Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-02 / 129. szám
1992. június 2., kedd HAZAI TÜKÖR iRÉKÉS megyei hírlap Kulturális díjak Erdélyben Tavaly májusban a brassói kongresszuson alakult újjá az EMKE (Erdélyi Magyar Köz- művelődési Egyesület) több mint négy évtizedes kényszerszünet után. Ebből az alkalomból az EMKE Országos Választmányának Elnöksége kedden Kolozsváron tartotta ülését. A cél: kielemezni egy év mun- kájátés meghatározni a jövőbeli feladatokat, tennivalókat. Ugyanis a kétségtelen eredmények mellett ma már sokkal több nehézséggel van dolga az EMKE vezető testületének, mint ahogy azt tavaly Brassóban elképzelte. Ez nem vészharangkongatás, hanem olyan tényállás, ami mellett az EMKE nem mehet el közömbösen, ha eredményesebben akar működni a jövőben. Az elnökség határozataiban fel is vázolt több ilyen célzatú intézkedést. Noha az EMKE is nagy gazdasági problémákkal viaskodik, megtalálta a lehetőségét, hogy elismerését fejezze ki azoknak, akik a legeredményesebb közművelődési tevékenységet fejtették ki Erdély-szerte az elmúlt egy év alatt. K.J. Szent László emlékérem László király szentté avatásának 800. évfordulójára 500 forint névértékű ezüstpénz emlékérmét bocsátott ki a Magyar Nemzeti Bank. A Szent László emlékérem egy verdefényes és egy tükörfényes kivitelben készült, 900 ezrelékes tisztaságú ezüstből, 25,2 gramm nettó nemesfém tartalommal. Az érmék kiskereskedelmi ára a verdefényesé 1250, a tükörfényesé pedig 1500 forint körül alakul. A Szent László emlékérem verdefényes változatából maximum 10 ezer, a tükörfényes változatból pedig 20 ezer darabot hoznak forgalomba. A Magyar Nemzeti Bank hosszú távú éremprogramot alakított ki, amelynek keretében pénzérmék kibocsátásával állít emléket a magyar nemzeti történeti eseményeknek és személyiségeknek. (MTI) 100 éves iskola a keresztnél A szeretet a pedagógus legnagyobb kincse A Békéscsabai 4-8. Számú Általános Iskola ebben az esztendőben ünnepeli fennállásának 100. évfordulóját. E tiszteletet parancsoló évszám kapcsán arról kérdeztük az igazgatónőt, Szilágyi Olivémét, hogyan alakult az iskola sorsa az elmúlt egy évszázad alatt. — Annak idején szlovák katolikus iskolaként indult. A nyolcszázas évek végétől üzemel a Szarvasi úti épület, melynek 100 éves fennállását ünnepeljük most. Az iskola történetéből úgy tűnik, hogy igen jelentős hagyományokkal rendelkező intézmény volt, melynek életét az egész város figyelemmel kísérte. A 70-es évek közepén vonták össze a 4-es és a 8-as számú iskolát egy igazgatás alá, 1983- ban pedig a megyeri iskolát is ide csatolták. Hogy ettől a furcsa elnevezéstől végre megszabaduljunk, az évforduló tiszteletére megkértük az engedélyt a névváltoztatásra — Szent László Úti Általános Iskola lesz ezután. — Hogyan alakult az iskola élete az elmúlt években? — Alapvetően ezt az iskolát mindig is a becsületes munka jellemezte; szeretetre, emberségre nevelték a gyerekeket. Igyekszünk ezt a nemes hagyományt a mai napig folytatni, hiszen ahogy a régi feljegyzésekben is olvashatjuk: a szeretet a A rideg falak ember- és gyermekközpontú iskolát takarnak pedagógus legnagyobb kincse, s mindig annak kell adnia belőle a legtöbbet, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Iskolánknak a mai napig nyomasztó hátránnyal kell szembenéznie, az épület külsője, sok esetben, bizalmatlanságot kelt az emberekben. Aki nem ismeri a munkánkat, az nem tudhatja, hogy a rideg falak ember- és gyermekközpontú iskolát takarnak. — Mégis mivel tudják vonzóvá tenni? — Ez az iskola a város peremén működik. Innen nagyon sok gyereket elvisznek más, tagozatos iskolákba, s így bizony nem mindig a legtehetségesebb gyerekek maradnak nálunk. Ezért gondoltunk a rajz tagozat beindítására, melyet első és ötödik osztályban hirdettünk meg évekkel ezelőtt. De ez nemcsak azt jelenti, hogy a gyerekek emelt óraszámban tanulják a rajz tantárgyat. Hiszen a rajzoláson túl szobrászattal, tűzzománccal, szövés-fonással, grafikával foglalkoznak, kinek mi tetszik a legjobban. — Mivel készülnek a 100. év megünneplésére? — Már az egész év ennek az évfordulónak a jegyében telt. A gyerekek suliújságot szerkesztettek, a rajz tagozatos osztályok havi váltással mutatták be alkotásaikat. Most egy nagyszabású kiállításon dolgozunk, melynek egy része az iskolatörténeti dokumentumgyűjtemény, illetve a nálunk végzett tehetséges gyerekek és a művésztanárok munkáinak bemutatkozója lesz. Ezenkívül 1-jén a gyerekekkel közösen egy nagy ,,banzájt” rendeztünk, ma nevelőknek és a meghívott vendégeknek tartunk ünnepi megemlékezést. Ezt követően először a tanárok, majd a gyerekek indulnak a hagyományos, háromnapos kirándulásra. Az évet gyermeknappal és a nyolcadikosok ballagásával zárjuk. Muzslai Katalin A Szarvasi úti épület a nyolcszázas évek végén épült, de a mai napig folyik falai között az oktatás Fotó: Kovács Erzsébet Olvasóink írják Nem minden ember makulátlan Újkígyóson május 25-én az Öreg utcai buszmegállóban egy 70 év körüli szemüveges, kék ruhás nénike várakozik. Megállít azzal, hogy rosszul van, s hozzak neki egy pohár vizet. Asztmás lehetett szegényke, mert kezében az asztmásoknál használatos gyógyászati eszköz volt. Megitta a pohár vizet, megköszönte, és mivel az autóbuszra nem volt pénze, kért tőlem 150 forintot. Ezzel elbúcsúztunk, jobbu- lást kívántam és hazamentem ebédelni. Mesélem a feleségemnek hogy jártam, s a legnagyobb meglepődésemre elmondta, hogy őis találkozott a nénikével és Ő200forinttal segítette ki, hogy hazaérjen úticélja végére. Nem tesz tönkre az a 350forint, de visszamentem a nénihez, hogy elkérjem tőle a 150 forintot. Kérni kérhettem, ugyanis szemtől szembe letagadta, hogy kapott tőlem 150 forintot. Akkor lepődtem meg, s láttam tisztán, amikor a feleségemnek csanádapácai, nekem pedig medgyesbodzási lakhelyet nevezett meg. Következetessége abban merült ki, hogy a buszköltséget mindkettőnknek 136 forintban határozta meg. Nem sajnálom a 350forintot, rosszabb helyre is tettem már, csak okulásként írom a cikket, hogy két jó szándékú, segítőkész embert fondorlatos módon áttérték, és szeretném felhívni a figyelmét a többi jó szándékú, hiszékeny embernek, hogy nem minden ember makulátlan. Sódar János, Újkígyós Csabacsűdi tárgyalás a térség érdekében Térségi tanácskozást kezdeményeztek Csabacsűdön, ahol a környék (Békésszentandrás, Szarvas, Kardos, Örménykút, Kondoros) polgármesterei az ívóvíz minőségéről, tisztításának lehetőségeiről tárgyaltak. A továbbgondolásra szánt téma azért is volt aktuális, mert a múlt héten átadták az orosházi kistérségi vízmüvet. A fejlesztés folytatásának lehetőségét így összegezte Frankó János, a házigazdák polgármestere: — A mi területünkön is vannak ellátási, minőségi problémák. Önállóan viszont egyik ön- kormányzat sem képes a gondok orvoslására. Szeretnénk, ha a térség összefogna és csatlakozna a most átadásra kerülő rendszerhez, hiszen a víz közös ügyünk. Dr. Demeter László, Szarvas polgármestere a város helyzetét elemezve a következő tájékoztatást adta: — A kormányprogramból ugyan kimaradtunk, de nem tétlenkedtünk. A majd 50 ezer embert érintő vízügy kapcsán állást kell foglalnunk. Szándéknyilatkozatunkban meg kell fogalmazni a térség ellátásának együttes megoldását. Fél év áll rendelkezésünkre, ha jól csináljuk, minden esélyünk megvan az első osztályú ivóvízre. A polgármesterek szorgalmazták, hogy minden településen a következő testületi ülésen döntsenek a kérdésben. A támogató javaslatok birtokában Szarvas polgármesterét megbízták, hogy a megyi közgyűlés gazdasági bizottságához juttassa el szándéknyilatkozatukat, a megyei önkormányzatot pedig megkérték a szakmai munka koordinálására. Csete Ilona Walter Lord: A Titanic pusztulása 22. Odaát, a Californian parancsnoki hídján Stone második tiszt és Gibson hajósinas számolta a rakétákat. 12.55-ig ötöt lőttek fel. Gibson újra próbálkozott morzejámpájával, majd egy órakor felemelte távcsövét, hogy újra megnézze, mi baj lehet az ismeretlen hajón. Éppen akkor röppent fel a hatodik rakéta. 1 óra 10-kor Stone leszólt a beszélőcsövön a térképszobába és jelentést tett Lord kapitánynak. Lord megkérdezte: — Mi az, jelzőfény? —Nem tudom, uram — válaszolta Stone —, de mintha fehér vészrakéták lennének. A kapitány azt tanácsolta neki, hogy adjon le további lámpajeleket: mi a baj. Valamivel később Stone átadta távcsövét az ifjú Gibson- nak és azt mondta: — Nézd csak azt a hajót... Olyan furcsán áll a vízen — furcsák a fényei is. A fiú gondosan tanulmányozta a távoli sziluettet, mintha megdőlt volna. — Mintha az oldalán feküdne a vízen —, mondta a hajósinas. Ugyanakkor Stone, aki mellette állt, ebben a pillanatban észrevette, hogy a másik hajó oldalsó piros lámpája eltűnt. — Milyen furcsa — gondolta, de nem volt különösebben izgatott. „Azt hiszem, Hardy, mindennek vége” A többi hajó sehogyan sem értette a dolgot. 1 óra 25-kor az Olympic a következő kérdést tette fel: — Délre fordulnak, hogy velünk találkozzanak? — Phillips türelmesen kopogtatta vissza: — Most helyezzük el a nőket a mentőcsónakokban. Ekkor a Frankfurt jelentkezett: — Vannak már hajók a közelükben? — Phillips erre nem is válaszolt. Ismét a Frankfurt érdeklődött újabb részletek iránt. Ez már sok volt Phillips- nek. A rádiós felugrott, és szinte sikoltotta: — Átkozott bolond! Hát most meg meg azt kérdezi: „Mi a baj, öregfiú?” — Majd leült és dühösen kopogta:—Bolond, tartsd a kapcsolatot, de ne zavarj. Smith kapitány időről időre bejött a rádiósszobába, egyszer, hogy figyelmeztesse a két szik- ratávírászt: gyengül az áramerősség, majd itt is elmondta, hogy a hajó nem bírja már sokáig. Harmadjára azzal jött: a víz elérte a gépházat. 1 óra 45 perckor Phillips már könyörgött a Carpathiá-nak: — Öregem, gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok; a gépház vízben áll, egészen a kazánokig. Közben Bride kabátot dobott Phillipsre, majd sikerült egy mentőmelényt is ráadnia. Valamivel nehezebb volt csizmát húznia társára, aki kopogtatás közben megjegyezte: nem is tudja, lesz-e rá szükség. Égy alkalommal Bride-et ültette a készülék mellé a rádiós, hogy megnézze, mi történik a fedélzeten. Amikor visszajött, szomorúan csóválta a fejét: — Furcsa dolgok vannak odakinn. Valóban furcsa dolgok történtek. A tenger már a Titanic mélyített orrfedélzetét nyaldosta, a daruk körül fodrozódott a víz, a fedélzeti nyílásokban pedig magasan állt, elérte az árbocok tövét, sőt már a hófehér felépítmény alját verdeste. A gőz sivító hangját nem lehetett többé hallani, a rakéták fülsértő ropogása is megszűnt, de a fedélzet ferdébben állt, mint valaha, a hajó pedig csúnyán lejtett bal felé. 1 óra 40-kor Wilde, a főtiszt elkiáltotta magát:—Mindenki a jobb oldalra, hogy helyrebillentsük a hajót! — Az utasok és a legénység átvonult, a Titanic pedig lomhán egyenesbe fordult. A mentőcsónakok körül újra megindult a munka. Amikor 1 óra 45-kor a 2-es csónakot le akarták ereszteni, Johnson szobapincér, aki narancsokat tömött a zsebeibe, felordított a csónakfedélzetre egy borotváért, hogy elvághassa a kötelet. McAuliffe matróz ledobott neki egyet, de odakiáltotta: — Ne feledd el Southampton- ban visszaadni! — Vagy tréfált McAuliffe, vagy ő volt a legutolsó ember a Titanicon, aki azt hitte, hogy még visszatérhetnek Southamptonba. Murdochnak, az első tisztnek nem voltak illúziói. Amint végigsétált a fedélzeten, a másod- osztály fő stewardjával, Hardy- val, felsóhajtott: — Azt hiszem, Hardy, mindennek vége. Most már nem volt nehéz rábeszélni az utasokat, hogy hagyják el a hajót. Paul Maugé, a helyettes főpincér tíz láb magasról ugrott az egyik kötélen himbálózó csónakba. Valaki, egy fedélzettel lejjebb, megpróbálta kirángatni, de a francia kiszabadította magát és megmenekült. Dániel Buckley fedélközi utas, akinek sikerült betörnie egy zárt csapóajtót, s egyszeriben a csónakfedélzeten találta magát, nem sokat habozott. Néhány társával együtt beugrott egy csónakba, ott aztán meghúzta magát, és izgalmában sírva fakadt. Férfitársainak többségét a matrózok kirángatták, de akkorra már szerzett valahonnan egy női sálat és derékig beleburkolózott. Később azt állította, hogy Mrs. Astortól kapta a sálat; mindegy, az álcázás megmentette az életét. Egy másik fiatalember — inkább még csak kamaszfiú — nem volt ilyen szerencsés. Lowe ötödik tiszt egy ülés alatt akadt rá a 14-esben. A fiú könyörgött, hagyják ott: nem lesz útban, de Lowe ráfogta a pisztolyát. A fiú még szívhez szólóbban könyörgött. Lowe ekkor taktikát változtatott. Azt mondta az ifjúnak, hogy viselkedjék férfihoz illően, és ez hatott. A pisztoly láttán Mrs. Charlotte Collyer és a többi nő zokogni kezdett, a nyolcéves Marjory Collyer együtt sikoltozott velük, cibálta Éowe karját, úgy könyörgött: — Nagyon kérem, uram, ne lőjön,-kérem, ne ölje meg ezt a szegény fiatalembert! Lowe rámosolygott a kislányra és megnyugtatta. A fiú akkorra már visszamászott a fedélzetre, arccal lefelé hevert egy kötéltekercsen és rázta a zokogás. De a 14-es csónak megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Férfiak újabb csoportja rohanta meg a csónakot. Scarrott tengerész kormányrúddal verte vissza őket. Lowe ismét pisztolyt rántott, s ezt kiáltotta: — Aki megpróbálja, ólmot kap! — azzal háromszor elsütötte fegyverét, a hajó oldala mentén a víz felé célozva, miközben a csónak im- bolyogva leereszkedett. Murdoch is nehezen vert vissza egy hasonló rohamot a 15-ösnél. Rárivallt a tömegre: — Vissza, vissza! Előbb a nők jönnek! A hajó orrában, az összehajtható C csónakkal is bajok voltak. Ezt a csónakot arra a darura szerelték, amelyen előbb még az 1-es himbálózott. Nagy tumultus támadt körülötte, az emberek egymást taszigálva próbáltak beszállni. (Folytatjuk) Ekkor a Frankfurt jelentkezett: — Vannak már hajók a közelükben? — Phillips erre nem is válaszolt. Ismét a Frankfurt érdeklődött újabb részletek iránt. Ez már sok volt Phillipsnek. A rádiós felugrott, és szinte sikoltotta:—Átkozott bolond! Hát most meg nem azt kérdezi: „Mi a baj, öregfiú?” — Majd leült és dühösen kopogta: — Bolond, tartsd a kapcsolatot, de ne zavarj.