Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-26 / 150. szám

Az asztalfióknak komponál

Szász Mihály meglehetősen eredeti, hogy ne mondjam: különc egyéniség. Mert különc csak a modem ember (mondjuk a „menedzsertípus”) szemszögéből lehetne, aki üzleti érdekeit szem előtt tartva, és onnan legfeljebb oldalirányú pillantásokat vetve, célirányosan fejleszti magát szakbarbárrá, egyvágányú sikeremberré.

Nem mintha a siker nem volna elérendő cél, csak az a kérdés, hogy ki mit tart a siker kritériumainak. Ha ezt kérdezném Szász Mihálytól, ő visszakérdezne: „Most kihez jöttél? A zenekari muzsikushoz, s régiséggyűjtőhöz, vagy — mert még ezt is megkockáztatom—az ismeretlen zeneszerzőhöz?”

Beljebb invitál, szaloncukorral kínál; nem dohányzik, mondja, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek szenvedélyei. Csak másfélék. Átvezet egy kisebb szobán, amelynek falai a hatvanas évek legizgalmasabb filmszínésznőivel vannak kitapétázva, a sarokban egy Yamaha szintetizátor áll. A főhelyen egy zongora, kottatartóján Mozart, a falon mögötte Haydn és Rossini képe — és színésznők itt is, mutatja, némelyik fénykép dedikálva van. Megkérdezem, mióta ír zenét. Huszonkét éve, feleli, és arra a kérdésre, hogy akkor miért nem hallani róla, miért nem játsszák a darabjait, azt válaszolja: „Hogy’ játszanák, amikor még a legnagyobbak műveit sem vagy csak elvétve játsszuk! Például 1991 Mozart-év és az első felében Mozart-szimfónia, jelenlegi tudomásom szerint, még csak kilátásban sincs Szeged filharmóniai műsortervében!” A nagy előd felemlegetése és az őrá való hivatkozás után önkritikusan hozzáfűzi: „Én vagyok az a szerző, aki az asztalfióknak dolgozik. Galambos Szilvesztert idézem: van, akiről halála után sem derül ki, hogy tehetséges volt.”

Szász Mihály a zeneszerzőket négy csoportra osztja: I. Diplomája van. 2. Hírneve van. 3. Zenéje van. 4. Névjegykártyája van. („Én egyelőre még itt tartok...”) Azért megkérem, vegyük sorra az előzményeket. Bélmegyeren született, itt járt általános iskolába; a dolog úgy kezdődött, hogy 1961-ben valami pártbizottság közeledtére kulturális seregszemlét rendeltei az iskolaigazgató. Szász Mihály sebtében megtanult citerán játszani, amiben nagyapja volt segítségére; az előadás túl jól sikerült, attól kezdve neki kellett minden alkalommal a műsor zenei részét szolgáltatni. Egy év múlva a citerát cimbalommal cserélte fel, erre apja tanította meg, míg végül a sarkára állva kijelentette: most már valami tisztességes hangszeren akar megtanulni játszani, s kottát

olvasni, egyszóval komolyra fordítani a dolgot. Zongorát szeretett volna, helyszűke miatt hegedű lett belőle. Négy évet végzett a békési konzervatórium brácsa, kettőt a zeneszerző szakán, attól fogva húsz éven át megszakítás nélkül tagja a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak, mint brácsa- művész, s amellett írja szorgalmasan fiókja számára zeneműveit, amelyek tucatjával várják, hogy a hírnév szárnyára kapja Szász Mihály nevét. Eddig két alkalommal került mint szerző, a közönség elé: tavaly szeptemberben játszottak tőle a zeneiskolán egy vonósnégyest, és 1984 márciusában, egyetemista körben egy főiskolás kamarazenekar három rövidebb tételt, Délelőtti improvizációk címmel.

De Szász Mihály nemcsak komolyzenével foglalkozik: slágereket is ír; egyet elküldött Zalatnay Saroltának, választ nem kapott. Azt mondja; zenéjét francia vagy olasz filmekhez tudná elképzelni, és elmeséli, hogy tavaly ősszel egy kottája mekkora érdeklődést váltott ki, amikor a Kárász utcai Ofotértban akarta sokszorosíttatni: a kiszolgáló hölgyek szaván fogták őt, és eljátszatták vele egy váratlanul előkerülő Yamaha szintetizátoron új szerzeményét Egy ismeretlen nő odalépett hozzá megkérdezni, hogy saját részére lemásolhatja-e az imént hallott számot. „Ilyen, és ehhez hasonló sztorikat tudnék még mentségemre felhozni. A baj az, hogy nincs szövegíróm, menedzserem, és legfőképpen: pénzem, ami ebben a műfajban dominál. Ha volna Szegeden színpadi szerző, azzal még azt is megkockáztatnám, hogy színpadi műfajban írjak valamit, például egy két- felvonásos diszkóoperát.” A rockoperát meghagyná a pestieknek, véleménye szerint ez a műfaj, a rock, amúgy is benne van a maga zsákutcájában, ahonnan szinte lehetetlen újat felmutatni. „Talán a szimfonikus diszkó, itt lehetne valamit kezdeni... Egy merész kanyarral hátraareot csinálni, visszatérni a melódiához, amit mindenkit egyformán meghódít, akár a kortárs szimfonikus, akár a könnyűzenében.”

Jövetelem másik, nem titkolt célja magán- könyvtárának szemügyre vétele. Kissé meglep, amikor kinyitja egyik szekrényének ajtaját: ebben tartja háború előtti gyűjteményének túlnyomó részét. A polcokon sűrű sorokban, katalóguscédulák nélkül állnak az 1926—-1941 közötti „sárgaregények”, füzetes ponyvák, a Pesti Hírlap, Tarka Regénytár, Világvárosi Közművelődési és egyéb kiadók többségükben teljes sorozatai. Vakon is képes tájékozódni közöttük, amit meg akar mutatni, azonnal megtalálja. Detektív-, cowboy- és légióstörténetek sorjáznak elő fürge keze nyomán, szinte minden darabhoz van hozzáfűznivalója, elképeszt a hátborzongató vagy mulatságos kalandoknak ez a gátjanincs áradata. Gyilkos múmia. Haláltorony, A zöld csillag rejtélye — és még tucatnyi effajta cím fagyasztja gerincembe a velőt. „A harmincas évek irodalma reneszánszát éli — mondja —, de a régi könyvek újraélesztési kísérlete nem hozza meg azt a sikert, amit érdemben meg kellett volna hoznia. Erről nemcsak a gazdasági helyzet, de a kiadók is tehetnek, mert a könyvek tálalása nem valami hódító: igénytelen borítólapok, rossz formátum, kissé magas ár, és máris megvan a vevő közönye!” Ellenpontként régi borítókat mutat, fejből sorolja a rajzolók nevét, elragadtatott hangon dicséri ügyességüket. Dedikált példányokat vesz elő, ezek már új kiadá- súak, a Garabonciás és Népszava nyomdatermékei; Halász Péteré az egyik aláírás, vele úgy ismerkedett össze, hogy az írónak egyetlen 1940- ben írott regénye sem volt meg — Szász Mihály elküldte neki. A Népszava Kiadóval is kapcsolatot tart: ő írt előszót a még megjelenés előtt álló Kockás és a halálkülönítmény című Nagy Károly (Charles Lome) könyvhöz. Tekintélyes katalógusból tudom meg a nevét, amely a Magyar Könyvészet 1921—1944 impozáns nevet viseli: ebben mindenki benne van, aki a két időpont között álnéven dolgozott a regényszakmában. Rejtőt nem igazán kedveli, azt hiszem azért, mert kicsit haragszik rá, amiért „túlélte” a többieket.

A túléléssel hozható összefüggésbe különös gyűjtőszenvedélye is:'19?3-banegy lengyelországi turnéról hazajövet a zenekar tagjait szállító repülőgép sűrű ködben landolt Ferihegyen, miután többször is hiába folyamodtak leszállási engedélyért; a kifutópálya szélén mentőautók

sorakoztak föl, a legtöbben el voltak készülve a legrosszabbra. Szász Mihálnynak a légi kalandokból mindenesetre elég volt ennyi. Azon a héten vasárnap a dorozsmai piacon nézelődött, mikor váratlanul eleredt az eső, és egy öregasszony könyörgött neki, hogy vegye meg, mielőtt teljesen elázik-a portékája. Talán mondanom sem kell, „filléreseket” árult. Megvette. Otthonában olvasgatva őket rádöbbent, mennyivel veszélytelenebb és szórakoztatóbb, szemléletesebb így átélni egy sosemvolt világ magasztos érzelmekben és hősi erényekben tobzódó kalandjait, ahol a happy end nemcsak remélt, de egyenesen kötelező. Járta a piacokat, gyűjtőkkel ismerkedett, csereberélt és gyarapította magánkönyvtárát, amelyben korabeli és még későbbi folyóiratok is helyet kaptak. „Más házra gyűjt vagy kocsira... én erre költőm a pénzem. A friss nyomdaillatú terméket mindig gyanakodva fogadtam, ami tálalva van, az sehogysem ízlett. Akkor érzem jól magam, ha a múltban turkálhatok; talán az is közrejátszik ebben, hogy ez egy nyugodt periódus volt, a II. világháborút megelőző, vihar előtti csend.” Ama bizonyos békeévek. 1939-től fokozatosan vékonyodnak a füzetek, háború van és papírhiány, míg ’41-ben a Pesti Hírlap sorozatában megjelenik az utolsó szám, amelynek hátlapján már nincs információ, mi van előkészületben. Kész, a fantázia elfogyott, a világ most már kénytelen farkasszemet nézni önnön rettenetével.

Történelem. Elsárgult űjságkötegek, számomra ismeretlen fejlécekkel. Friss Újság, Áller Lapja, Tolnai Világlapja, Pesti Szó, Szabad Száj, Fűrész, később Szegedi Kis Újság, Délmagyaror- szág; hol népnemzeti, hol proletárintemacionalis- ta szólamok, tirádák, időnként—úgy ’46 táján— egy kis józanság, egészséges humor, az állampolgár szabadsága, aki eldöntheti, mire kíváncsi. Szennyirodalom többé nincs, pártkongresszusi olvasókönyvet tessék tanulmányozni! Az átkos múlt öröksége azonban kísért, azután egyszeriben manifesztálódik. Végezetül kérek egy sztorit Szász Mihálytól, amivel mi is visszaérkezünk saját időnkbe.

„1989 novemberében itt járt, és bennünket, a szegedi szimfonikusokat vezényelte a világhírű Szent-Györgyi Albert professzor unokája, a világjáró karmester: David Szent-Györgyi Pollit. Az egyik zenekari próbára magammal vittem a Tolnai Világlapja 1938/1. számát, amelyben Gusztáv svéd király a Nobel-díjat adja át Szent- Györgyi Albertnek. A karmester-unoka nagyon megörült ennek, és mivel magának a családnak sem volt meg az újság, így neki ajándékoztam, aki mindjárt dedikáltatta velem. Ez volt az az eset, amikor én dedikáltam!” Hámori Róbert