Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-28 / 177. szám
1992. július 28., kedd HAZAI TÜKÖR Indokolatlan félelem A szeghalmi önkormányzat legutóbbi ülésén dr. Rákos Ferenc képviselő lakossági jelzésre szóvá tette, hogy a piac mellett épülő új lakásokhoz tervezett nagy propánbutángáz-tároló tartály nyugtalanítja a környékbelieket. Mivel a lakásokat a Mól Rt. építteti, az ügyben megkerestük Kovász- nai Lászlót, a Mól Rt. füzesgyarmati egységének vezetőjét. —Indokolt-e a környékbeliek aggodalma a két gáz tartályt illetó'en? — A félelmet annak tudom be, hogy nem rendelkeznek kellő ismerettel az emberek. Ez a két gáztartály az ott épülő 12 lakásunk gázellátását hivatott biztosítani, amíg a vezetékes gáz el nem ér idáig. Ami a veszélyeket illeti: a tartály 8 milliméter vastag, minőségi acéllemezből készült, olyan túlbiztosítással, hogy például plusz 50 fokon is a nyomás jócskán a megengedett érték alatt marad. A tartályok feltöltése speciális járműből teljes biztonsággal legfeljebb havonta egyszer történik majd. A megvalósítás során a rendkívül szigorú hatósági előírásokat a kivitelező, aki egyébként erre specializálódott szervezet, köteles betartani, és ezt a legszigorúbb vizsgálatokkal ellenőrzik is. Mindent összevetve azt mondhatom, ez a két tartály lényegesen biztonságosabb, mint a háztartásokban használatos gázpalack. G.K. Brit diploma magyar menedzsereknek A napokban kapta meg Londonban 29 magyar felsőszintű vezető a brit Nemzeti Akadémiai Minősítő Tanács DMS- oklevelét (Diploma in Management Studies). Ez volt az első alkalom, hogy magyar hallgatók két éves magyarországi felsőfokú tanulmányok után, nem csupán tanfolyami bizonyítványt, hanem az EK országokban is elfogadott menedzserdiplomát kaptak. A kurzust a Számaik Open Business School (OBS) szervezte. Kemény munkáért Kemény Gábor-díj „A munkám egyik jelentős állomása volt, hogy a középkori művészethez bibliai ismertetőt írtam. Elismerés számomra, hogy ezt több iskola is felhasználja az oktatásban” FOTÓ: FAZEKAS FERENC Az idei Kemény Gábor-díjat Gonda Jánosné geszti pedagógusnak ítélte a Kemény Gábor Iskolaszövetség. — Nem számítottam rá, nem vártam — mondta találkozásunkkor a tanárnő.—Az utóbbi években sok pedagógus keresi az utat, amely az oktatás megújulásához vezet. Én is ennek az útkeresésnek vagyok a részese. Hivatástudatból és nem kitüntetésért tettem, anjjt tettem. Mindenesetre nagy öröm volt számomra, amikor megtudtam, hogy ezt a díjat az iskolák egyhangúlag ítélték nekem. — Ezt az elismerést olyan pedagógusok kapják, akik kimagasló eredményeket érnek el a szentlőrinci iskolakísérletben. Úgy tudom, a geszti általános iskolában normál tantervű oktatás folyik... — Ami iskolánk csak egyetlen szentlőrinci tárgyat vezetett be 1984-ben: a rajzot és az énekzenét intagráló művészetismeret tantárgyat. Ennek az oktatását vállaltam fel én. — Önnek tanítói, technika és orosz szakos oklevele van... — Alapjában véve mindig humán érdeklődésű voltam, ezért mertem belevágni a művészetismeretbe. Eleinte csak a lelkesedésem volt és erős akaratom, hogy megbirkózzam a feladattal. A tanítási órákra való felkészülés óriási erőfeszítést igényelt. A könyvtári munkára, szemléltetések előkészítésére rengeteg energia kellett. Néha magam is csodálkozom, hogy volt bátorságom és erőm elindulni egy ismeretlen úton. — Sokéves tapasztalattal és egy elismeréssel a háta mögött hogyan látja a munkáját? Érdemes volt? — Meggyőződésem, hogy ez a jövő. Még akkor is, ha a tantestületben nem mindenki ért velem egyet. Az információ- robbanás okozta rengeteg ismeret a hagyományos tantárgyi rendszerben úgy helyezkedik el a gyermek tudatában, mint a zsákba dobált rongyok. Összevissza. A tantárgyak integrációja könnyebb eligazodást tesz lehetővé a gyermek számára. A tanulók mást is tudnak, mint a hasonló korú társaik. Bátrabbak, problémaérzékenyebbek. Valamennyi, középiskolába került volt nyolcadikosunk kitűnik tájékozottságával társai között. Es ez az, ami miatt érdemes volt! —Úgy hallottam, nagyon sokan látogatták az óráit... — így van. Jöttek hozzám a környező iskolákból, Szentlő- rincről, Kaposvárról, Békéscsabáról, Sarkadról, Szolnokról. Meglátogattak a művelődési minisztériumból, sőt, az Egyesült Államokból is. Nekem már önmagában ennyi is elismerést jelentett... M. M. Mariska néni és a golf Örömöm nem ismer határt. Eddig ugyan nem tudtam mire vágyok oly epedve, de most már világos, a 18 lyukú nemzeti minősítésű golfpályára Bükfürdőn, és az ottani első igazán komoly golfklubra. Épp ideje, hisz kaszinó kaszinó hátán van már, de az együtt sem pótolja a golfparti közben külföldiekkel köthető milliós üzletek lehetőségét. Szóval van már a magyarnak olyan klubja — Birdland Golf & Country Klub —, amelynek tagjai megfelelő napidíj ellenében az egész világ hasonló helyein üthetik a golflabdákat. Persze a klubtagság nálunk sem egyszerű dolog, a felvételről az elnökség dönt, és még játékminősítő vizsgát is kell tenni. Úgy bizony, amint azt illik a jobb helyen. ‘Mert gondoljuk csak meg, mi is lenne, ha csak úgy odavághatná valaki a 360 000 vagy 800 000 forintos évi tagdíjat az asztalra, netán a négyszemélyes bu- siness-klubtagságért fizetendő I 100 000 forintot? Ha ilyen simán be lehetne sétálni pusztán a pénzzel, akkor ezt ma már sokan megtennék, s eleve fölhígult tagság jönne létre. Kissé drága ugyan a tagsági kártya, de értékpapírként kezelhető, szabadon eladható, illetve átruházható. S ezzel már ki is nyílt a híres magyar kiskapu azok számára, akik a nagykapu küszöbéről vissza lettek tessékelve. Ez külön tetszik nekem, hisz hagyományfolytató. Ennél jobban már csak az ragadtat el, hogy a golfklub tagsági díja az APEH állásfoglalása szerint költségként elszámolható. Vagyis a százezrek és a milliók levonhatók az adóalapból. Ézt csinálják utánuk, ha tudják, a bérből és fizetésből élők. Vass Márta Olvasói levelek Búcsú helyett Kurucz Pál emlékére Kedves Pali bácsi! Búcsúzunk tőled kollégáid, az áfész dolgozói. A régiek, volt nyugdíjas társaid, s a most még aktív munkában lévők. Milyen régen volt 1952, amikor a fogságból alighogy hazatértél, a háború szomorú élménye még kegyetlenül élt benned, te a volán mellé ültél, hogy a falu boldogulását, a kereskedelem megindulását segítsd. Szállítottál, ha kellett éjszaka is. Szinte együtt fejlődtél a hazai — háború utáni — szövetkezeti mozgalommal, melynek tagja voltál 43 évig, életed végéig, és dolgozója 1979-ig, a nyugdíjba vonulásodig. Huszonhét évig dolgoztál a szövetkezetnél példamutató szorgalommal. Micsoda energia, erőfeszítés kellett ahhoz, hogy gépkocsivezetőből, mint a szövetkezet ügyvezető elnöke mentél nyugdíjba. Micsoda kitartás kellett, hogy munka mellett ötvenévesen leérettségiztél, mert érezni és másokkal is láttatni akartad, hogy az ember életében csak építkezhet, csak mindig előre és sohasem hátra. Ezt az akaratot bizonyára hoztad a szülői házból is, de a háború romboló volta is erősítette benned. Mennyi szakember került ki kezed alól, hányszor biztattad a csüggedőket. Örültünk kitüntetésednek, melyet a szövetkezeti mozgalomban kifejtett munkádért kaptál. De most elmentél. Nem szóltál, hogy indulsz. Ősszel a te helyed már üres lesz a nyugdíjastalálkozón. Eggyel kevesebben vagyunk. Szeretettel emlékezünk rád. Földesi Györgyné ügyvezető, Bucsa Meteorológia és valóság „Ég a nap melegtől a kopár szik sarja / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” De „kiszáradt a tóból mind a sás, mind a víz, a szegény barom csak a pásztorra néz". A jószág szája sebes, nyalja a száraz sziket az alig található avarfű miatt. Száj- és körömfájás veszélye fenyeget. A sánta birkanyáj araszol a kiégett legelőn, keresi a torzsot, de ez egyre kevesebb. Ott, ahol még van a,,porondokon”, azt ellepték a cigánymogyorók, a celicetövisek, az ördögszekér. Valamikor kaszával járt a pásztor s irtotta, most meg... Unatkozik. De égetik a tarlót is, a rendre hagyott szalmát is. A tarlókra még mehetne a jószág „kalászolni”, de felégetik előtte, s ami a forgókban kimarad, azt is letárcsázzák, ne legyen az se. De baj van a téli szálastakarmánnyal is. A lucernát az ötszöri kaszálás helyett csak kétszer—háromszor lehet „lecsapkodni”, ezt a keveset téli takarmányozáskor — mint valamikor — összekeverhetnénk búzaszalmával. Ha más nincs, a jószág áttelelésére ez is megteszi... Hogy miért írom görcsös-eres kezemmel e sorokat? Azért, mert felháborító a rádió, a televízió s főként a meteorológusok időjárási kommentálása. „Továbbra is szép időnk lesz, a strandolást kósza felhők sem zavarják.” Tudom, a kutyaugatás nem hallik az égig, ez mégis égbekiáltó kihívás a vidéki magyar néppel szemben. Mikita István Bónus István: Kistarcsai emlékek 8. Egy tudós azt írta valahol, hogy az emberek valamennyien boldogságra vágynak, pedig a boldogság egy olyan fel- ajzott állapot, amely sokáig el sem viselhető. Én is éreztem, hogy fizikailag megvisel a boldogság. Lángolt az arcom, forró volt a lehelletem és úgy pörgött a szívem, mint egy ünnepi zenekar dobverője. Hazatérve a szülői házba a boldogság még fokozódott. Idős édesapámnak és édesanyámnak is felragyogott az eladdig szomorú arca a boldogságtól. Jöttek az ismerősök, a szomszédok is sorra és úgy csodálgat- tak, kérdezgettek engem, mint azt, aki a biztos halálból menekült meg. Még az öreg Balogh szomszéd is megölelt, megcsókolt. Ezt azért tartottam nagy megtiszteltetésnek, mert róla mindenki tudta, hogy az ilyésféle szeretetnyilvánítást még az asszonyával és a gyermekeivel szemben sem szokta gyakorolni. A környezetemnek ez a végtelen nagy tisztelete és szerete- te adott erőt a további mesDróbáltatások elviseléséhez. Mert azok aztán a nyakamba zúdultak hamarosan. Édesanyám évek óta betegeskedett a veséjével. Az orvosok műtétet javasoltak, de félt tőle és halogatta a döntést. Hazatérésem után egy hónapra hirtelen leesett lábról és azonnal kórházba kellett szállítani. Megoperálták. A műtét szerencsére nagyon jól sikerült és hamarosan felépült. Csakhogy az orvos nekem megsúgta; a másik veséje is beteg édesanyámnak, ezért vérmes reményeket ne tápláljunk felgyógyulása irányában. Hamarosan újabb sorscsapás következett. Egyik piaci napon a szüleim kocsin mentek be a városba. El nem tudtam találni, miért késnek olyan sokáig. Egyszer csak látom, hogy jönnek: gyalog. Sírva panaszolta édesanyám, hogy az öreg lovunk rosszul lett a kocsi előtt, összeesett és kimúlt. Már el is vitték onnan a dögtelepre. Végső reménységnek és pénzforrásnak nem maradt másunk, csak az egyetlen tehenünk. Jó fejős volt és minden reggel behordtam a tejét városi házakhoz. Mivel ez a jövedelem kevésnek bizonyult, hiszen új lóra is szükségünk lett volna a nyári munkához, ezért elhatároztam, hogy elmegyek valahová dolgozni. Alig említettem ezt a szándékomat: a barátaim máris újságolták, hogy az állami gazdaság sertéstelepére vesznek fel munkásokat. Rögtön jelentkeztem. Ez pénteki napon történt. A telepvezető — bizonyos Köteles nevű tót- komlósi ember — örömmel közölte, hogy már hétfőn munkába állhatok. Kérdezte még, hogy hol dolgoztam utoljára s avval elváltunk. Hétfőn korán reggel jelentkeztem. Köteles azonban gondterhelt arccal fogadott. Élmondta, hogy az előző munkahelyemtől megtudta, hogy én ötvenhatban a kommunisták ellen szavaltam. Mivel ő is kommunista, ezért nem vehet fel. Hímelt-hámolt még valamit, de én sarkon fordultam és otthagytam. Széltében-hosszában hí- reszteltem ezt az esetet és mindenki elítélte, szidta az egész embertelen, piszkos rendszert. Az öreg orvosomnak is fülébe jutott a hír, hogy mi történt velem. Behívatott és elmondta, hogy a kórházi kőműves mellé mehetek segédmunkásnak, ő elintézte a dolgot. Azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg ennek az áldott jó embernek a gondoskodását. Egyszer már megmentette az életemet, amikor évekig kezelte a beteg tüdőmet, amíg csak teljesen meg nem gyógyult. Most pedig megint milyen nagyot segített rajtam! A kórházi kőműves mellett gyöngyéletem volt. Vidáman végeztem az egyébként elég nehéz munkát, mert az öreg kőműves, akinek a maltert hordtuk égy társammal: nagyon humoros volt. Egyik délután nagy fontoskodással kijelentette: „Gyerekek, holnap meglássátok szél lesz!” Miből gondolja, Sándor bátyám olyan pontosan? — kérdeztük őszinte csodálkozással. „Abból, hogy a kisvonat farral megy Kaszaper felé” — felelte ravaszul az öreg. S mikor ezen jót nevettünk, ő is elbazsalyintotta magát. A tél beálltáig jártam a kórházhoz dolgozni és sikerült annyit összekuporgatni, hogy vehettem egy rossz lovat. Csakugyan rossz természetű volt, mert rúgott is, farkallós is volt, de a terhet azt vitte derekasan. Amikor a szomszéd cukorrépa-szállításkor elakadt a sárban a két lovával, az én Tündérem húzta ki egymaga a farkával, akkor elkezdett rúgni és rohanni eszeveszettül, alig lehetett megfékezni. Ha a fa alá kötöttük nyáron és hozzáért egy kis gallyacska a hátához, azonnal elkezdett rúgni felfelé két lábbal akár órák hosszáig is, míg össze nem ros- kadt a fáradtságtól. Hát ilyen ló volt a Tündér, de azért csak ló volt. Szinte egyenesbe került már az életünk, amikor meghalt édesanyám. Az ő elvesztése nagy lelki válságot idézett elő édesapámban is, bennem is. Új korszak kezdődött számunkra: a szeretet nélküli korszak. Nélküle üres lett az udvar, a ház és minden, amit otthonnak nevezünk. Édesapám egy-egy üveg pálinkával vigasztalta magát, én meg a hurkaszakadásig való munkába menekültem az otthoni sivárság elől. Kora reggel rohantam a városba a tejjel, utána ki a hét kilométerre lévő két hold földünkre és napestig kapáltam a végtelenül tarackos földet. A végén úgy elfáradtam, hogy remegés fogott el és szédültem. Most már tudom, ez az éhezéstől volt. Ugyanis egész nap csak szalonnát, kenyeret ettem és az izommunkától elfogyott a vércukrom. Egy-két szem kockacukor segített volna, de nem volt semmi más, csak a tanyasi kút sziksós vizét nyakaltam világnak. Istenem, még visszagondolni is rossz!... A következő esztendőben haszonbéres földet is fogtam a két hold mellé. Nem jártam rosszul, meit jó termést adott az Isten és két hízót is meghizlaltunk. Szinte megelégedetten teleltünk volna, de jött a nagy téeszesítés. Naponta zaklattak bennünket az agitálok. Édesapám rettentően nagyothalló volt már akkor és így ő mentesült az agitálok szózápora alól. Egyedül énrám zúdult az egész. Igen jól bírtam a szócsatát. Mivel Kistarcsa „edzőtáborát” átvészeltem már, így nem ijedtem meg az ilyen kisstílű csirkefogóktól. Pedig nem babra ment a játék! Hamar híre terjedt, hogy micsoda embertelenséget, sőt borzalmakat elkövetnek a „meggyőzés” érdekében. A monori Kovács Sándort kivitték az országúira, kötelet kötöttek a nyakára és egy pillanatra felhúzták. Utána, mikor leengedték, eléje tették a belépési nyilatkozatot: „Na, írja alá!” Persze, hogy aláírta szegény. Sóstón, Horváthéknál gépkocsival nekimentek a gangoszlopoknak és kitördelték. A tető is utánarogyott. így kezdték az önkéntes alapon való téeszesítést. (Folytatjuk)
