Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-17 / 142. szám

1992. június 17., szerda HAZAI TÜKÖR Egyeztetés libamájexportról Szabadulás a káderlap fogságából Füzesgyarmattól Kanadáig A környezet és a fejlődés Csizmadia Imre professzor, a torontói egyetem tanára Szeretheti az ember a szülő­földjét. Vágyódhat is vissza egy életen át. Ám a megélhetés kényszere miatt mégis válni kell, ha úgy hozza a sors. Min­den, a Sárrétről elkerült ember élete külön regény. Akadtak, akiket az országból is kisodort a forgószél. Ha meg nem az, akkor az önmegvalósítás ösz­töne. Ez adhatta az indítékot a néhai füzesgyarmati kántor, Csizmadia Imre, a nótaszerző, karmester fiának is, amikor Amerika felé vette az útját? A nemrég, édesapja emlékestjé­nek megrendezésekor itthon járt neves vegyészprofesszor, külföldi egyetemek díszdok­tora a műsor helyszínén szakí­tott egy kis időt arra, hogy föl­diekkel beszélgessen. — Füzesgyarmaton gyer­meke skedett. Mi történt az­után ?—kérdeztem ezt abban a tudatban, hogy a családjuk ré­gi ismerősei szívesen követnék további útját. — Szeghalmon jártam gim­náziumban. Az érettségi előtt Budapestre kellett utaznom egy fülészeti műtét miatt. Ez játszott szerepet abban, hogy a fővárosban szereztem meg az érettségi bizonyítványt. Ez­után a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki ka­rán tanultam, ahol 1956 máju­sában szereztem diplomát. Öt­venhat októberében kivándo­roltam. Vancouverbe kerül­tem, s ott doktoráltam 1962- ben. —Ennek az elhatározásnak tudományos érvényesülés volt a célja vagy politikai okok ját­szottak szerepet? — A tényeket többfélekép­pen lehet minősíteni. A dokto­ri cím elnyerése után részben az USA-ban, részben Angliá­ban foglalkoztam kutatások­kal. Hatvannégytől kezdve a torontói egyetemen kaptam állást. Azóta ott tanítok. Mi­vel csak nyolc hónap a tanév, így minden nyáron átjövök Európába, s különböző egye­temeken közös kutatásokban veszek részt. Ilyenkor Ma­gyarországra is könnyebb ha­zajönni. —Mérnöki gyakorlatot nem is folytatott? — Húzhattam volna az egyik vagy a másik oldalra, de engem a tudomány érdekelt. —Néhány éve felismertem a televízió műsorában, ahol mint egy világszövetség elnö­két mutatták be. — A komputervegyészek világszövetségének voltam öt évig az elnöke. Az a mandá­tum már lejárt, csak tisztelet­beli elnök vagyok. Azoknak a szövetsége ez a világszerve­zet, akik számítógéppel pró­bálják megismerni a moleku­lák viselkedésének törvény- szerűségeit. — Hogy sikerült családot alapítani ott kint, idegenben? — Magyar feleségem van. magyar családnak tekintjük magunkat. — Füzesgyarmat hogy ma­radt meg az emlékezetében? Melyek a gyermekkor legéle­sebb emlékképei? — Nehéz idők voltak azok. Nem nagyon tudnék olyan él­ményről beszélni, ami általá­ban nagyon emberinek mond­ható. Viszont mégis fontos ne­kem ez a korszak, mert Füzes­gyarmaton csináltam az első kémiai kísérleteimet. No nem kell nagy dologra gondolnia. Egy padlást rendeztem be la­boratóriumnak. Villanyégő­ket vágtam el ampullareszelő- vel. Nem jutva laboratóriumi körülményekhez, ezeket s más eszközöket alkalmaztam sa­vakkal, fémekkel folytatott kí­sérletekhez. Ami csak arra volt jó, hogy az érdeklődést erősít­se. Lényegében Gyarmaton dőlt el, hogy milyen pályára megyek. Csakhát nem volt könnyű a kedvem szerint cse­lekedni. Már Szeghalmon sem akartak egyetemre javasolni, mivel édesapám kántortanító volt. Klerikálisoknak minősí­tettek bennünket. A füloperá­ció azért jött szerencsésen, mert akkor iskolát tudtam vál­toztatni. Ennek következtében nem kísért tovább a szeghalmi káderlap, s bejutottam az egyetemre. Amikor viszont azt elvégeztem, még tovább akartam tanulni. Kérvényt ad­tam be az Akadémiára aspi- rantúrára, de hosszú várakozás után, mikor szóban választ kértem, azt mondták: — Tes­sék elmenni dolgozni. Két év után, ha az üzemi párttitkár jónak látja, esetleg javasolja magát. Próbáltam estin máso­dik diplomát szerezni, de itt is az üzemi párttitkártól tették függővé a felvételt. Vagy eset­leg attól, hogy az iparág mi­nisztere átír a másik miniszter­hez, hogy az én munkámhoz kell a második diploma. Már­most tekintve, hogy én külön­leges okok miatt a Honvéd Repülőkórház biokémiai labo­ratóriumában kaptam állást, ötvenhat őszén már a honvé­delmi miniszternek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy átírjon. így aztán, mivel már kétszer mondtam csődöt, elmentem oda, ahol jobban le­het boldogulni. — Ezek után már csak azt kérdezem: Magyarországgal vannak konkrét kapcsolatai? — Természetesen. Tudo­mányos pályán is. Vannak kö­zös cikkeink. Könyvet is ír­tunk Ruff Ferenc professzor­ral. A kémiai reakciók mecha­nizmusáról szól. —Lehet-e segíteni Magyar- országnak onnan, Kanadá­ból? — Valamennyit igen. Ám addig, amíg itthon nem támo­gatják jobban a kutatásokat, addig ez a segítség nagyon ke­veset számít. —Köszönöm a beszélgetést. Kovács T. István Együttműködési készség jel­lemezte a magyar és a francia libamáj- és kacsamájtermelők brüsszeli megbeszélését — mondta Jásdi István, a Hunga- vis Rt. elnöke, aki hazatérése után interjút adott az MTI-nek. Elmondta, hogy a napokban a magyar fél kezdeményezte nem hivatalos egyeztető meg­beszéléseken a francia libamáj és kacsamáj termelők tömörí­tő CIFOG és a Magyar Barom­fi Terméktanács képviselőin kívül — nem hivatalos minő­ségben—jelen voltak a Közös Piac magasrangú tisztségvise­lői, illetve a magyar és a fran­cia mezőgazdasági minisztéri­um illetékes munkatársai is. A francia termelők a kacsa- májpiacon tapasztalható ár­esés okát a magyar szállítások­ban és a növekvő mennyiségű fagyasztott máj értékesítésben látták. Magyarázatként hozzá­E címmel tartották június 3- ától 14-éig Rio de Janeiróban az ENSZ eddigi legnagyobb környezetvédelmi világkong­resszusát. A kongresszus 20 esztendővel követi a stockhol­mi, ugyancsak világkezdemé­nyezést, amely felhívta a fi­gyelmet a Földünket érintő ve­szélyekre. Az emberiségnek a Föld teherbíró képességén belül kell élni, s hosszú távon sincs más ésszerű lehetőség. Egyértelműen tagadjuk az em­ber jövőjét, ha nem okosan használjuk ki a Föld adottsága­it. Olyan életet és fejlődési uta­kat kell elfogadnunk, amelyek tisztelik a természet adta kor­látokat. Ezt megtehetjük a mo­dem technika előnyeinek el­utasítása nélkül is. Az emberiség közös jövője veszélyeztetett. A savas esők, a globális felmelegedés, az ózonpajzs csökkenése, az er­dők tömeges irtása, a sivata­gok növekedése mind, mind olyan egyetemes gond, ame­tették, hogy a landesi térség termelői számára az egyéb mezőgazdasági kultúrák elle­hetetlenülése után a kacsamáj- értékesítés nagyon fontossá vált. A magyar szakemberek bi­zonyították, hogy a magyar li­ba- és kacsamájexport a fran­cia piacon az elmúlt három évben stagnált, illetve visszae­sett, miközben a francia ter­melés a duplájára nőtt. (A ma­gyar export mennyisége éven­te 1500 tonna, 15 százaléka a franciaországi fogyasztás­nak.) A magyar fél arra hívta fel a figyelmet, hogy még a magyar szállítások teljes leál­lítása esetén is a francia terme­lés felfutása önmagában is túl- kínálalatot okoz a piacon. A magyar állásponttal a kö­zös piaci képviselők és a fran­cia tárgyalófél hallgatólago­san egyetértett. lyek az emberek tevékenysé­geinek következményeként, önmagát veszélyeztetve jött létre. A gondok feloldására az elmúlt időszakban különböző javaslatok születtek. A Kör­nyezet és Fejlődés Világbi­zottság, Közös Jövőnk címmel a harmonikusan fenntartható fejlődést tűzte ki célként a vi­lágkongresszusra. Járható és elfogadható utat keres a sze­génység felszámolásától a fegyverkezési terhek csökken­téséig az emberiség számára úgy, hogy a jelen valóságos és reális igényeit is kielégíti. Mindezeknek az életmód, életstílus és technológiai vál­tásokon túl szervezési, irányí­tási és politikai döntéseken kell nyugodnia. Remélhetjük, hogy a jövő cselekvéseihez e találkozó megadja a kereteket, amelyen egyébként országunk is képviselteti magát és köztár­sasági elnökünk is részt vesz. B.F. Walter Lord: A Titanic pusztulása 33. A Titanic részben lehúzta a függönyt az ilyen hivalkodó életmód előtt. Soha többé nem éltek így. Először jött a hábo­rú, aztán a forradalmak, végül a jövedelmi adó, semmi sem volt többé ugyanolyan, mint a „régi szép világban”. Ezzel az elveszett világgal együtt halványultak el egyné­mely előítéletek is — különö­sen az a gyakran és hangosan ismételt meggyőződés, hogy az angolszász a legbátrabb „faj” a világon, noha az élet­ben maradottak esküdni mer­tek volna, hogy a mentőcsóna­kokban felbukkanó fedélközi­ek egy szálig „kínaiak” vagy „japánok”; aki beugrott a ten­gerbe a fedélzetről, az mind „örmény”, „francia” vagy „olasz” volt. Crowe Steward így nyilat­kozott az amerikai vizsgáló bi­zottság előtt: — Különféle utasok, valószínűleg olaszok, vagy más idegen nemzetiségű­ek, tehát nem angolok vagy amerikaiak, megrohanták a csónakokat. — Pesze Crowe nem hallotta beszélni ezeket az „alja embereket”, így nem­igen tudhatta, milyen nemzeti­ségűek. A vizsgálat során olyan furcsa dolgok hangzot­tak el, hogy a washingtoni olasz követ elégtételt követelt és kapott Lowe ötödik tiszttől, amiért az „olasz” szót, mint a „gyávaság” szinonimáját használta. Ha ez volt az előítélet, akkor a fonákja is érvényes volt: az angolszász „vérből” származó nem vetemedhet aljasságra. Amikor Bride elmondta, hogy az a fűtő el akarta lopni Phil­lips mentőmellényét, néhány újság négert csinált az ismeret­len tolvajból, pusztán a „na­gyobb hatás” kedvéért. Persze, azért sajnálták is a tengerbe veszett kivándorlókat. Egy szalagcím ezt rikoltotta: „Hasznos bevándorlók pusz­tulása.” A New York-i Sun pe­dig kijelentette: „A többiekkel együtt 73 finn is elpusztult, akik hasznára válhattak volna az országnak.” Mindezen túl, a Titanic a XIX. századi polgári önbiza­lom végét is jelentette. Mind­addig hitték az emberek, hogy övék a változatlan, rendezett, civilizált élet kulcsa. Helyi há­borúktól eltekintve, a nyugati világ száz éve békében élt. Száz év óta a technika állandó­an fejlődött, s e műszaki fejlő­dés koronája volt az óceánon a Titanic, amelyről azt tartották, maga az Úristen sem tudná elsüllyeszteni. Visszatekintve úgy tűnik, mégis túlzott volt ez a bizakodás, de abban az idő­ben minden önmagát művelt­nek tartó ember úgy érezte: a technika mindenre képes. A Titanic katasztrófája fel­rázta őket. Soha többé nem bízhattak annyira vakon ön­magukban. Főként a technika eredményeiben nem, mert a tragédia szörnyű sebet ütött a tervezők önbizalmán. íme, az „elsüllyeszthetetlen” óceánjá­ró — a hajóépítés addigi leg­nagyobb teljesítménye — elsüllyed az első útján. De ennél is többről volt szó. Ha ez a „felsőbbrendű” alko­tás ennyire sebezhetőnek bizo­nyult, milyen lehet a többi? Ha a gazdaság ilyen keveset jelentett ezen a hideg áprilisi éjszakán, miért lenne annyira fontos az év többi napján? Pa­pok százai prédikálták: a Tita­nic esete kiváló lecke arra, hogy kijózanítsa az önelégült embereket: lám, itt a büntetés megátalkodott anyagelvű- ségük miatt. Ha lecke volt, ha­tott is. Azóta senki sem hisz — feltétlenül. Az elvesztett illúziók kü­szöbönálló sorozata és a Tita­nic tragédiája között ugyan nem volt összefüggés, mégis ez volt az első megrázkódta­tás. A Titanic előtt minden olyan nyugalmas volt — a fel­ső tízezer szemszögéből. Utá­na minden zűrzavaros lett... A nemzetközi gazdagok, a „jet set” tagjai ma is megvannak, de elődeik számára a Titanic jelentette a régi idők végét és egy új, nyugtalan kor kezdetét. De ilyen gondolatokra nem volt idő 1912. április 15-én, hétfőn, hajnali 2 óra 20 perc­kor. A Titanic hullámsírja fö­lött vékony, füstös pára lebe­gett, elhomályosítva a kris­tálytiszta éjszakát. A víz tük­rén a ládák, nyugágyak, desz­kák, falpillérek törmeléke li­begett, mindenféle kacat, amely valahonnan a mélyből tört a felszínre, és most könnyű dugó módjára örvénylett a víz­ben. Úszók százai kapálóztak a vízben, roncsokba és egymás­ba kapaszkodva. Edward Brown hajópincér, aki maga is levegőért kapkodott, egyszer­re azt érezte, hogy egy férfi a ruhájába kapaszkodik. Olaus Abelseth nyakába is belecsim­paszkodott egy férfi. Vala­hogy lerázta magáról és köp­ködve ordította: — Engedjen el! — De a férfi újból megra­gadta, a norvégnek pedig csak erőteljes rúgással sikerült vég­leg megszabadulnia tőle. Ha más nem, a tengervíz hőmérséklete is elég volt ah­hoz, hogy megtörje a legszívó­sabb emberi ellenállást. A víz hőmérséklete 28 Fahrenheit- fok volt, Celsius skálája sze­rint mínusz 2,2 fok. Lightoller második tiszt úgy érezte, mint­ha „ezer kés” fúródna a testé­be. Ilyen jeges vízben a mentő- mellény sem segített: az ember a víz színén maradt — de meg­fagyott. Mégis több tucat menekülő megőrizte önuralmát. Ezek számára két reménysugár vilá­golt a törmelékkel teliszórt vízben — az A és a B össze­csukható csónak. Mindkettő elszabadult a süllyedő fedél­zetről. Az A szinte egészen megtelt vízzel, a B pedig fene­kével fölfelé lebegett. A leom- ló kémény mindkét csónakot messze ellódította a hatalmas hajótesttől. Most a legerősebb és a legszerencsésebb úszók gyülekeztek a két csónak körül. Húszperces viaskodás után Olaus Ábelseth elérte az A csónakot. Már vagy tucatnyi ember hevert félholtan oda­benn. Nem segítettek neki, de nem is akadályozták meg, amikor a norvég átmászott a csónak oldalán. Valaki azt mo­tyogta: — Vigyázzon, nehogy felborítsa... (Folytatjuk) A víz hőmérséklete 28 Fahrenheit-fok volt, Cel­sius skálája szerint mínusz 2,2 fok. Lightoller második tiszt úgy érezte, mintha „ezer kés” fúródna a testébe. Ilyen jeges vízben a mentő- mellény sem segített: az ember a víz színén maradt — de megfagyott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom