Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13-14 / 139. szám
HAZAI TÜKÖR 1992. június 13-14., szombat-vasárnap Æ,------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ • • Önarckép Festette Deme Zoltán országgyűlési képviselő A szarvasi helyi lapban nyílt levelet intéztek Deme Zoltán országgyűlési képviselőhöz az SZDSZ-nek, az MSZP-nek és a Fidesznek a választókörzetben működő szervezetei. Kifogásolták többek között a képviselőkét parlamenti „igen” szavazatát, s azt, hogy nem választó- polgárait, hanem az MDF-et képviseli. — Képviselő úr, miért szavazott igennel Dénes Jánosnak arra az indítványára, hogy tűzzék napirendre az MSZMP betiltását, holott a pártok törvényességi felügyeletével nem az Országgyűlés van megbízva? — Egyetértek Kónya Imrével abban, hogy ez bírósági ügy, de hát elég sok probléma merül föl az MSZMP tevékenységével kapcsolatban. Ha csak külön Thürmer- Gyulára gondolok, azt mondhatom, hogy nép- és hazaellenes tevékenységet végzett. Említhetem a Gorbacsov elleni politikai összefogást, valahogy úgy nézett ki, hogy Thürmer szeretné visszafordítani a folyamatokat. A másik a szerbekkel való kapcsolatfelvétel. Mind a két eset szélsőséges megnyilvánulása volt az ő politikai működésének. Amikor Dénes János gyűjtötte az aláírásokat ebben a kérdésben, akkor természetesen én is aláírtam. De nemcsak ezért szavaztam meg az indítványt, hanem mert előttem van a Zétényi— Takács-féle törvény, ami végül nem lett elfogadva az Alkotmánybíróság által. Erkölcsi értékem tiltakozik, hogy ez az elévülési kérdés valóban így végződjék. Tehát, bár tudtam, hogy ez a bíróság elé tartozik, mégis megszavaztam a napirendre tűzését, mert a független magyar bírósággal szembeni véleményemet, fenntartásaimat fejeztem ezzel ki. Egy régi rendszerből jött Alkotmánybírósággal és más intézményekkel van dolgunk, ezért nehéz a rendszer- váltás, ezt két év alatt megtapasztaltuk. — A Göncz Árpádot figyelmeztetni és ezzel megbélyegezni akaró országgyűlési nyilatkozat napirendre vételét miért szavazta meg? — Az úgynevezett Göncz Árpád ellenes nyilatkozattervezetet és ezt az egész kérdést én nem Göncz Árpád ellenesnek, hanem Gombár Csaba ellenesnek tartom. Sok elintézendő dolgom lett volna otthon, de kifejezetten azért mentem fel aznap, hogy ezt megszavazzam, mint egyértelműen Gombár ellenes indítványt. — Ón miért Gombár Csaba ellenes? — Mint lelkész, elítéltem az egyházi műsorok más hullámhosszra vételét. Ezt fölháborí- tónak tartottam akkor és elgondolkodtam azon, hogy mennyi mindent megtehet egy rádióelnök. Egyértelmű volt, hogy nagyon sok békési háztartásban, egyszerű embereknél lehetetlenné vált az egyházi istentiszteletek vétele. Tehát elég, ha csak ennyit említek, úgy gondolom, hogy nem is az én feladatom, hogy más vonatkozásokat mondjak vagy akár az ő MSZMP múltját emlegessem. Nem akarok mindig ilyen kampányszövegekkel előállni. Vagyis nem Göncz ellen jöttem föl szavazni, sajnálom, hogy ez a két dolog egybeesik, mert Göncz Árpáddal személyesen is jó kapcsolatom van. —Göncz Árpád hamarosan Szarvasra látogat. On, mint a körzet képviselője, jelen lesz- e? És ha igen, hogyan fog majd kezet a köztársasági elnökkel? — Bonyolult a kérdésfölvetés, mert május 3-án tartottunk egy Tessedik-ünnepséget, amit az egyházvezetés—finoman fogalmazva — leszólt, pedig véleményem szerint méltóan ünnepeltük Tessedik születésének 250. évfordulóját. Az ótemplomi lelkésznő nem hagyta el az ótemplomi istentiszteletet aznap délelőtt. Egyáltalán nem visszavágásként, de nem hagyjuk el a most vasárnapi tanévzáró istentiszteletünket, több mint 200 hit- tanosunk van. Hogy mikor érek oda az ótemplomi alkalomra, nem tudom előre megmondani. Göncz Árpád személye nem gátol meg abban, hogy ott legyek, sőt, igyekszem majd, hogy mint az ottani körzet képviselője, üdvözölhessem őt. Simonffy Ágnes Ki kit buktat le? „Az igaz, hogy odacsaptam, hisz én voltam az ostor vége Ezt a „gyűjteményt” egy olvasónk küldte (Folytatás az 1. oldalról) — Mikor ismerkedett meg Wágner úrral? — A romániai forradalom idején jelentkeztem mint magánfuvarozó a segélyek szállítására. Akkor már tudtam, ki az a Wágner. 1990 végén a hajléktalanok szállásán találkoztam vele. Voltak zűrjeim, kértem, hogy alkalmazzon. Ismerte az előéletemet, elkezdtem dolgozni, de nem pénzért! Kerített egy albérletet, kikerültem a hajléktalanok szállásáról. Végeztük a karitatív munkát. — Szép ez a szó, karitatív. Azt jelenti, jótékonysági. Valóban mindig olyan jó dolgokat vittek véghez? — Azért kértem önt, jöjjön be a börtönbe, hogy elmondhassam, mi mindent csinált Wágner a szeretetszolgálat köpönyege mögé bújva. Együtt dolgoztunk, láttam sok mindent. En voltam a sofőrje, a fullajtárja, a csicskása, a mindenese. „Megdézsmált” szállítmány —Hallgatom! — Emlékszik arra a beteg kislányra, Kismarton Barbarára? Wágner pénzt gyűjtött a gyógyítására. Hallottam, hogy a szervezettől nem érkezett pénz a számlájukra. Ez megtörtént, mint ahogy a következő eset is. Németországból 19 kamionnyi szállítmány haladt Románia felé. Az egyik túlsúlyos volt, de a csapat (ez nem máltais) nem akart bírságot fizetni. A plusz mennyiséget lerakták. így kaptunk 200 pár Bundeswehr bakancsot. Ezt a tételt egy cipőkereskedőnek 140 ezerért adta el Wágner. Már tudom is, milyen áldumával jön, azt fogja mondani, hogy a bakancsok árából a fuvarköltségeket fedezi. Vicc! A németek 2700 márkát adtak üzemanyagra, ha mi mentünk ki a szállítmányokért. Folytatom: érkezett egy kamionnyi fürdőszoba-felszerelés. A sorsáról senki nem tud. Ha ruhanemű jött a városháza udvarára, akkor az ott dolgozók kiválogatták és a jó cuccokat ingyen elvitték. A rászorulók — igaz, csak képletes áron — pénzért durkálhattak a már „megdézsmált” szállítmányból. Más. Értékes régiségeket is kaptunk. Éltek is ezzel a lehetőséggel a régiségkereskedők! Van egy Siófok mellett épülő panzió, oda bútorokat kellett vinni. Még egy sztori. A pusztaföldvári iskola 250 ezerért megvette a szeretetszolgálat csabai mikrobuszát. Wágner úgy adhatta el, ha ebből a pénzből vesz egy másik autót. Kérdezem én: hová tűnt a pénz, hol a kocsi? — Hallottam valami pattogatott kukorica szállítmányról... — Ja, persze! A felét az egerek ették meg, a többit óvodák, és most figyeljen, szociális otthonok kapták. Fogatlan, idős embereknek adták... —A Hondával milyen históriájuk volt? — Wágner a motort kézzel írta fel a szállítmánylistára, nem kellett utána vámot fizetnie. így hozta be az országba a számítógépet is. Apropó! Látta már a temetkezési vállalkozás irodabútorzatát? Én hoztam — mint adományt — Svájcból, egyenesen a bútorgyárból. „Takarítsd el őket!” —Amit eddig elmondott, azok súlyos vádak! — De igazak! Meg az is, hogy engem használt fel sok mindenre. Például a hajléktalanok szállásán velem verette meg az embereket, magyarán, én voltam az ostor vége, az ítéletvégrehajtó. Azt terjesz-' tette rólam, hogy elviselhetetlen vagyok, az albérletben sem marad meg mellettem senki. — Ilyet valóban mondott Wágner úr... — No persze, de azt elfelejtette hozzátenni, hogy az ő utasítására (takarítsd el őket!) küldtem el a lakótársaimat. — Ón eladta azt a tévét, hűtőszekrényt, amit Wágner- től kapott. — Ez így nem igaz. Akik máltaisok voltak, mindig lefölöztek mindent. Mivel én nem pénzért, hanem kézzel fogható ellenszolgáltatásokért dolgoztam, ezért néha megkérdezte^ Wágnert: Sándor, vihetem? Ha azt mondta igen, akkor hazavittem. így volt nálam a tévé és a hűtő. — A közvélemény úgy ítéli meg az önök kapcsolatát, hogy amíg együtt voltak jóban, rosszban, addig kiálltak egymás mellett. Most azonban va- lamelyikőjük megsértette a másik érdekeit. Igaz a feltevés? — Wágner páholyban érzi magát. Levédi őt a szeretetszolgálat, a sok ismerős, akikkel valaha jót tett. Engem az borított ki, amikor már a magánéletemet is felborította. Nem volt elég a feleségének, hogy nyilvánosan leordított mindenféle tolvajnak, ő egy fekete fuvar miatt csinált nálam patáliát. Szerzett magának egy svájci fuvart, amit velem akart megcsináltatni. Igen ám, de a csabai kocsink lerobbant, a pestiekével pedig Ausztriába kellett mennem. Mivel nem álltam a rendelkezésére, ezért cirkuszolt. Elegem lett! // „O mindent kidumál” — Nem beszélt még arról az ominózus betörésről vagy ahogy ön említette, szabadrablásról, ami miatt ez az egész ügy nyilvánosságra került. — Hatvankét napot ültem, s a szabadulás után az albérletembe mentem, azt üresen találtam. Volt egy szemtanú, aki elmesélte, hogy a távollétem alatt valóságos szabadrablás zajlott a lakásban. Elmentem Bisztraihoz (ő a lakás tulajdonosa — a szerk.), de ő Wágnerre mutogatott. Elmentem Wágnerhez, de ő meg Bisztraihoz küldött volna. Ekkor tettem feljelentést, hiszen egy listára való dolog tűnt el a lakásból. Ennek az ügynek a kapcsán végeztek a rendőrök házkutatást Wágnemál. —Ón azt mondta, hogy semmi bizonyíték nincs Wágner Sándor ellen, mégis miért vállalta ezt a beszélgetést? — Azért, mert senki nem mer vele szembeszállni. Ahol ő van, ott nincs apelláta, nincs ellentmondás. O mindent kidumál, az emberek viszont nem mernek beszélni. Hát beszéltem én. Lehet, hogy sok dolog kimaradt, de ami késik, az nem múlik. Magamról csak annyit búcsúzóul: legközelebb majd súlyos testi sértésért kerülök majd börtönbe. Ugye sejti, kire, mire gondolok?! * * ¥ A másik fél véleménye — Wágner úr, önnek az volt a kérése, hogy a fenti beszélgetés kapcsán önt is kérdezzük meg néhány dologban. A teljesség igénye nélkül szeretnénk az alábbi kérdésekre választ kapni. A szeretetszolgálat nevében gyűjtöttek-e pénzt Kismarton Barbara gyógyítására? — Szerettük volna Barbarát kivinni Németországba. Csilla bárónő megígérte, hogy kijuttatja a kislányt, ez azonban nem jött össze. Mi a békési kislánynak, Anitának gyűjtöttünk. — A nem máltai rakományból származó bakancsokról mit tud? — Ezeket egy magánkereskedőnek adtuk át, hivatalosan lekönyveltünk mindent, 120 ezer volt a befolyt összeg. —A fürdőszobai felszereléseknek mi lett a sorsuk? — Természetesen szétosztottuk olyan családok között, akik erre rászorultak. — Mondana konkrét neveket? — Fejből nem tudok, de utánanézek a papírjaim között. — Állítólag ön nem adminisztrál, sok mindennek nincs nyoma. —Ezt azért hoztam el, hogy bizonyítsak. (W. A. egy reklámtáskából iratokat vesz elő — a szerk.) Ez csak töredéke a tavalyi évnek. — Ón volt az ostor, Bogdanov az ostor vége, ami annyit jelent, hogy amit ön kért tőle, azt őgondolkodás nélkül végrehajtotta... — Amikor Bogdanovot meg akarták verni, éjjel telefonált a lakásomra, hogy menjek, védjem meg őt és a hajléktalanokat. Én voltam ott a szociális munkás. —A szeretetszolgálat jóvoltából egy siófok melletti panziót is berendeztek... —Ne folytassa! Van Békéscsabán egy úr, aki megkeresett, mert paraszti bútorokat akart vásárolni. Felajánlotta, ha segítünk, akkor a panziótól egy szobát a rendelkezésünkre bocsát, ahol német vendégeket fogadhatunk. —Mivel rendezte be vállalkozásának irodáját? — Nekem nincs vállalkozásom. A temetkezési szolgáltatás az evangélikus egyházé, ők vettek három íróasztalt, tőlünk adományként kaptak ülőgarnitúrát, szekrényt. „Beszélhetnék” emberek — Kérelmeket mutat nekem, egyénieket, szervezeti és intézményi kérelmeket. Mégis panaszkodnak önre a családsegítők, akik hiába kértek magától, illetx’e szervezetétől segítséget. — Segítettem én az orosháziaknak, a gyulaiaknak és még sorolhatnám. — Kérem, beszéljen a Hon- da-ügyről. — A saját fiam részére hoztuk be a motort, ő fizette ki. Magángépkocsival, az én gépkocsimmal magánemberként hoztam be, itt a vám- és pénzügyőrség papírja is. — A napokban felhívták lapunkat, hogy az SZDSZ helyi irodájában raknak le jelentős mennyiségű rakományt... — A Pofosz helyi szervezete kérte. —Mit gondol, miért van az, hogy az ön személyével kapcsolatban sok embernek „be- szélhetnékje" támadt? — És ezek csak negatívumokat mondanak? Furcsa, akkor engem rosszul tájékoztatnak. Három nagycsaládos egyesület is megkeresett és megkérdezték, hogy nyilvános levéllel segíthetnek-e nekem. — Valamit csak elrontott? — Azok az emberek, akiknek nem tudok segíteni, azok rosszindulatúak. Most is szinte teljesen üresek a raktáraink. —Apropó! A kisbusznak mi lett a sorsa? — A pusztaföldvári általános iskola vette meg. —Milyen feltétellel adhatta el? — Nem volt kikötés, hisz ez a mi buszunk volt. Azt csinálhattunk vele, amit akartunk. A pénzt, a 250 ezer forintot a teherautónk felújítására, a fuvarköltségek fedezésére fordítottuk. ** * Kurtán, furcsán, de ennyi. Mindkét riportalanyunknak van (volt) még mondanivalója. Az ügy azonban igen kusza, nehéz eligazodni benne. E cikket figyelemfelkeltésnek szántuk, de a döntőbíró szerepét nem vállalhatjuk fel. Ennek ellenére a témát nem tekintjük lezártnak. Csete Ilona
