Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-03 / 130. szám

1992. június 3., szerda TENY-KEPEK „Ügyesen bontottak, ragasztottak" Szíjgyártó inasból postás Negyven évig dolgozott a postán levél- és újságkézbe­sítőként a most 85 éves Ró­zsavölgyi Mátyás. Az idős férfit egy kis emlékezésre, beszélgetésre kértük. — Matyi bácsi! Miért válasz­totta egy 20 éves fiatalember 1927-ben a postát? — Az akkori világ hasonlított a mostanihoz, hiszen nagy volt a munkanélküliség, nehezen le­hetett elhelyezkedni. Én szíj­gyártó inasként kezdtem, de mi­vel azokban az években jöttek be a traktorok, egyre kevesebb lószerszám kellett. Azonkívül a parasztembereknek nemigen ju­tott pénzük új nyeregre, hámra, így toldozták-foldozták a régit. Az egyik haver ajánlotta a pos­tát. Megpróbáltam, sikerült, ott­ragadtam. — Miben különbözött a régi postásélet a mostanitól? — Hajnal 5-kor keltünk, mert nekünk kellett a helyiségeket ta­karítani is. Akadt aztán egy olyan időszak, amikor kétszer jártuk be a területet. Először ki­szaladtunk az újságokkal — mert azt várta el a vezetés, hogy a reggelinél már olvashassák az újságot —, majd később a leve­leket hordtuk. — Milyen érdekes történe­tekre emlékszik? — Régen nagy divat volt a postások ellenőrzése, hogy ide­jében kiviszik-e a küldeménye­ket. Egy idős asszonyt megkér­dezett az ellenőr délután, hogy járt-e nála már a postás? O azt válaszolta, hogy aznap nem is látta. Jött a szidás, majd a szem­besítés, amikor is kiderült, hogy Rózsavölgyi Matyi bácsi emlékezik Fotó: Lehoczky Péter a néni postásnak a csomaghor­dót hívta. A többieket pedig „csak” levélkézbesítőnek ne­vezte. Az ellenőrzés kiterjedt a levelek elolvasására is. Ha a megadott listán szereplő lako­soknak jött levél, le kellett ad­nunk. Aztán visszakaptuk és vi­hettük. Egyébként olyan ügye­sen bontottak, ragasztottak, hogy nem is látszódtak a nyo­mok. Szólnunk kellett akkor is, ha valaki Amerikából kapott le­velet. — Az esetleges késéseket ho­gyanfogadták a körzetében élő emberek? —Igyekeztünk pontosan dol­gozni és késés csak olyankor fordulhatott elő, ha nem érkezett meg időben a szállítmány. Em­lékszem egy esetre, amikor a postásoknak kellett a csomago­kat áthordani a tiszai hídon, mert nem jöhetett a vonat. — Miután nyugdíjba ment, mivel foglalatoskodott? — A feleségem a téeszben dolgozott, én meg segítettem a háztáji föld művelésében. Saj­nos, ma már nincs erőm dolgoz­ni, így elég unalmasan telnek napjaim. (nyemcsok) Torgyán „ára" Ámuldozhatunk, ha belelapozunk abba a levél­be, melyet dr: Györgyi Árpád, az FKGP Országos Ellenőrző Bizottságának elnöke(?) juttatott el a bizottság tagjaihoz. Mazsolázgatva a levél és — kitiltása miatt — a távollétében megtartott bizottsági ülésről készült feljegyzés furcsaságai között, megtudhatjuk: már­ciusban, amikor Torgyán József látogatást tett az USA-ban, meghagyása szerint a párt székházában tilos volt bármiféle ülést tartani. Györgyi állítása szerint legalább 25 millió forintba került a kétes kimenetelű haragnapi demonstráció. Ez az összeg azonban nem tartalmazza hírek szerint a megyék e célra fordított pénzeszközeit. Györgyi Árpád a külföldi utak, a közlekedési és reprezentációs költségek megvizsgálását is mele­gen ajánlja. Szinte hihetetlen a hír, mely szerint USA-beli látogatásakor Torgyán naponta mást és mást bízott meg a helyettesítésével. (Istenem, hogy mennyi emberben képes megbízni...) Szó esik arról is a feljegyzésben, hogy Németh Béta főtitkár egy hasznosíthatatlan kisgazda ta­nulmányútra potom 700 ezer forint kifizetését engedélyezte. Vannak azért „szerényebb” tételek is: vásárolt a központ három rádiótelefont 1 millió­ért. Használati díjuk havi 20-20 ezer forint, s egyik-másikukon 50 ezret is eltelefonálgattak. Györgyi szerint magáncélú és magánvállalkozást szolgáló beszélgetésekről van szó. Az ebbéli szor­goskodással vádolt Cseh Sándorról az az állítás járja, hogy az utóbbi időben már nem is nagyon végzett pártmunkát: az irodája szomszédságában működő kft. ügyes-bajos dolgait rendezgette. A békéscsabai Thermál Investből (is) ismert, egykori KISZ-es Kocsis Andrásra célozva hang­zott el az állítás: „Dragon hozta a pártba Kocsist”. Torgyán groteszk. A szobrot Dr. Csiky László orvos készítette MTI FOTÓ: Kerekes Tamás A páncélszekrénybe dugott számvevőszéki ira­tok rejtélye, Antall József k isgazdákkal kapcsola­tos, feltételezett taktikai húzásai talán már untat­nák is az olvasót. Más forrásból hallhattunk arról is, hogy havi 300 ezer forintot emészt fel Torgyán József hivatali kocsijának üzemeltetése, s két gép­kocsivezetőjének bére. K.A.J. A fák, patakok, sírok évszázadok múlva is mesélnek Erdélyi útinapló 3. Szinte harapni lehet a leve­gőt, ám ettől nem lakunk jól — az ember valami igazán erdélyi­re vágyik. Kányádra döcögünk be a po­ros, rossz földúton. Igazi ékszer­doboz a kicsiny völgyi falu. (Akárcsak a többi erdélyi te­lepülés.) A dombok, hegyek mintegy óvják tisztaságát, sze­mérmességét. Kanyargó patak szalad át rajta — kettészelve a kedves kis falut. Talán csobogá­sa csak, ami felveheti a „ver­senyt” a birkák, marhák, kutyák, baromfik rögtönzött koncertjei­vel. Kis patakparti ház lakója, egy kedves idős néni invitál be ma­gához bennünket: — Jöjjenek csak be, szívesen látom mindnyájukat. Mesélje­nek, mi újság otthon!? Szép sorjában elmeséljük a legújabb fejleményeket, de sok dologban felvilágosultabb, mint mi magunk. Azt mondja, a rádi­óból értesül minden hazai ese­ményről. Elbeszéléseinket étel­lel, itallal hálálja meg. — Reggel sütöttem volt e ke­nyeret a kemencében, kóstolják meg, fogyasszanak bátran. Sőt, igazi erdélyi kürtőskalács is van. Ez nem olyan ám, mint amit a városban csinálnak! Ez pará­zson pirult. Igaza van a székely asszony­nak, tényleg csodálatos a kalács. A kedvünkért még tejfölös le­pényt is sütött a régi, ormótlan kemencében. Nyoma sincs a székelyekre jellemző tartózko­dásnak: mesél, felnevet, könnyeit törülgeti — mikor mi­ről beszélgettünk. Az egyik gyermeke Székelyudvarhelyen lakik, a másik Magyarországon. Egyedül él a házikóban. Az egyetlen öröm számára ha haza­jönnek gyermekei és unokái. A varázslatos nyarakra emlékezik, mikor mind az öt unoka itt ját­szott a patakparton, a dombo­kon, a csűrben. Sokáig beszél­getünk — az est is ránk borul lassan. Búcsúzunk kedves ven­déglátónktól, megyünk vissza Udvarhelyre. Az asszony is siet ám — át a szomszédba. Szom­bat lévén kezdődik a Dallas. Nem hiába, Romániában is nagy sikernek örvend Bobby bukósi­sak-frizurája, Pamela termé­szetellenesen telt keble, Jockey híres jóindulata, az elől-hátul púpos Lucy „szépsége”... (Per­sze nem akarom bántani a Dal- las-rajongókat, hisz’ ízlések és pofonok különbözőek, mint tud­juk.) Páll Antal a legnevesebb kö­röndi fazekasok egyike Temetői gondolatok Farkaslakán fekszik az Ábel- regények nagy erdélyi írója, Ta­mási Áron. Sírján egy szerény székely kopjafa áll, örök nyu­galmát két hatalmas tölgyfa vi­gyázza. Talán jelképszerű is, hogy a tőszomszédságban egy piciny temető áll. Puritán, minden me- galomániától mentes temetke­zőhely. Kopaszon lesik a csoda­szép tájat, a magyar sírokat a hatalmas temetői fák. Lombta­lanok, fáradtak, elhagyatottak... Hazudhatnak, átírhatják fá­radságos munkával a történel­met, kaszabolhatnak, megaláz­hatnak egy népet — de a fák, patakok, lejtők ezt mind látják. A kövek, a sírok, a fűszálak, a véráztatta föld évszázadok múl­va is mesélni fog!... A domboldali fehér sírok közt két idős asszony botorkál. Csön­desen beszélgetnek, fekete ru­hájukat simogatva lebegteti a szél. Alázattal teszik az első gó­lyahírt a virágtartóba, még ki­húznak egy-egy fűszálat a gon­dozott sírhelyről, majd ahogy jöttek, szótlanul, görnyedt háttal tipegnek a falu felé. Csak a ken­dőjük szárát csapja néha arcuk­ba az április végi szellő. Köröndi korongok Korondot látni kell! A kerá­miájáról híres település az egyik legékesebb színe az Erdély-pa- lettának. Négyszáz fazekascsa­lád él itt, s mindent úgy csinál­nak, ahogy őseik annak idején, 700 esztendeje. A legnevesebb, leghagyományőrzőbb kerami­kust Páll Antalnak hívják. Őt kerestük fel otthonában. — Miért nevezik önt a legha- gyományőrzőbbnek? Én semmi különbséget nem látok a Páll- és a többi fazekasmunka között. Hacsak azt nem, hogy ön nem használt piros színt. — Épp ez az — vonja fel sűrű szemöldökét a mester. — Barna, zöld, fekete a köröndi edények színe. Sajnos már rengeteg a „kereskedő” köztünk, aki elol- csósodott, giccseket készít, nem az a lényeges számára, hogy az ősi jelképeket, színeket használ­ja, hanem hogy eladja a portéká­ját. — Mióta foglalkozik a faze­kassággal? — Tizenkét esztendős korom óta, azaz negyven éve. Ősi kera­mikus család a miénk. Ebben nőttünk föl. Apám azt tanította, hogy ne csak nekünk okozzon örömöt a munkánk, hanem a vá­sárlóknak is. — Megéri ma kerámiázni? —- Sokan azért teszik, hogy meggazdagodjanak, többen azon vagyunk, hogy a népha­gyományt ébren tartsuk. Tud­juk, jelkép, amit teszünk, s azt kívánjuk, hogy az is maradjon. Bizonyítani akarjuk, hogy él a magyarság, letörölhetetlen a Föld térképéről. „Szomorú leszel..." Lassan eltelik az idő, indulni kell haza Magyarországra. Az egyik ismerősöm még kiutazá­som előtt azt mondta: „Nagyon szomorú leszel, amikor haza kell jönnöd...” Igen, ez így van. De szerintem hasonlóan érez minden igaz szívű magyar. Szomorú szemekkel nézem a csodálatos szovátai sóstavakat, kastélyokat, az egyre ritkuló székelykapukat, az otromba­ronda városok előtti obeliszke- ket, a szabad pakulárok (juhá­szok) majszolását, amint épp mamaligát (pépszerű kenyeret) esznek... Még a sátoros cigá­nyok látványának is megvan a maga bája. Összes,zorul a szívem, ami­Már pirul a parázson az igazi erdélyi kürtőskalács kor nézem a kapuk előtt üldögé­lő idős székely asszonyokat, a piszkos, rövidnadrágos lurkó­kat, botra támaszkodó, népvise­letben feszítő férfiembereket, reménykedő, szegényedő csalá­dosokat... Ki tudja, mi lesz velük, hogy alakul jövőjük... Át lehet-e írni vajon az évszá­zados történelmet. Mi lesz Ko­lozsvár sorsa? Mi lesz a magyar­lakta helységekkel, melyek kö­zelébe farkasokat, medvéket, viperákat telepítettek, ki tudja, milyen céllal?... Rohanunk, rohanunk, már látni a Királyhágót. Egyre több és egyre fájóbb kérdések merül­nek fel az emberben. Erdély hóeséssel búcsúzik. Fehéren. A tisztaság, az ártat­lanság színével... Este a székelyeknél A csillagok és a holdsugár vezet át a borsi határon. Eltűntek a lejtők, a birkanyájak, az erdők — maradtak az emlékek. A hosszú út éjszakáján, lefek­vés előtt egy Bikafalván élő asszony, Róza néni jutott eszembe. Szobájának falán Kossuth-címer, Dózsa-arckép lóg. Mondja, nem ő az egyedüli a faluban, kinél ilyen ereklyék láthatók. Másnál Rákóczi, Pető­fi, Kossuth vagy épp Árpád képe díszeleg a falon — „nem rejte­geti itten aztat senki”! Esténként, mikor már elcsen­desedik minden, bekapcsolja a régi-régi rádióját, és a Kossuth adót hallgatja. Melegség .önti el szívét, néha-néha a könny is ki­csordul sok szépet és gonoszsá­got látott szeméből. Minden éjjel meghallgatja a Himnuszt — odabotorkál rádió­jához, s kikapcsolja. Még elre- beg egy imát anyanyelvén, majd lehunyja szemeit. Álmában sen­ki nem bántja őt. Magyarul ál­modik... Szigeti Csaba Búcsút intünk a faragott székelykapuknak, elköszönünk a varázslatos Erdélytől a szerző felvételei A fák, a lejtők örök tanúk maradnak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom