Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-13 / 164. szám
VENDÉGOLDAL 1992. július 13., hétfő Dilemmakönnyítő Emeletes szoknyát láthatunk veretes csipkebordűr szegéllyel. Lábon és derékban arany színű kiegészítőkkel. Garantáltan a legutolsó divat! Bizonyára több olvasónk figyelmét is felkeltette a július 4-ei lapszámunk 7. oldalán található úgynevezett vendégoldaí. Az alkalmanként megjelenő új sorozatunk lényege az, hogy néhány érdekes íráson keresztül más lapokat, folyóiratokat is bemutassunk Önöknek. Tesszük ezt azért, hogy könnyítsünk dilemmájukon: vajon érdemes-e megvásárolni ezt vagy azt a lapot. És tesszük azért is, hogy akinek más újságokra nem telik, legalább rajtunk keresztül belepil- lantást nyerhessen azokba. A Csók és könny után most a 44. évfolyamába lépett Ez a divat című lap júliusi számából ollóztunk ki részleteket. Vit í A kéz a lélek tükre Körömlakkdivatok Általában az élénk, barokk színek a divatosak. Nyáron nagyon izgató és szép a fehér gyöngyház, különösen, ha le vagyunk barnulva. Fiataloknak megengedettek a vad színek. Mindig vigyázzunk arra, hogy rúzsunk és körömlakkunk azonos szín- árnylalatú legyen. A kéz- és a lábkörmök lakkjainak színe mindig egyforma legyen. Körömápolás Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a manikűr lassan- lassan eltűnik a fodrász- és kozmetikai szalonokból. Diákéveimben sokat jártam manikűrösömhöz, mostanában viszont ritka az az üzlet, ahol valódi kézápoló fogad. Pedig a szép, természetes női kéz nagyon vonzó tud lenni, azt hiszem, ebben sokan azonos véleményen vagyunk. Ha elégedetlenkedem, miért nem megyek körömszalonba, ahol gyönyörű, mesterséges körmöket kaphatok? Bevallom, megpróbáltam. Fél évig bírtam, aztán leszedettem. Nem azért, mert nem voltak szépek, és nem azért, mert szinte semmit sem tudtam velük csinálni, hanem azért, mert nem voltak az enyéim. Jó azoknak a hölgyeknek, akik saját maguk tudják ápolni körmeiket. Azt tanácsolom, fejlesszék tovább tudásukat, mert sokat kell járniuk ahhoz, hogy egy jó manikűrösre bukkanjanak. Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon miért nincs megfelelő utánpótlás e szakmában. Talán azért, mert nem túlzottan jövedelmező iparág? Lehet. De azt is tudom, hogy azok közül, akik szép kezet és körmöt szeremének, nem mindenki részesíti előnyben a műkörmöket, és nem mindenki tudja saját maga rendben tartani körmeit. Ilyenkor fontos az igazán jó manikűrös. Medgyessi Ildikó Fantáziadús pasinak tartom magam Beszélgetőtárs: Szilágyi János — Mostanában sokat szerepelsz, de volt időszak, amikor egy kicsit eltűntél... — Ez mindig így van. Egy csomó műsorom egyszerre fújt ki, például a Halló itt vagyok!, Senki többet, harmadszor. Leállítottam, meguntam, tizenhét évig ment. Mindenki azt hiszi, hogy most többet dolgozom, mert a tv-ben van két sorozatom: a Kávé habbal és a Metropolis^ —A Kávé habbal című műsorodban azokkal beszélgetsz, akiket a nézők javasolnak? — Vegyesen. Van, amikor én javaslok valakit, a szerkesztő is keresgél, de sokszor a nézők írnak, hogy tudnak valakit. —Elbeszélgetsz az alannyal felvétel előtt? — Ezt soha nem tettem. —Ha például az alany érdekes halkereskedő vagy vízvezeték-szerelő, és semmit nem tudsz róla...? — Bemegyek, megkérdezem a nevét és azt, hogy van-e valami specialitása. Átgondolom, hogy ebből engem mi érdekel. Semmit sem beszélek meg, kb. két perccel előbb látom az alanyt, mint a néző. —Felvett anyag, tehát vágják, mielőtt leadják. — Nem nagyon. Megkérdezem, hogy hány perc lehet a beszélgetés, és amikor az asszisztens az utolsó percet mutatja, akkor befejezem. — Melyik a fontosabb egy riporternél? A lexikális tudás vagy az ösztönös tehetség? — Nyilván az ösztönös tehetség a lényeg, azt nem lehet felszedni az utcán, míg a többit meg lehet tanulni! — Mindig újságírónak készültél? — Nem, de korán kezdtem. Érettségi után bekerültem az MTI-hez. 1954-ben leépítések voltak országszerte, úgyhogy engem js kirúgtak. Voltam segédmunkás, 1957-ben kerültem a rádióhoz, hírszerkesztőként kezdtem. Akkoriban — még csak szólt a rádió — sztárolás egyáltalán nem volt, nem volt ez felkapott foglalkozás. Az egészben az vonzott, hogy ez szabad pálya, kötetlen a munkaidő. Csak később kezdtem élvezni, amit csináltam. — Nem unod? Nem érzed úgy, hogy elég...? — De, csak nem jó szó rá, hogy unom, nem hoz már lázba. Nincs olyan helyzet, hogy én kimenjek egy riportra. Ez a fiatalok szakmája, akik még tudnak várni és tolakodni, mert még „éhesek”. —A rádiót vagy a tévét szereted jobban? Melyik a könnyebb? — A rádiót, ő a „mamám”. Hogy melyik a könnyebb, azt nem tudom. A rádió egyszerűbb, ott van a mikrofon és Te. A tv-ben nagyobb a felhajtás. Ha intim műsort akarsz csinálni, akkor is ott van a háttérben három ember. A rádiót mindig jobban szerettem, ott én én tudtam lenni. A televízióban csak valaminek a része voltam, sokszor zavart és ügyetlen voltam. Sose alakult ki olyan hosszabb lélegzetű műsorom, mint most a Kávé habbal. — Melyik a kedvenc műsortípusod? — Interjúk, beszégetések — ezek az erősségeim. Nem tudom, hogy alakult ki. Talán nem vagyok alapos ember vagy lusta vagyok ahhoz, hogy riportot, riportfilmet csináljak. Rengeteg mindent meg- zézni, megvágni, összeszedni nem nekem való. Beszélni jobban szeretek. Számomra az írás gyötrelem. Jó érzés, ha leírom az utolsó sort, mert akkor úgy érzem, csináltam valamit. Ez csak az én személyes érzésem, van, aki könnyedén ír, és belehalna, ha a rádióban vagy a televízióban kellene szerepelnie. — Magánélet? — Harmadik házasságomban nagyon jól vagyunk. Két nagy gyerekem: egy 22 éves fiam és egy 20 éves lányom van. Feleségem, Vidák Györgyi jelmeztervező, aki éppen nagyon büszke, mert most kapott Emmy-díjat, ami egy televíziós Oscar — a világon mindenhol osztják a tv-ben lévő produkciók után. — Hány órát dolgozol naponta? — Mostanában nagyon sokat. Az Európa című lapnál mint ötletadót alkalmaznak, de írnom is kell havi egy cikket. Kevésnek tűnik, de sokat vagyok bent, időigényes mindennek utánanézni. A tv-ben egyre-másra kémek fel, és ha a fele megvalósul, már az rengeteg. Most a rádió van legalul, ott csak egy műsorom megy: a Tea hármasban. Ismert vagy kevésbé ismert emberek találkoznak, és az a lényeg, hogy nem ismerik egymást. Szóval állandóan gondolkodni, mindenfélét kitalálni, beadni stb... —Tudsz lazítani vagy állandóan jár az agyad? — Állandóan gondolkodom, de ez nem mindig munka. Fantáziadús pasinak tartom magam, számomra a fan- táziálás szórakozást jelent. Befészkeli az agyamba magát valami marhaság — például legutóbb, hogy hogy oldhatnám meg egyedül az Öböl-háborút, ha különleges képességeim lennének? —, amivel elvagyok egy hétig, hogy megoldjam... — Mindig nagyon jó ötleteid voltak, és ez ebben a szakmában nagyon fontos dolog. — Igen, de ez csak képesség, meg is kell tudni csinálni. Nekem rengeteg ötletemet, amit elmondtam, megvalósítottak mások, de nem érdekelt, tudtam, hogy akkor kitalálok valami mást... •— Mostanában a műsorok többségét a külföldi televízióból koppintják, nem? — Sok mindent koppinta- nak, de ez nem baj. A baj az, ha nemcsak az ötletet, hanem szó szerint a formáját is átveszik, mert akkor nem fog úgy menni. Nálunk az utóbbi évtizedekben megszűnt a profizmus, pedig az nem csak pénz, hanem hozzáállás kérdése is... Badonyi Vali Divat vagy show? Ez a címe annak az exkluzív interjúnak, amelyet a szerző Shalva Ben Gallal, Izrael egyik legnevesebb show- és divatbemutató szervezőjével készített Budapesten, a májusi izraeli napokon. Képünkön a magyarországi showműsorra elhozott két izraeli szépségkirálynőt és Bőd Péter Ákost, az MNB elnökét láthatjuk In memóriám Marlene Dietrich Marie Magdalene Dietrich — maga a Modem Nő: szép, okos, eredeti és tehetséges. Róla már mindent leírtak: filmsikereit, szerelmeit, barátságait, csak azt nem, hogy mi, a gyengébb nem képviselői a szokásokat sarkából kifordító színésznőnek öltözködési stílust is köszönhetünk. 1929-ben Josef von Sternberg fedezte fel, s formálta át az isteni dívát, Greta Garbo legnagyobb riválisává. Nem volt könnyű dolga, Marlene szinte mindenben különbözött a hollywoodi sztároktól: „Kizárólag fekete ruhát hordtam fénytelen anyagból vagy éppen bársonyból. Minthogy valamennyien a tenger közelében vagy dombok között laktunk, munkaidőn túl nadrágban járkáltam, amit egy Los An- geles-i férfiszabónál csináltattam. Sokkal kényelmesebb volt, mint szoknyában és harisnyában mászkálni. Viseletéin sok szóbeszédet váltott ki, erre azonban rá se hederítettem.” Még Európában, 1928-ban hadba indult a konzervativizmus ellen. Margó Li- onnal, a kor ünnepelt revücsillagá- val szmokingba öltözve léptek a közönség elé. A botrány leírhatatlan volt! Ruháit kora avantgárd tervezőjénél, Schiaparellinél készíttette, akit a divat Salvador Dalijaként emlegetnek. 1930-ban ismét borsot tör a csillogó, prűd hollywoodiak orra alá: a Marokkó című filmben cigarettázva, frakkban, csokomyakkendőben, fején cilinderrel jelenik meg. Pillanatokon belül szupersztárrá érett, de elveiből sohasem engedett. Színésznők és rajongók utánozták s bújtak nadrágba, hogy hasonlatossá váljanak a nagy filmcsillaghoz. Már a legelső sikert hozó filmje, a Kék Angyal után a világ legformásabb lábú nőjeként emlegették, s jellemző rá, hogy ennek ellenére (vagy éppen ezért?) általa nyert végleg polgárjogot a női nadrágviselet. Marlene megjelenése mindig lenyűgöző volt, azok közé a művészek közé tartozott, akik még jóval túl a nagymamakoron, minden művi beavatkozás nélkül is tökéletesen szépek maradtak. Nem is olyan régen megcsodálhattuk fantasztikus alakját dalestjein, ahol a világ egyik legdrágább, gyémánt- flitterekkel és arannyal hímzett ruháját viselte. „Marlene-t látni ugyanolyan izgató élmény, mint hallani. Utánoz- hatatalan. Arca a legerősebb fényben sem változik: sima és ránctalan. Pofacsontja magas és széles, arcának körvonala éles, szemhéja súlyosan beárnyékolja szemét. Szőke hajának fürtje eltakarja egyik szemét.” Marlene Dietrich mítosz, legenda, egyéniség, aki hosszú ideje — s még hosszú ideig — inspirálja a divattervezőket. 1992 májusától már csak a filmszalagok világában s rajongói emlékezetében él tovább.
