Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-02 / 155. szám

1992. július 2., csütörtök HAZAI TÜKÖR Kishuszárból elismert tenyésztő „Rohannak az évek, mint a telivérek” „Eddigi életemből 62 évet szenteltem a lótenyésztés nemes ügyének. Nem bántam meg” fotó: kovács Erzsébet Igazgatók búcsúztatása A napokban bensőséges han­gulatú ünnepség keretében bú­csúztak el a kollégák és az önkormányzat képviselői a nyugdíjba vonuló Hanczik Máyástól, aki 1970 óta volt a mezőhegyesi általános iskola, illetve az általános művelődé­si központ igazgatója. Ugyancsak most került sor arra, hogy az önkormányzat hivatalosan is megköszönje Magyaróvári Mihálynak, a szakmunkásképző és szakkö­zépiskola igazgatójának 25 éves vezetői tevékenységét. M.Gy. Napi piac A sarkadi kerttulajdonosok egy része, főleg az idősebbek — nyugdíjkiegészítés céljából — gyakran árulják felesleges gyümölcseiket, zöldségeiket vagy virágaikat a város ut­cáin. Mióta azonban a képviselő- testület rendeletet alkotott az úgynevezett „napi piacról”, a közterület-felügyelők a rendelet értelmében elzavar­ják a kistermelőket a közin­tézmények elől. Ez ellen in­terpellált Szathmáry Sándor képviselő a legutóbbi önkor­mányzati ülésen, mondván, a város érdeke, hogy ezek az emberek kiegészíthessék nyugdíjaikat, illetve, hogy a vevők olcsóbban juthassanak ilyesféle terményekhez. A képviselők úgy döntöttek, a műszaki bizottság foglalkoz­zék a kérdéssel, és megoldás­javaslatait július végén tárja a testület elé. * Uj egyenruhában muzsikálnak Az orosházi fúvószenekar júli­us 4-én, szombaton 16 órakor a Petőfi Művelődési Központ színháztermében minősítő hangversenyt tart, ahol a zene­kar tagjai nemcsak muzsikál­nak, hanem bemutatják új egyenruhájukat is. Idős Csanádi István 1916-ban született Mezőhegyesen. Édesapja a ménesbirtok tele­fonkezelője volt, egy fizetés­ből 11 gyermeket kellett eltar­tania. Az éles eszű, szorgal­mas ifjú Makóra járt felsőke­reskedelmi iskolába, amikor elveszítette édesanyját. Hiába volt eminens tanuló (a polgárit is kitűnővel végezte!), tanul­mányait abba kellett hagynia. Visszatért Mezőhegyesre, el­szegődött lakatosinasnak. A segédvizsga letétele után „kis- huszámak” jelentkezett a ka­tonai méneshez. — Az első világháború után elsősorban árva gyermekeket vettek fel kishuszárnak — mondja. — Óvodába menet a nyári lovarda mellett vitt el az utam. Sokszor néztem irigy­kedve a gyönyörű lovakat és a piros sapkás gyermekkatoná­kat. Aztán felsőkereskedelmis koromban félárvaságra jutot­tam én is... így lettem kishu- szár, majd korengedménnyel besoroztak katonának. A tény­leges időm letelte után tovább­szolgáló lettem. Szakaszveze­tőként itt Mezőhegyesen vé­gigpróbáltam a méneskari szolgálat minden ágát. Miután 1939-ben egy honvédelmi mi­nisztériumi pályázaton a 300 fős mezőny 9. helyén végez­tem, előléptettek őrmesterré, majd törzsőrmesterré, és kine­veztek a parancsnoksági iroda vezetőjének. Negyvennégy­ben házasságot kötöttem Ta­kács Ilonával, 48 éve vagyunk házasok. Egy fiunk született, aki 28 éve pedagógus Mezőhe­gyesen. — Tősgyökeres mezőhegye­si család az öné. De az említett évszámok eléggé baljóslatúak. — Háború, hadifogság, a méneskar megszüntetése, bi­zony ezek következtek. Visszatérésem után polgári al­kalmazottként dolgoztam to­vább, csak akkor már állami lótenyésztési intézetként mű­ködtünk. 1964-ben kineveztek Békés megye lótenyésztési felügyelőjévé, négy év múlva Csongrádot is idecsatolták. Nyugdíjazásomig, 1980-ig irányítottam a két megye lóte­nyésztését. Tizenöt évig áll­tunk az első helyen, egyéni munkámat három ízben ismer­ték el a „Kiváló állattenyész­tő” kitüntetéssel. — Úgy nézek önre, ahogyan ön nézhetett a kishuszárokra: irigylésre méltóan gazdag életút az öné. Nyugdíjasként hogyan töltötte az elmúlt 12 évet? — Ötven év szolgálat után sem szakadtam el a lótól. Ta­valy december 31-éig három déli megye lótenyésztési szak- tanácsadója voltam. Jelenleg helyi idegenvezetőként tevé­kenykedem. Nézze ezeket a vaskos albumokat! A világ minden tájáról kapok képesla­pokat az itt járt turistáktól. De még ezeknél a lapoknál is kö­zelebb állnak a szívemhez azok a levelek, amelyeket a ma már nagyapa korú egykori ka­tonáim küldenek. Németh Im­re írja Nagymágocsról: „Ép­pen tegnap este mondtam a családomnak, hogy ha én meg­halok, Pista bácsi 12 levelét tegyék a koporsómba.” Ha­sonló szeretet árad a balmazúj­városi Pál István és az ártándi Szőke Gyula soraiból is, de még másokat is tudnék említe­ni. Rájuk is gondoltam, amikor az alábbi verset faragtam: „Rozsdás zablák, régi, kopott nyergek, / Vidám napok, oly­kor nehéz percek! / Rohannak az évek, mint a telivérek, / Lassan búcsúzni kell, te szép lovas élet.” Ménesi György Olvasóink írják Két pályázat, két világ Kedves István Anna! Számonkérően megfogalmazott kilenc kér­désére egyenkénti válasz helyett kérem fogadja el a szlovák iskola igazgatóválasztásának a magam logikája szerinti értelme­zését. A csabai szlovák iskola igazgatói tisztére két pályázat érkezett az önkormányzathoz. A két pályázat két világot tárt elénk. Az egyikből egy precíz, az iskolát szigorú rendszerként értelmező pedagógust ismerhettünk meg, aki megválasztása esetén mindennek és mindenkinek pontosan ismeri majd a helyét, meghatározza majd a kollégisták szekrényrendjétől az óraterve­kig minden diák és minden tanár tevékenységét. A másik pályázat épít a tanár, a diák érdeklődésére, kíváncsiságára. Szerzője sokféle érdeklődésű, időnként szinte szertelenségig menően veszi figyelembe az önálló akaratú embert. Nem ragaszkodik az alapis­mereteken túl a szigorú tervekhez, hagyományőrző tárgyat iktat a tantervbe, a diákság önszerveződő tevékenységeit várja és támo­gatja. Mindkét pályázat jó volt tehát a maga nemében, mindkét pedagógiai iránynak vannak nagy tudású pártolói és hasonló­képpen nagy tudású ellenzői. Meggyőződésemnek megfelelően az iskola érdekében az utóbbit választottam, és amint a testületi szavazás mutatta, sok más képviselő is ezt tette. Ki miért, ezt természetesen mindenki maga tudja. Sorai között nem is nagyon rejtetten szlovákellenesnek tartja önkormányzati döntésünket, ahogyan egy minapi interjúban indulatosabban fogalmazott valaki, porhintés az egész. Ennek cáfolatára álljon itt néhány adat. Aki végül az igazgatói állást elnyerte, az 1990-es helyhatósági választásokon a szlovák lista legtöbb szavazatot kapott képvise­lőjelöltje volt, aki tehát törvényeink szerint ma a városi közgyű­lésben szlovák szószóló. Nem hi hetem szlovákellenes döntésnek a szlovák szószóló szlovák iskolaigazgatóvá történt megválasztá­sát. Az iskola költségvetési támogatásáról: az államtól kapott hivatalos támogatás (nemzetiségi pótlékkal együtt) 1991-ben 16 millió, a városi hozzájárulás 13 millió forint volt. Ebben az évben a kapott 28 millió Ft-tal szemben az önkormányzat összesen 37 millió Ft-ot biztosított, hogy az iskola megfelelő szinten működ­hessen. Emellett egyéb önkormányzati nemzetiségi feladatokra az idén 1 millió forintot szavaztunk meg, szlovák művelődési célokra pedig további félmilliót (szlovák fiatalok köre, pávakör, klub, kutatóintézet stb.). Hárommilliót a tornaterem építésére különítettünk el. Az önkormányzat a Szlovák Intézet céljaira átengedett egy■— mintegy 10 millió forint értékű— ingatlant. Az anyagiak közé tartozik számozatlan kérdése a kisebbségi oktatási normatíváról. Csodálom, hogy nem emlékszik, a kapott mintegy 9 millióból 4,5 milliót az önök részvételével pályázatokra kiosztot­tunk, a megmaradt 4,5 millió ma is megvan, ugyancsak az önök kérésére egy helytörténeti kiállítás megrendezésének költségeire félretéve. A magam részéről természetesen nem kívánom e pénz sorsát befolyásolni, ha Önök úgy határoznak, hogy közvetlenebb oktatási feladatra fordítani hasznosabb lenne, azt támogatni fogom. Abban bízva, hogy a szigorúan oktatásügyi döntésünk keltette viharok csillapodtával együttműködésünk ismét harmonikus lesz, barátsággal köszöntöm: Goldman György, a kulturális bizottság elnöke ■ ltlOQ> Walter Lord: A Titanic pusztulása 44. 2 óra 35 perckor dr. McGhee felmászott a létrán a parancs­noki hídra és jelentette Rost- ronnak, hogy odalent minden készen áll. Miközben beszélt, Rostron váratlanul zöld fényt pillantott meg a látóhatáron, fél foknyira az orrtőkétől bal­ra. —Ott a fénye ! — kiáltotta a kapitány. — Akkor még a ví­zen van! — Valóban úgy lát­szott. A fény mindenesetre jó messziről világolt. Látni is csak innen, a híd magasából lehetett. Még csak 2 óra 40 perc az idő, és már látják a Titanic fényét! Akkor talán mégis időben érkezik a Car- pathia. 2 óra 45 perckor Bisset má­sodik tiszt halványan derengő objektumot észlelt, fél foknyi­ra az orrtőkétől balra. Ez volt az első jéghegy — csillagfény tükröződött rajta. Utána felbukkant a másik, majd egy harmadik. A Carpat- hia jobbra-balra kanyargóit, kitérve a jéghegyek elől, de sebességét nem csökkentette, így rohantak tovább, az őrök lélegzetüket visszafojtva fi­gyelték a jéghegyeket és az egyre sűrűbben felvillanó tá­voli zöld fényjelzéseket. Most, hogy minden készen állt, a stewardok egy kis sza­bad időhöz jutottak. Robert Vaughan és kollégái elsétáltak a hátsó fedélzetre. Hogy föl­melegedjenek kissé, ökölví­vók módjára rendeztek egy kis ámyékboxolást, azután bir­kóztak is. Amikor hatalmas jéghegy húzott el a hajó jobb oldala mellett, az egyik férfi felkiáltott: — Hé, fiúk! Nézzétek csak azt a jegesmedvét! Hát nem jégcsappal vakaródzik? Gyenge vicc volt, de a Car- pathia legénysége harsányan kacagott. A hajó most rakétákat bo­csátott fel, tizenöt percenként egyet-egyet, közben pedig a Cunard-társaság színes „gyer­tyáit” is. Elterjedt a hír, hogy már észrevették őket a másik hajóról. A nagy ebédlőszalon­ban a stewardok elfoglalták ki­jelölt helyüket. A gépterem­ben a kazánfűtők szaporábban táplálták a tüzet, mint bármi­kor. A kikötőpallóknál és a csónakdaruknál készenlétben álltak a matrózok. Mindenki reszketett az izgalomtól és a Carpathia is egész testében re­megett. Később egy matróz azt mondta: „A vén teknő épp­olyan izgatott volt, mint mi!” De Rostron szíve elszorult. 3 óra 35 perckor elérték a hajó megjelölt pozíciójának körze­tét, de a Titanicnak semmi nyoma. A kapitánynak most átvillant az agyán, hogy talán mégsem magasból lőhették fel a rakétát. Csak a kristálytiszta éjszakában lehetett egyáltalá­ban észrevenni ilyen távolság­ból. Rostron 3 óra 10-kor lassú menetbe állíttatta a gépeket; akkor már majdnem a helyszí­nen voltak. Pontosan négy óra­kor a kapitány „állj”-t vezé­nyelt — megérkeztek. És ebben a pillanatban újabb zöld fény kúszott az ég­re. Pontosan előttük, egészen alacsonyról. Pislákoló fényé­ben, 300 yardnyi távolságra egy mentőcsónak körvonalai bontakoztak ki. Rostron indu­lást vezényelt és manőverezni kezdett a Carpathiával, jobbra fordult, hogy bal oldalról kö­zelítsen a mentőcsónakhoz, amely hozzá képest így szélár­nyékban volt. Egy pillanattal később hatalmas jéghegy buk- kaht fel közvetlenül előttük, Rostron tehát kénytelen volt oldalt kitérni előle, nehogy összeütközzenek. A mentőcsónak közben a másik oldalra került, feltá­madt a szél és tajtékos lett a tenger. A sötétből férfihang ki­áltotta a Carpathiának: — Csak egy matrózunk van, és nehezen boldogulunk! — Rendben! —- kiáltott vissza a szócsövén át Rostron, majd óvatosan közelített hajó­jával, amikor ismét kiáltás hangzott: — Állítsák le a gépeket! Boxhall negyedik tiszt hangja volt, a 2-es csónakból. A mellette ülő minneapolisi Mrs. Walter Douglas hisztéri­kusan sikoltozott: —A Titanic elsüllyedt, mindenki odave­szett! Boxhall rászólt, hogy „tart­sa a száját”, és határozottsága hatott. Az asszony összeszedte magát és később elismerte, hogy jogos volt a rendreutasí­tás. A Carpathián senki sem hallotta az asszony hangját, de minden szem a mentőcsónakot figyelte, amely a feljáróhoz siklott. Mrs. Ogden jól látta a White Star emblémáját a csó­nak oldalán. A mentőmellé­nyek miatt úgy látszott, mint­ha mindenki fehérbe öltözött volna. Mrs. Crain csodálkozva nézte az elgyötört, sápadt ar­cokat, amint valamennyi fel­felé tekintett a fedélzetekre. Szótlanul libegtek közelebb, csupán egy csecsemő sírt ke­servesen a csónakban. A matrózok köteleket dob­tak le, odalent pedig megkö­tözték a csónakot. Egy percnyi habozás, majd 4 óra és 10 perc­kor Miss Elizabeth Allen las­san felkapaszkodott az ingatag hágcsón és Brown számvevő­tiszt karjába roskadt. A férfi megkérdezte, hol a Titanic, az első megmenekült pedig azt válaszolta: — Elsüllyedt. Fenn a parancsnoki hídon Rostronnak nem kellett kérder zősködnie, most már úgyis tudta... Mégis be kellett tarta­nia a formaságokat. A kapi­tány Boxhallt hívatta, és ami­kor a negyedik tiszt vacogva megállt előtte, a kapitány fel­tette a hivatalos kérdést: — Elsüllyedt a Titanic? — El — felelte Boxhall és elcsuklott a hangja. — Körül­belül 2 óra 20 perckor. (Folytatjuk) A Carpathián senki sem hallotta az asszony hangját, de minden szem a mentócsónakot figyelte, amely a feljáróhoz siklott. Mrs. Og­den jól látta a White Star emblémáját a csó­nak oldalán. A mentőmellények miatt úgy látszott, mintha mindenki fehérbe öltözött volna. Mrs. Crain csodálkozva nézte az elgyö­tört, sápadt arcokat, amint valamennyi felfelé tekintett a fedélzetekre. Szótlanul libegtek kö­zelebb, csupán egy csecsemő sírt keservesen a csónakban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom