Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-27 / 176. szám
O 1992. július 27., hétfő Az igazgató blöffölt? Városvédők válságban Szeghalmon az 1990-es hely- hatósági választások „sikercsapata” volt a Független Városvédő Egyesület, hét képviselőt küldhetett a 19 tagú testületbe. Ám a siker a múlté, a jelen és főleg a jövő sokkal kétségesebb. Legutóbbi ülésükön a húszegynéhány tagból mindössze nyolcán jelentek meg. Hajdú István elnök kritikus értékelést adott mind az egyesület, mind saját tevékenységéről. Elmondta, hogy az egyesület szétszakadt és nem jobb a helyzet a képviselő-testületi frakciót illetően sem. Az is jellemző, hogy a hét városatyából csak három volt jelen. Hiányzott többek között az egyesület támogatásával polgármesterré előlépett Kovács Imre is, akivel egyébként azóta erősen megromlott a viszony. Végül Hajdú István bejelentette lemondását, és az egyesület alternatívájaként egy új programot vagy a szétesést jelölte meg. Ezután az egyesület titkára, Oravszki Ferenc is lemondott, bár ő a helyzetet nem látta ennyire tragikusnak. Szerinte a fő gond az volt, hogy a tagok nem voltak őszinték egymáshoz és nem hajtották végre azt sem, amit előzőleg megbeszéltek. A jelenlévő valamennyi tag elmondta véleményét a válságról. A kulcskérdés a polgár- mesterhez való viszony és a kivezető út megjelölése volt. Ez utóbbiról döntés is született. Nagy Jánost, a korábbi vezetőség egyik tagját ügyvezetővé választották, egyben megbízták azzal, hogy az egyesület tagjait írásban szólítsa fel, nyilatkozzanak tagságukról. Ezután a következő ülésen- tiszta lappal, új programmal kell előállni. A képviselő-testületi tagok arra hívták fel tagjaikat, vállalják a megméretést egy nyilvános, a városi televízióban közvetítendő vitában. Megítélésük szerint ez a többi párt frakcióvezetőjére is vonatkozik, alkalmat adva a félidős értékelésre is. G.K. (Folytatás az I. oldalról) Széli úr átcserélte a főmérnököt és a műszaki vezetőt, aztán felvett egy új főkönyvelőt. Én ezt nem is akarom minősíteni. — Úgy vélték, abban az esetben lesz közös vállalat, ha én leszek az igazgató — kapcsolódik a beszélgetésbe Kiss László. — Ezzel a helyzettel nem akartam visszaélni, és a bizottságnak is bemutattam az elképzeléseim. Elmondtam, hogy közös vállalat lesz, és hétmillió márka értékű munkát kapunk, ami 350 millió forintot jelent a cégnek. A pályázatom lényege, hogy először a 70 milliós adósságot kell kezelni, majd a privatizációra a vállalat 15 százalékát kiosztottuk volna a dolgozóknak. Ezt akkor még meg lehetett tenni. Az üzemet 188 fővel adtam át, most 132-en vannak, de várható további leépítés. Egyébként van még remény, ha a vállalatba gyorsan és döntő részben a tőkés vállalkozó is beléphet. — Az ön távozására nem éppen ezek a koncepciók adtak okot? — Márciusban, amíg én Németországban tárgyaltam, Széli úr bejárt az üzembe és megszervezték ellenem a puccsot. A 18 küldöttet láthatóan nem is érdekelte a pályázat. Kár ezért a kollektíváért, mert arra szavaztak, hogy előbb-utóbb mehetnek az utcára. —Hol keresendő a hiba? — Szerintem Kiss László taktikai hibát követett el, hogy megválasztása előtt be akarta vezetni a nyugati export szigorát, keménységét. Ezzel a küldötteket elfordította magától — folytatja Szabó Ferenc. — Úgy gondolta, a mezőkovácsháziak is értik az idő szavát, és elfogadják a koncepciót. A vállalatnak volt adóssága is, no de miért? Több milliót épületbe, gépekbe fektettünk, ami természetesen az adósságoknál jelentkezett. De emellett volt profilja, és a német cég megrendeléseket, piacot biztosított volna. A tőkés a jó munkaerőt, mérnököt megbecsüli, úgysem küldi el, esetleg az improduktív állományt, valamint megválasztották volna az első számú vezetőt. Feltételezem Széli úr ettől félt. —Látnak-e kiutat? — Az újságban megjelent nyilatkozat után beszélgettem néhány emberrel — mondja Szabó úr —, és megtudtam, azóta nincs közgyűlésük, nincs konkrét céljuk. Azok az emberek, akik őt választották, tévedtek, és ez belekerülhet ennek a nagyon jó, komplett kisvállalatnak a bukásába. Ha csak időben észbe nem kapnak! Javaslatom: hívják össze a küldöttgyűlést, és számoltassák el az igazgatót. Egyedüli remény a gyors, nyugati privatizáció, még ha 50 százalék fölötti is a tőkés részesedés. Halasi Mária Olvasóink szombati lapunkból értesülhettek arról, hogy a békéscsabai önkormányzat rendeletben szabályozta a köztisztaság rendjét. Ennek lényege, hogy új kukákat helyeznek ki, amelyek használatáért a lakosságnak fizetnie kell. A döntés némi ellenérzést váltott ki az emberek körében. A városgazdálkodási vállalat folyamatosan szállítja a szeméttárolókat, s információink szerint tegnap reggelig csupán néhányan nem vették át a'kukákat Felvételünkön a Wagner u. 65. számú ház gazdasszonya kíséri figyelemmel a kukák „érkezését” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Visszhang Taxin olcsóbb! Tisztelt Szerkesztőség! 1992. július II—-12-ei számukban munkatársuk Kiss A. János tollából megjelent a ,,Szakértünk” című keretes cikk a mentősök sanyarú helyzetét elemezvén, gúny tárgyává téve azt a javaslatot, mely a betegszállítás egy részét taxikkal kívánja megoldani. Nem utolsó sorban utalva a taxifuvarok magas áraira. A cikk címe ,,,Szakértünk?". Nos, akkor szakértsünk, de pontos információk alapján. Konkrétan, tudják-e, tudja-e egyáltalán vagy érdekel-e valakit mit kóstál ma ,,mentőzni” vagy mibe kerül egy kilométer megtétele az államigazgatásban? Szakberkekből kapott információ: egy kilométer a mentőknél nem jön ki 40 forint alatt. Ezzel szemben a taxi (Thermál) ezt megteszi 28 forintért. Hosszabb vagy rendszeres igénybevétel esetén ebből 20—40 százalék kedvezményt adunk. Ez összegszerűen a 40 százalékra vetítve 16,80 forint!kilométer. Ilyen megállapodás él a Népújság Kft.-vel is. Nem tudom ki volt a társadalombiztosítás szakértője, de ismerheti ezeket az adatokat, annál is inkább, mert vannak megyék, ahol a betegszállítási tevékenység azon részét, amely nem igényel különleges felszereltséget és szakápolót (de csak azt), már így végzik. Tudják, hogy ez közel fele annyiba kerül, mint előtte. Általában is gyakorlattá vált, hogy költségvetésből (az adófizetők pénzéből) élő „gazdálkodó" szervek sírnak és kémek, követelnek. Közben időnként kiderül a király meztelensége és igenis csökkenthetők a költségek. Ha egyáltalán adott helyen szükség van hivatali kocsira (és a hivatalra? ). Vagy mire vélhető a pánikszerű gépkocsibeszerzési láz? Sorolhatnám a városi hivatalok nevét, melyeket elöntöttek az Opelek, VW-ek, Fordok, Peugeotok. Úgy látszik a harmadannyiba sem kerülő Ladák már nem felelnek meg. Hangsúlyozom, állami költségvetésből élő szervekről van szó, hiszen az igazi gazdálkodó szervezetek arra költik a pénzüket (nyereségük terhére), amire akarják. A költségvetés hiánya ezenközben több mint W0 milliárd és ez a pénz a legfontosabb dolgokra lett költve. Nincsenek kétségeim afelől, ki, fizeti” majd mindezt meg. Keresni kellene az olcsóbb megoldásokat (például az igazi versenyhelyzet létrehozását), mert már megtapasztaltuk, hová vezet a központosított irányítás, az érdekcsoportok lobbizása. Papp András, a Thermál Taxi Bt. ügyvezetője *** Szóból (szak)ért az ember. Fogalmam sincs, hogy a levélben felvázolt költség több-e vagy kevesebb, mint a betegek mentőn való utaztatása. Nem kételkedem abban sem, hogy rátermett emberek garantálni tudják a taxis szállítás menetrendszerűségét, megbízhatóságát. Ha a számítás igaz, jól jár a mentőszolgálat, nem kevésbé a taxisok. Ha netán egymásra találnak, már érdemes volt írni a dologról. Kiss A. János Bónus István: Kistarcsai emlékek 7. A Tolcsvára való Jenőnek nagy szőlőskertje volt otthon. Maga művelte és meggazdagodott a bor árából. Ezért gyűlölték az uborkafára felkapaszkodott semmirekellők. Valami koholt váddal el is hozatták őt is a faluból. Szintén Jenő keresztneve volt a szaty- mazi kertésznek is, akiről el lehet mondani, hogy a légynek sem vétett. Nem volt más bűne, csak az, hogy két hold gyümölcsöséből — amit maga művelt feleségével — szépen gyarapodott. Ezt nem bírták elviselni az olyan emberek, akik a nép vezetőinek tartották magukat, holott egy árva malacot sem tudtak rendesen felnevelni. Kapóra jött nekik a nagy „tisztogatás” és szegény Jenőt valami hamis váddal in- temáltatták. Jó néhány társamnak megírtam a kérvényét a felsoroltakon kívül is, de mindre már nem emlékszem pontosan. De arra emlékszem, hogy általában mindegyik megbecsült, befolyásos ember volt a maga környezetében. Éppen ezért a kistarcsai rabság kétszeresen megalázó és szörnyűséges volt számára. Kakaslépésekkel a szabadulás felé Mikor a kérvényeket összeszedték, mindjárt megpezsdült bennünk valami re- ménytkeltő várakozás. Mindenki latolgatta magában, hátha hamarosan válasz jön a beadványra, hátha ő lesz az, akit legelőbb kiengednek innen. De múltak a hetek és nem történt semmi. Kint már a zöld vetések nagyot nyújtózkodtak a záporozó verőfényben és virágzó fák illatát hozta be az ablakon valami megtévedt, az anyjától elcsatangolt buta szellő. — Mennyi munka volna otthon! — sóhajtottunk, majd gyorsan hozzátettük — csak innen egyszer megszabaduljunk! — Istenem, csak innen... — De nem! Semmi jel nem mutatta a szabadulásunkat. Az őrök is ugyanúgy arccal a fal felé állítottak bennünket és ugyanúgy olvastaktneg esténként, hogy megvagyunk-e, mint máskor. Semmi sem változott azóta, hogy ottjárt a ki- kent-kifent fácánkakas kinézetű ügyészségi ember. Már elfelejtettük ellenszenvünket és óhajtottuk, hogy bár jönne ismét, legalább mondana valami biztatót. Vagy állíttatna bíróság elé bennünket, ha bűnösök vagyunk, legalább ott kiszabnák, hogy meddig kell maradnunk. Hogy mikor telik le. De ez borzasztó, hogy itt tartanak bezárva bennünket és azt sem tudjuk, hogy meddig... Elmúlt május elseje is. Az a nap nagyon nehezen múlt el. Mert lenéztünk a kistarcsai utcákra, ahol ünneplő emberek sétálgattak látszólag gondtalanul. És szerelmes párok simultak egymáshoz boldogan. Május 7-én reggel már nagyon el voltam keseredve. Itt töltetik az egész nyarat velem — gondoltam, és beleborzadtam. Nem is számoltam, hogy pontosan két hónappal ezelőtt hoztak a táborba. Borús idő volt és hűvös szél fújt be az ablakon. Rámvettem a nagykabátomat és megremegtem, mint a tollát felborzoló beteg madár. Nem is annyira a hideg, hanem a keserűség borzolga- tott. Lehunytam a szememet is. Kilenc óra felé járt az idő. Kattant a zár a szobánkon, erre rögtön felnyitottam a szememet. Láttam, hogy a. rab írnok jött egy listával és három nevet felolvasott. Legelőször az enyémet. — Pakoljanak össze és jöjjenek velem! Hirtelen az egész szoba felzúdult, mint a méhkas. „Mentek haza!” — kiáltozták és úgy örültek, mintha az ő nevüket is szólították volna. A zajra belépett a folyosóról a rendőr, aki mindig ott őrködött és kemény hangon kijelentette: — Ezek mennek a bíróságra! Megszeppentünk, mint a pofonvert gyerekek. Hirtelen odalett az örömünk. Még hogy a bíróságra!... Megeszi a fene!... Amikor az irodába kísértek bennünket, ahol elszedték a holmijainkat, és most sorra visszaadták az óránkat, cipőfűzőnket, pénztárcánkat, igazolványunkat, már biztos voltam benne, hogy hazamegyünk. Vigasztaltam is a hitetlenkedő társaimat: ne féljetek, biztos, hogy szabadulunk! A végsőkig bizonytalanságban tartottak bennünket. Mintha csak irigyelnék az örömet, amit a szabadulás jelent számunkra. Betettek egy szűk homályos cellába bennünket és odahozták az ebédet csajkákkal. Vagy tízen szorongtunk a szűk cellában és már bennem is hervadozni kezdett a remény. Ki tudja, mit csinálnak ezek velünk! — szorongva néztünk egymás arcába, vigasztalást keresve. De sehol semmi bátorító jel. Ebéd után egy világos folyosóra vezényelték a társaságot, ahol két borbély leültetett és megborotvált bennünket. Ránk is fért, mert a két hónap alatt mindössze egyszer járt a szobánkban a borbély és ez volt a második eset, hogy lehúzták a szakállunkat. Egy rendőr még ide is bekukkantott: — Ezek azok, akik a bíróságra mennek?! — kérdezte nagy hangon, de senki sem felelt neki, hiszen a borbélyok sem tudták, hogy hová megyünk, hiszen ők is rabok voltak. Mikor végeztek a munkákkal, a borbélyokat elvezényelték onnan, minket pedig a kapu felé irányítottak. Ott már várt ránk egy rendőrtiszt. Fiatal volt, látszott, hogy iskolázott. Csak ennyit mondott: — Nézzék, én nem akarok itt maguknak szemináriumot tartani... el ne felejtsék, hogy hol voltak!... És szélesre tárta előttünk a kaput... * * * Újra itthon Amikor kiléptünk a kistarcsai tábor kapuján: fellélegeztünk, újjászülettünk. Gyorsan felültünk egy éppen induló utasszálító járműre. Gyorsan Budapestre értünk és ott szétszéledt a kis csapat. Én a Keletibe siettem a vonathoz, mert másnap reggel jelentkeznem kellett a megyei rendőrkapitányságon. Szerencsém volt, mert a pályaudvaron összetalálkoztam egy ismerősömmel, aki az utasellátónál dolgozott. Beinvitált szolgálati helyiségükbe és étellel, itallal kínált. Mikor a társai megtudták honnan jövök: ők is etettek, itattak volna, de kevés volt az idő az indulásig; összecsomagoltak hát mindent és a kezembe nyomták. Szolnok felé robogott már a vonat, amikor kibontottam a csomagot. Volt abban minden: sütemény, csokoládé, kenyér, kolbász, üdítőital és szeretet, nagyon sok szeretet... Egy falat se ment le a torkomon és álmos sem voltam, pedig éjfél is elmúlt. Hevesen vert a szívem és össze-vissza száguldoztak a gondolataim. Boldog voltam! (Folytatjuk)
