigádvezető: folyton a nyakamra járt, hogy menjek, mert ezt is kell csinálni, azt is kell csinálni. És mindig valami nehéz, kellemetlen munkába kevert bele leginkább. Például kukorica ekézéskor beosztott lóvezetőnek. Ez abból állt, hogy két lovat kellett vezetni egyszerre. Ugyanis két ekéhez osztottak be egy lóvezetőt. Egy-két nap bírtam, hogy felemelt karral bukdácsoljak a lovak között, miközben azok egyre rángatják a kötőféket. Utána megmondtam a brigádvezetőnek, hogy ez a munka veszélyezteti az egészségemet, hiszen nekem operálták a tüdőmet és ha nem vigyázok, kiújulhat az egész. Rá se hederített, azt felelte, hogy hozzak "orvosi igazolást. Ennél mi sem volt könnyebb, hiszen az orvos csak csóválta a fejét, amikor megmondtam, hogy milyen munkát végeztetnek velem. Tovább egy napig sem mentem a tsz-be, hanem beadtam a kilépési szándékomat. Ez nem ment simán és könnyen. Azt mondták, kiengednek, de a földemet nem adják ki. írogattam ügyészségre, minisztériumba, mindenhová és végül csak elértem, hogy kimérték a két hold földemet. A tsz brigádvezetője, egy Nyíri nevű igen tanulatlan, primitív ember politikai szempontok miatt gyűlölt engem. Meghallottam, hogy mindenképpen ki akart velem bánni, azért vezényelt a lóvezetéshez. És még zsákoltatni is akart a magtárban. Később még azt is megtette, hogy a saját földünk mellett lévő árokpartot is megfizettette velünk, ahol a tehenünket legeltettük. Még a levegőt is irigyelte tőlünk. Primitívségére jellemző, hogy amikor a tsz-ben gyomláltuk a répát, ő utánunk állt és hátratett kezekkel, járkálva nézegette a munkánkat. Ez nem is lett volna baj, de a munkásőr ruháját nem vetette le és a pisztolytáska is ott lógott az oldalán. „Nahát ez tisztára szovjet rabgazdaság!” — suttogtuk egymásnak. Rab országban — viszonylag szabadon Hamar híre ment, hogy én kimosdottam magamat a téesz- ből és utánam többen is próbálkoztak a kilépéssel. Sikerült is néhánynak a kilépés, de a földjüket nem adták vissza, mivel nagyobb területről: öt-tíz holdról volt szó. Akik föld nélkül kiléptek, azok a tanyájuknál lévő egy hold földjükön kertészkedésbe fogtak és állatokat tartottak, abból éltek szerényen, semhogy a téeszben raboskodjanak. Mi is eltengődtünk a kevés kis földünkön az egy tehénnel. Ennek takarmányát az útmenti árokból gyűjtöttük össze télire. Mondhatom tehát, hogy az árokparton éltünk... Még gyermekkoromban megtanultam könyvekből a rádiókészítést. Sokat segített a jövedelmünkön, hogy én javítottam a tanyavilág telepes készülékeit. Inkább hozzám hozták, mert én gyorsabban és jobban rendbehoztam, mint a városi műszerészek. Nem dicsekvésként mondom, mert szent igaz, hogy amit én csináltam, az a rádió jobban vette a külföldi állomásokat, mint Budapestet. Esténként jó néhány környékbeli ismerős eljött hozzánk, hogy meghallgathassa a Szabad Európa Rádiót. Ez az adóállomás tartotta bennünk a lelket a nehéz napokban. Zavarta is a hatalom cefetül, de én melléhangoltam egy kicsit és így a zavaróállomás nem érvényesült annyira. Győztesen dübörgött körülöttünk az elnyomó államgépezet, de mi tanyasiak nyíltan politizáltunk, összesúgtunk, összepislogtunk a hatalom háta mögött. „Rossz szomszédság török átok...” — mondta Arany János. De a jó szomszéd még ennek éppen az ellenkezője: valóságos áldás. Egyik őszön hirtelen ilyen áldás ért bennünket. Ugyanis a szomszédunkba költözött egy igen népes, nagyon jó család. Valahol messze laktak az Isten háta mögött a kutasi pusztában, és a tsz miatt „menekültek” ide. Ugyanis, mivel elköltöztek a tsz közeléből, így evvel az ürüggyel könnyebben ki tudtak lépni. Vettek egy lovat és fuvart is vállaltak, meg mindenféle munkát. Egyik fiuk, a Jancsi a városban dolgozott, mivel kitanulta a kőműves szakmát. (Folytatjuk)
