Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-17 / 142. szám
1992. június 17., szerda HAZAI TÜKÖR Egyeztetés libamájexportról Szabadulás a káderlap fogságából Füzesgyarmattól Kanadáig A környezet és a fejlődés Csizmadia Imre professzor, a torontói egyetem tanára Szeretheti az ember a szülőföldjét. Vágyódhat is vissza egy életen át. Ám a megélhetés kényszere miatt mégis válni kell, ha úgy hozza a sors. Minden, a Sárrétről elkerült ember élete külön regény. Akadtak, akiket az országból is kisodort a forgószél. Ha meg nem az, akkor az önmegvalósítás ösztöne. Ez adhatta az indítékot a néhai füzesgyarmati kántor, Csizmadia Imre, a nótaszerző, karmester fiának is, amikor Amerika felé vette az útját? A nemrég, édesapja emlékestjének megrendezésekor itthon járt neves vegyészprofesszor, külföldi egyetemek díszdoktora a műsor helyszínén szakított egy kis időt arra, hogy földiekkel beszélgessen. — Füzesgyarmaton gyermeke skedett. Mi történt azután ?—kérdeztem ezt abban a tudatban, hogy a családjuk régi ismerősei szívesen követnék további útját. — Szeghalmon jártam gimnáziumban. Az érettségi előtt Budapestre kellett utaznom egy fülészeti műtét miatt. Ez játszott szerepet abban, hogy a fővárosban szereztem meg az érettségi bizonyítványt. Ezután a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karán tanultam, ahol 1956 májusában szereztem diplomát. Ötvenhat októberében kivándoroltam. Vancouverbe kerültem, s ott doktoráltam 1962- ben. —Ennek az elhatározásnak tudományos érvényesülés volt a célja vagy politikai okok játszottak szerepet? — A tényeket többféleképpen lehet minősíteni. A doktori cím elnyerése után részben az USA-ban, részben Angliában foglalkoztam kutatásokkal. Hatvannégytől kezdve a torontói egyetemen kaptam állást. Azóta ott tanítok. Mivel csak nyolc hónap a tanév, így minden nyáron átjövök Európába, s különböző egyetemeken közös kutatásokban veszek részt. Ilyenkor Magyarországra is könnyebb hazajönni. —Mérnöki gyakorlatot nem is folytatott? — Húzhattam volna az egyik vagy a másik oldalra, de engem a tudomány érdekelt. —Néhány éve felismertem a televízió műsorában, ahol mint egy világszövetség elnökét mutatták be. — A komputervegyészek világszövetségének voltam öt évig az elnöke. Az a mandátum már lejárt, csak tiszteletbeli elnök vagyok. Azoknak a szövetsége ez a világszervezet, akik számítógéppel próbálják megismerni a molekulák viselkedésének törvény- szerűségeit. — Hogy sikerült családot alapítani ott kint, idegenben? — Magyar feleségem van. magyar családnak tekintjük magunkat. — Füzesgyarmat hogy maradt meg az emlékezetében? Melyek a gyermekkor legélesebb emlékképei? — Nehéz idők voltak azok. Nem nagyon tudnék olyan élményről beszélni, ami általában nagyon emberinek mondható. Viszont mégis fontos nekem ez a korszak, mert Füzesgyarmaton csináltam az első kémiai kísérleteimet. No nem kell nagy dologra gondolnia. Egy padlást rendeztem be laboratóriumnak. Villanyégőket vágtam el ampullareszelő- vel. Nem jutva laboratóriumi körülményekhez, ezeket s más eszközöket alkalmaztam savakkal, fémekkel folytatott kísérletekhez. Ami csak arra volt jó, hogy az érdeklődést erősítse. Lényegében Gyarmaton dőlt el, hogy milyen pályára megyek. Csakhát nem volt könnyű a kedvem szerint cselekedni. Már Szeghalmon sem akartak egyetemre javasolni, mivel édesapám kántortanító volt. Klerikálisoknak minősítettek bennünket. A füloperáció azért jött szerencsésen, mert akkor iskolát tudtam változtatni. Ennek következtében nem kísért tovább a szeghalmi káderlap, s bejutottam az egyetemre. Amikor viszont azt elvégeztem, még tovább akartam tanulni. Kérvényt adtam be az Akadémiára aspi- rantúrára, de hosszú várakozás után, mikor szóban választ kértem, azt mondták: — Tessék elmenni dolgozni. Két év után, ha az üzemi párttitkár jónak látja, esetleg javasolja magát. Próbáltam estin második diplomát szerezni, de itt is az üzemi párttitkártól tették függővé a felvételt. Vagy esetleg attól, hogy az iparág minisztere átír a másik miniszterhez, hogy az én munkámhoz kell a második diploma. Mármost tekintve, hogy én különleges okok miatt a Honvéd Repülőkórház biokémiai laboratóriumában kaptam állást, ötvenhat őszén már a honvédelmi miniszternek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy átírjon. így aztán, mivel már kétszer mondtam csődöt, elmentem oda, ahol jobban lehet boldogulni. — Ezek után már csak azt kérdezem: Magyarországgal vannak konkrét kapcsolatai? — Természetesen. Tudományos pályán is. Vannak közös cikkeink. Könyvet is írtunk Ruff Ferenc professzorral. A kémiai reakciók mechanizmusáról szól. —Lehet-e segíteni Magyar- országnak onnan, Kanadából? — Valamennyit igen. Ám addig, amíg itthon nem támogatják jobban a kutatásokat, addig ez a segítség nagyon keveset számít. —Köszönöm a beszélgetést. Kovács T. István Együttműködési készség jellemezte a magyar és a francia libamáj- és kacsamájtermelők brüsszeli megbeszélését — mondta Jásdi István, a Hunga- vis Rt. elnöke, aki hazatérése után interjút adott az MTI-nek. Elmondta, hogy a napokban a magyar fél kezdeményezte nem hivatalos egyeztető megbeszéléseken a francia libamáj és kacsamáj termelők tömörítő CIFOG és a Magyar Baromfi Terméktanács képviselőin kívül — nem hivatalos minőségben—jelen voltak a Közös Piac magasrangú tisztségviselői, illetve a magyar és a francia mezőgazdasági minisztérium illetékes munkatársai is. A francia termelők a kacsa- májpiacon tapasztalható áresés okát a magyar szállításokban és a növekvő mennyiségű fagyasztott máj értékesítésben látták. Magyarázatként hozzáE címmel tartották június 3- ától 14-éig Rio de Janeiróban az ENSZ eddigi legnagyobb környezetvédelmi világkongresszusát. A kongresszus 20 esztendővel követi a stockholmi, ugyancsak világkezdeményezést, amely felhívta a figyelmet a Földünket érintő veszélyekre. Az emberiségnek a Föld teherbíró képességén belül kell élni, s hosszú távon sincs más ésszerű lehetőség. Egyértelműen tagadjuk az ember jövőjét, ha nem okosan használjuk ki a Föld adottságait. Olyan életet és fejlődési utakat kell elfogadnunk, amelyek tisztelik a természet adta korlátokat. Ezt megtehetjük a modem technika előnyeinek elutasítása nélkül is. Az emberiség közös jövője veszélyeztetett. A savas esők, a globális felmelegedés, az ózonpajzs csökkenése, az erdők tömeges irtása, a sivatagok növekedése mind, mind olyan egyetemes gond, ametették, hogy a landesi térség termelői számára az egyéb mezőgazdasági kultúrák ellehetetlenülése után a kacsamáj- értékesítés nagyon fontossá vált. A magyar szakemberek bizonyították, hogy a magyar liba- és kacsamájexport a francia piacon az elmúlt három évben stagnált, illetve visszaesett, miközben a francia termelés a duplájára nőtt. (A magyar export mennyisége évente 1500 tonna, 15 százaléka a franciaországi fogyasztásnak.) A magyar fél arra hívta fel a figyelmet, hogy még a magyar szállítások teljes leállítása esetén is a francia termelés felfutása önmagában is túl- kínálalatot okoz a piacon. A magyar állásponttal a közös piaci képviselők és a francia tárgyalófél hallgatólagosan egyetértett. lyek az emberek tevékenységeinek következményeként, önmagát veszélyeztetve jött létre. A gondok feloldására az elmúlt időszakban különböző javaslatok születtek. A Környezet és Fejlődés Világbizottság, Közös Jövőnk címmel a harmonikusan fenntartható fejlődést tűzte ki célként a világkongresszusra. Járható és elfogadható utat keres a szegénység felszámolásától a fegyverkezési terhek csökkentéséig az emberiség számára úgy, hogy a jelen valóságos és reális igényeit is kielégíti. Mindezeknek az életmód, életstílus és technológiai váltásokon túl szervezési, irányítási és politikai döntéseken kell nyugodnia. Remélhetjük, hogy a jövő cselekvéseihez e találkozó megadja a kereteket, amelyen egyébként országunk is képviselteti magát és köztársasági elnökünk is részt vesz. B.F. Walter Lord: A Titanic pusztulása 33. A Titanic részben lehúzta a függönyt az ilyen hivalkodó életmód előtt. Soha többé nem éltek így. Először jött a háború, aztán a forradalmak, végül a jövedelmi adó, semmi sem volt többé ugyanolyan, mint a „régi szép világban”. Ezzel az elveszett világgal együtt halványultak el egynémely előítéletek is — különösen az a gyakran és hangosan ismételt meggyőződés, hogy az angolszász a legbátrabb „faj” a világon, noha az életben maradottak esküdni mertek volna, hogy a mentőcsónakokban felbukkanó fedélköziek egy szálig „kínaiak” vagy „japánok”; aki beugrott a tengerbe a fedélzetről, az mind „örmény”, „francia” vagy „olasz” volt. Crowe Steward így nyilatkozott az amerikai vizsgáló bizottság előtt: — Különféle utasok, valószínűleg olaszok, vagy más idegen nemzetiségűek, tehát nem angolok vagy amerikaiak, megrohanták a csónakokat. — Pesze Crowe nem hallotta beszélni ezeket az „alja embereket”, így nemigen tudhatta, milyen nemzetiségűek. A vizsgálat során olyan furcsa dolgok hangzottak el, hogy a washingtoni olasz követ elégtételt követelt és kapott Lowe ötödik tiszttől, amiért az „olasz” szót, mint a „gyávaság” szinonimáját használta. Ha ez volt az előítélet, akkor a fonákja is érvényes volt: az angolszász „vérből” származó nem vetemedhet aljasságra. Amikor Bride elmondta, hogy az a fűtő el akarta lopni Phillips mentőmellényét, néhány újság négert csinált az ismeretlen tolvajból, pusztán a „nagyobb hatás” kedvéért. Persze, azért sajnálták is a tengerbe veszett kivándorlókat. Egy szalagcím ezt rikoltotta: „Hasznos bevándorlók pusztulása.” A New York-i Sun pedig kijelentette: „A többiekkel együtt 73 finn is elpusztult, akik hasznára válhattak volna az országnak.” Mindezen túl, a Titanic a XIX. századi polgári önbizalom végét is jelentette. Mindaddig hitték az emberek, hogy övék a változatlan, rendezett, civilizált élet kulcsa. Helyi háborúktól eltekintve, a nyugati világ száz éve békében élt. Száz év óta a technika állandóan fejlődött, s e műszaki fejlődés koronája volt az óceánon a Titanic, amelyről azt tartották, maga az Úristen sem tudná elsüllyeszteni. Visszatekintve úgy tűnik, mégis túlzott volt ez a bizakodás, de abban az időben minden önmagát műveltnek tartó ember úgy érezte: a technika mindenre képes. A Titanic katasztrófája felrázta őket. Soha többé nem bízhattak annyira vakon önmagukban. Főként a technika eredményeiben nem, mert a tragédia szörnyű sebet ütött a tervezők önbizalmán. íme, az „elsüllyeszthetetlen” óceánjáró — a hajóépítés addigi legnagyobb teljesítménye — elsüllyed az első útján. De ennél is többről volt szó. Ha ez a „felsőbbrendű” alkotás ennyire sebezhetőnek bizonyult, milyen lehet a többi? Ha a gazdaság ilyen keveset jelentett ezen a hideg áprilisi éjszakán, miért lenne annyira fontos az év többi napján? Papok százai prédikálták: a Titanic esete kiváló lecke arra, hogy kijózanítsa az önelégült embereket: lám, itt a büntetés megátalkodott anyagelvű- ségük miatt. Ha lecke volt, hatott is. Azóta senki sem hisz — feltétlenül. Az elvesztett illúziók küszöbönálló sorozata és a Titanic tragédiája között ugyan nem volt összefüggés, mégis ez volt az első megrázkódtatás. A Titanic előtt minden olyan nyugalmas volt — a felső tízezer szemszögéből. Utána minden zűrzavaros lett... A nemzetközi gazdagok, a „jet set” tagjai ma is megvannak, de elődeik számára a Titanic jelentette a régi idők végét és egy új, nyugtalan kor kezdetét. De ilyen gondolatokra nem volt idő 1912. április 15-én, hétfőn, hajnali 2 óra 20 perckor. A Titanic hullámsírja fölött vékony, füstös pára lebegett, elhomályosítva a kristálytiszta éjszakát. A víz tükrén a ládák, nyugágyak, deszkák, falpillérek törmeléke libegett, mindenféle kacat, amely valahonnan a mélyből tört a felszínre, és most könnyű dugó módjára örvénylett a vízben. Úszók százai kapálóztak a vízben, roncsokba és egymásba kapaszkodva. Edward Brown hajópincér, aki maga is levegőért kapkodott, egyszerre azt érezte, hogy egy férfi a ruhájába kapaszkodik. Olaus Abelseth nyakába is belecsimpaszkodott egy férfi. Valahogy lerázta magáról és köpködve ordította: — Engedjen el! — De a férfi újból megragadta, a norvégnek pedig csak erőteljes rúgással sikerült végleg megszabadulnia tőle. Ha más nem, a tengervíz hőmérséklete is elég volt ahhoz, hogy megtörje a legszívósabb emberi ellenállást. A víz hőmérséklete 28 Fahrenheit- fok volt, Celsius skálája szerint mínusz 2,2 fok. Lightoller második tiszt úgy érezte, mintha „ezer kés” fúródna a testébe. Ilyen jeges vízben a mentő- mellény sem segített: az ember a víz színén maradt — de megfagyott. Mégis több tucat menekülő megőrizte önuralmát. Ezek számára két reménysugár világolt a törmelékkel teliszórt vízben — az A és a B összecsukható csónak. Mindkettő elszabadult a süllyedő fedélzetről. Az A szinte egészen megtelt vízzel, a B pedig fenekével fölfelé lebegett. A leom- ló kémény mindkét csónakot messze ellódította a hatalmas hajótesttől. Most a legerősebb és a legszerencsésebb úszók gyülekeztek a két csónak körül. Húszperces viaskodás után Olaus Ábelseth elérte az A csónakot. Már vagy tucatnyi ember hevert félholtan odabenn. Nem segítettek neki, de nem is akadályozták meg, amikor a norvég átmászott a csónak oldalán. Valaki azt motyogta: — Vigyázzon, nehogy felborítsa... (Folytatjuk) A víz hőmérséklete 28 Fahrenheit-fok volt, Celsius skálája szerint mínusz 2,2 fok. Lightoller második tiszt úgy érezte, mintha „ezer kés” fúródna a testébe. Ilyen jeges vízben a mentő- mellény sem segített: az ember a víz színén maradt — de megfagyott.
