Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-23 / 173. szám
1992. július 23., csütörtök HAZAI TÜKÖR »BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Idős vasutast köszöntöttek János bácsi, aki az idén betölti a 100. életévét Felhívás időskorúak támogatására A Nyugdíjnélküli Időskorúak Országos Szervezete az önhibájukon kívül öregségükre nyugdíj és így jövedelem nélkül maradt idős emberek támogatására alapítványt tett. Ezek az idős emberek szinte kizárólag az ötvenes-hatvanas évek édesanyái, akik gyermekeket neveltek, idős szülőket ápoltak önzetlenül, évtizedeken keresztül minden társadalmi segítség nélkül, az akkori erkölcsi normák szerint végezték emberfeletti munkájukat, panasz és zokszó nélkül, a család, a nemzet érdekében. Most sem követelőznek, hallgatnak csendben, „koruknál fogva is” mindinkább a sír szélén. Kenyerük fogytán, mindinkább kisebb, egy jelentős részüknek már tegnap elfogyott, éheznek, de színlelik, hogy még van. Szégyenük tisztes nyomorúságukat, nem értik, föl nem foghatják, hogy kerülhettek öregségükre jelenlegi helyzetükbe, mikor annyit, de annyit dolgoztak. Létfenntartásuk biztosítása állami feladat. De addig is akikhez el tudunk jutni, akik félelmükben, bizalmatlanságukban magukhoz engednek, szeretnénk segíteni. „Segítőkéz az Időskorúak Támogatására” nevű alapítvány felkéri mindazon jogi és magánszemélyeket, akiknek lehetőségük van, pénzfelajánlásaikkal segítsenek. Székhelye: 6800 Hódmezővásárhely, Bercsényi u. 21. Telefon: (62) 42-387. Pénzforgalmi számla száma: OTP-fiók, Hódmezővásárhely, 670-003394-3. A támogatás összege az adóalapból leírható. Alapítvány Kuratóriuma A MÁV Alkalmazottak Első Biztosító- és Segélyező Egyesületénél már hagyománnyá vált, hogy minden évben a több évtizedes tagsággal rendelkező idős embereket jutalomban részesítik. Ilyen jutalmazásra került sor az elmúlt napokban Békéscsabán, amikor az egyesület elnöksége otthonában köszöntötte az ötvenöt éves tagsággal rendelkező Nagy Jánost. Jaminai családi házában leánya és veje társaságában fogad az idős vasutas. Ahogy velem szemben ül és a régi időkről mesél, szinte hihetetlen, hogy János bácsi év végén betölti a 100. életévét. Legszívesebben az I. világháborús emlékeit idézi fel, a 28 hónapos orosz fogság megpróbáltatásait, szökésük izgalmas óráit, napjait. Nagy János a húszas évek elején került a vasútra. Békéscsabán, a Gazdasági Vasútnál szolgált, mint motorvezető Orosházára, Vésztőre, Mező- kovácsházára vitte a személy- és tehervonatokat. Különösen ősszel volt nehéz a szolgálat; a gabona, a cukorrépa betakarítása és elszállítása állandó munkát adott. Ilyenkor többet is kellett utazni. Nemegyszer előfordult, hogy hajnalban indult el otthonról, s éjfél már A mezőberényi önkormányzat testületi ülésén vitatták meg és döntöttek a városi szennyvíz- hálózat és tisztítótelep bővítésére kiírt pályázatáról. A versenyfelhívásra kilenc pályázat érkezett, a vállalási ár legmagasabb összege 125 millió forint plusz áfa, a legalacsonyabb ár pedig 66 millió 413 ezer forint plusz áfa. A legkedvezőbb ajánlatot a szoljóval elmúlt, amikor Békéscsabára visszaérkeztek, ahol újabb vonat várta. — Fáradtak voltunk az úton, de szívesen dolgoztunk. Nem alszol, el ne aludjál — így biztattuk egymást a kollégámmal — emlékezik vissza nevetve. Később a MÁV-hoz átkerülve könnyebb lett az életük, a fizetésük több mint duplájára emelkedett. Abban az időben egy államvasúti dolgozó 200 pengőt kapott, ebből szépen meg lehetett élni. János bácsi 1947-ben ment nyugdíjba, de azt követően sem pihent. Földet bérelt, dolgozott a BELSPED-nél és segített otthon a ház körül. Közel noki székhelyű Keviterv Akva Mérnöki Vállalkozási Kft. nyújtotta be, s ezzel elnyerte a munkát. A szennyvíztisztító telep bővítésére a legkedvezőbb ár mellett magasabb szintű szolgáltatást dolgoztak ki, melyhez a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság előzetes hozzájárulását is beszerezték. A vállalkozó kft. nyilatkozott arról is, hogy a helyi RÉV Épíszázévesen ma sem tétlenkedik, segít leányának a konyhában, s ha elfárad, üldögél egy kicsit a kertben. Néha kisétál a kapuba egy kis beszélgetésre. A hosszú élet titka iránt érdeklődve így válaszol: — A rendszeres munka. Tizenhárom éves koromtól dolgoztam, soha nem féltem a munkától, azt igyekeztem a legjobban elvégezni. Amikor a vasútról hazajöttem, nem feküdtem le, mentem kapálni a kertbe. Soha nem voltam beteg. Régebben pipáztam, a bort pedig csak módjával ittam. További jó egészséget, János bácsi! Gellert József tőipari Kft.-vel (20,6 millió forintra) előszerződést kötött alvállalkozói feladatokra. Szándéknyilatkozattal rendelkezik a Mezőgép Mezőberényi Gyára részéről a lakatosszerelvények gyártására, szerelésére és helyi magánvállalkozók bevonására az elektromos munkák kivitelezésére. A munkákat az elkövetkező hetekben indítják. — sz — Bővül a mezőberényi szennyvíztisztító telep és hálózat Olvasóink írják Édesapákat ünnepeltek Gyulán A belvárosi nyugdíjasklub vezetősége július 7-én a Komló étteremben apák napját rendezett. A rendezvényen részt vett Varga János, a városi nyugdíjasegyesület titkára és Bill Blanchard, a budapesti angol követségtől, aki tiszteletét fejezte ki és elbeszélgetett az idősebb nemzedékkel. Elismeréssel nyilatkozott az apák részére rendezett jó hangulatú rendezvényről. Szeredi Etelka klubvezető köszöntötte azokat az édesapákat, akik a holnapok sorsának irányítói, munkásai. Ehhez a feladathoz kívánt a család fenntartóinak, gondviselőinek és védelmezőinek erőt, egészséget, hosszú életet. Ezután a klub vezetősége szerény ajándékot adott át az édesapáknak, majd elfogyasztották az ízletes, finom vacsorát, melyet tombolasorsolás követett. A főnyeremény egy üveg pezsgő volt. Ez a szép este felejthetetlen marad sokak számára. A jó hangulathoz hozzájárult Baksa József és Behák János, akik kitűnő zenével késő estig szórakoztatták a vendégeket. A klub vezetősége arra törekszik, hogy a nyári időszakban is jól érezzék magukat a nyugdíjasok. A közelmúltban 2 napos kirándulást szerveztek Pécsre, augusztus 6-án pedig Eger környékére mennek, amely sok örömet jelent a klub tagságának. Szeredi Etelka Visszhang Erzsébethely-Jamináról Érdeklődéssel olvastam a lapban megjelent, az erzsébethelyi volt katolikus templom sorsáról és az új templom megépítésével kapcsolatos írásokat. Egyetértek azokkal, csak kiegészítésre késztet a július 18—19-ei számban megjelent, „Béke Jaminá- ban" című cikk egyik mondata, amely a következőképpen hangzik: ,,Csak a történelmi hűség kedvéért érdemes emlékeztetni rá, hogy az idő tájt Jaminát a város legszegényebbjei, téglagyári munkások és vasutasok lakták." (Vagyis az 1930-as évek elején). A téglagyári munkások és vasutas dolgozók mellett volt egy jelentős tömeg, tudomásom szerint az erzsébethelyi lakosságnak csaknem a felét kitevő mezőgazdasági munkások, cselédek és idénymunkások, és ezek jelentős része még nehezebben élt, mert nem volt munka a válság idején, s ha netán akadt egy kis munka, úgy azt nagyon alacsony bérrel ismerték el. Ez idő tájt volt az a divatos sláger, amely szerint: ,,Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel...” A napszám80 fillér,jó esetben 1 pengő volt, természetesen nem napi 8 órás munkával, hanem jóval többel. A mezőgazdasági cselédek azt mondták: „este 9 órától reggel 3 óráig az a mi időnk, a többi a gazdáé”. Bizonyára olyan forrásból került a cikk megírásához szükséges anyag, amely ezt a tényt kevésbé ismerte. Az említett cikk feltétlenül helyesbítésre szorul vagy inkább kiegészítésre, a történelmi hűség kedvéért. Békéscsaba V. kerülete hivatalosan Erzsébethely volt. A korabeli okmányok ezt igazolják. Tehát mi Erzsébethelyen lakunk. A Jamina elnevezés eredete kevésbé ismert, inkább olyan ragadványnév. Szlovákul a kerületünk még most is Vinice (Vinyice) nevet viseli, ami szőlőskerteknek felel meg. A város III. kerületének Öreg-, az V. kerületnek meg Új szőlőskertek neve volt és a mi szlovák kortársainknak marad is. Szlávik György, Békéscsaba Bónus István: Kistarcsai emlékek 4. Osztályozás Március 15-e után néhány nappal, közvetlenül ebéd után ránkzúdult a parancs: mindenki azonnal pakolja össze a holmiját! Gyorsan összekapkodtuk a kabátjainkat, a sapkánkat és már készen is álltunk. Vagy fél óráig várakoztattak bennünket további intézkedésig. Az alatt a fél óra alatt elkezdtük találgatni, hogy mit tesznek majd velünk rabtartóink. Nyakló nélkül szaladgáltak a fantáziáink, és nagyon rossz sejtelmek ébredeztek bennünk. Szorongás lett úrrá rajtunk és olyan riadt volt a tekintetünk, mint az agyonűzött állatoké. Ami mindannyiunk szorongását, félelmét okozta: valaki hangosan kimondta a baljós gondolatot: — Visznek ezek bennünket a Szovjetunióba!... Még akkor sem volt világos, mi történik velünk, amikor csattant az újabb parancs: — Külön csoportokba álljanak a munkások, a parasztok, az értelmiségiek és külön csoportba a volt csendőrök, horthysta katonatisztek! Csak amikor az így szétosztályozott csoportokat külön- külön kisebb szobákba vezényelték, akkor világosodott meg előttünk, hogy voltaképpen nem sokat változott a sorsunk. Én a parasztok csoportjába álltam, mert hiszen az a néhány vers, amit írtam, nyilván nem jogosít fel arra, hogy értelmiséginek valljam magamat. így még jól is jártam, mert paraszt kevesebb volt, és egy egészen kicsiny szobában megfértünk. Egy idősebb rendőr nézett be hozzánk néha és azt mondta: Ne ugorjunk fel, amikor belép. „Maguk parasztok, csak pihenjenek, mert nem tudnak dolgozni, ha hazamennek!” Aztán, mintha lep- rásoktól óvna bennünket, bizalmaskodó jóakarattal hozzátette: „Az értelmiségiekkel pedig ne érintkezzenek, ne hallgassanak rájuk, mert ők tudták, hogy mit csinálnak, de maguk parasztok, köszönhetik a butaságuknak, hogy itt vannak!” Néhány nap múlva újabb kedvezményt kapott a parasztok szobája: akinek pénze volt, megrendelhette a Nép- szabadságot. Néhányan megrendeltük, és valamivel gyorsabban teltek az unalmas napok, mert olvashattunk legalább. Az értelmiségiek szobája közvetlenül mellettünk volt, csak egy ajtó választott el bennünket, de ezt az ajtót nem volt szabad kinyitni. És ha kinyitottuk is néha lopva, nem volt tanácsos beszélgetni, mert^ a folyosón járkáló őr észrevehette, és akkor megtorlás következett. Ebédosztáskor, amikor nagyobb volt a zajgás, gyüsmékelés, egy-egy értelmiségi átlépett a tilos ajtón és izgatottan kérlelt bennünket: — Gyerekek, az isten szerelmére, adjatok már egy újságot, hadd olvassunk, mert az éhségnél is jobban kínoz a betűéhség bennünket. Hónapok óta nem láttunk egyetlen nyomtatott betűt sem. Gyorsan odaadtunk két-há- rom újságot, amit az inge alá rejtett, és már el is tűnt. Titokban olvasgatták kézről kézre adva, naphosszat. Hogy az értelmiségieknek nem engedték meg, hogy újságra előfizessenek, azt tudtuk, mert mellettünk voltak, de hogy például a munkásoknak szabad volt-e olvasniuk, arról nem értesültünk. A volt csendőröket, katonatiszteket nagyon elkülönítették másik épületekbe. Annyi hír kiszivárgott tőlük, hogy velük sem bántak szigorúbban, mint velünk, csak éppen külön épületben vannak. Néha előfordult, hogy a rendőr példaképnek hozta fel őket: — Nézzék meg, hogy micsoda rend van azoknál! Itt maguknál meg széjjelség, rendetlenség! Azonnal szedjék rendbe ezt a szobát!... Fürdés, sétáltatás Március 7-étől május 7-éig, tehát a két hónap alatt, amit Kistarcsán töltöttem, mindössze egyszer fürödtünk a közös nagy fürdőben, és kétszer vezettek le bennünket az udvarra sétáltatásra. A tízpercnyi fürdés alatt semmi jelentősebb esemény nem történt, csupán az tűnt fel nekem, hogy a pucérra vetkezett emberek közül a nagyapa korúak tenyerükkel takarták el a szemérmüket, mivel szégyenkeztek egy kissé a tizenéves srácok előtt... A tábor magas kőfalán kívül cseresznyefák virágoztak és illatukkal beüzent a tavasz a vasrácsokon keresztül is. Vágytunk a szabad levegőre és alig vártuk a sétáltatást. Az egész mozzanat úgy történt, hogy négy-öt szoba népességét egybecsapták és hármas sorokban hosszú oszlopban jártuk körül a hatalmas udvart, ütemre lépve, mint a katonák. Mennyi ember volt ott, Istenem! Mennyi szomorú arc, hányféle foglalkozási ág képviselve, utcai cipőpucoló fiútól kezdve az egyetemi tanárig... Kanyargott a menet és néztük a magas őrtornyokban strázsáló fegyvereseket, s a kerítésen túl a virágzó cseresznyefákat. — Ha lehetne, én pillanatok alatt átmásznék a kőfalon! — suttogta valaki. Nem figyelhettünk se a sut- togóra, se a kőfalra, mert az udvar közepén vezénylő rendőr parancsa keményen zúgott a . fejünk felett, mint elhajított kődarab. —Jöjjön ki a sorból a tisztelendő úr, a báró úr és a diák úr! Elsőnek a tisztelendő úr ment a kör közepére. Szép szál, egyenes férfi. Azután a báró úr döcögött ki, mint egy megtépázott, döcögő kacsa. Talán másfél méter magas lehetett és púpos is volt, meg sánta is. Álig állt szegény a lábán. Nagyon lassan lépdelt és szinte félő volt, hogy menten orrabukik. Ez az ember csakugyan valódi báró volt, persze mivel itthon maradt 1944 után, megfosztották mindenétől, és a győri ládagyárban dolgozott segédmunkásként. Azért internálták, mert hallgatta a német rádió adásait és lefordítva elmondta a ládagyár munkásainak a híreket. És most ott állt a kör közepén a tisztelendő úr mellett. Kilépett a diák is a sorból, és a rendőr a báró meg a tisztelendő háta mögé vezényelte a hórihorgas fiút. —Lépjen a sarkukba és biztassa őket: igyekezzünk báró úr! Igyekezzünk tisztelendő úr! A diák vontatottan tett eleget a parancsnak. Erre a rendőr erélyesen megfenyegette, hogy kitol vele, ha nem teljesíti a parancsot. Szegény diák kénytelen volt a sarkukba lépni: — Igyekezzünk báró úr! Igyekezzünk tisztelendő úr! A két ember bukdácsolt, tántorgott, amikor a kétméter- nyi magas diák telibe találta a sarkukat. Az egész menet olyan volt, mint egy szomorú, különös karnevál. A menetoszlopban többen fogcsikorgatva mormogták: — Várjatok csak! Majd ha mi őrzünk így benneteket! (Folytatjuk)
