Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13-14 / 139. szám
1992. június 13-14., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR Szent Antal-búcsú Békéscsaba belvárosában Visszhang — máshová Ki osztogat és mit fosztogat? Minden évben a Szent Antal napjával kapcsolatos vasárnapon tartja védőszentjének és titulúsának (címének-nevé- nek) búcsúját a békéscsaba- belvárosi egyházközség Szent Antal meghívott tisztelőivel együtt. Az olaszországi Páduában 1231 -ben, 36 éves korában elhunyt portugál származású ferences barát ma is a keresztény világ egyik legnépszerűbb szentje. Alig van olyan katolikus templom, amelyben ne lenne ott szobra. A kiváló hitszónok, a szegényeket törvényekkel is védelmező, saját magát szerény életvitelével megkedveltető ember tisztelete az évszázadok viharai után is töretlen. Joggal kérdezhetjük azt, hogy miért épp Szent Antal lett a csaba-belvárosi egyház védőszentje? Az indítékok között szerepelhet Diriing Antónia keresztneve, aki Harruc- kem Ferenc kegyúr felesége lévén, rengeteg jót tett a néppel és az egyházakkal a XVIII. században. Az Antónia keresztnév női változata az Antal névnek. Az indítékok között azonban szerepelniök kell a népi vallásgyakorlat tényezőinek is. A Hont vármegyéből, a Bo- zók (ma Bzovik) székhelyű, több községet magába foglaló préposti, egyházi uradalomból Csabára telepített, s a több mint száz évig a csabai egyházközség többségét alkotó hívek előtt nem volt ismeretlen Szent Antal tisztelete. Templomaikban már akkor ott voltak a Szent Antal-szobrok. Szent Antal nevét viselte egy Hont megyei község, melynek történelmi múltja kapcsolódott a Csabára települt hívek községeihez. A legspeciálisabb jele Szent Antal tiszteletének a Hont megyei szlovákok még századunk elején is gyakorolt keresztelés utáni, otthonaikban végzett liturgiája, népszokása. A keresztelés után, otthon a bölcsőbe tett kisbaba alá egy imakönyvet és egy kenyeret tettek. Azért, hogy imádságos ember legyen és adassák meg neki a mindennapi kenyér. Szent Antal ábrázolásain egyik karjában a nyitott imakönyv, amelyen a kis Jézus ül, másik kezében liliom vagy kenyér látható. A népi szokás asszociációja szenzációs vallásos intuícióra, beleélésre vall. A megkeresztelt gyermek a kis Jézushoz hasonló, az imakönyv és kenyér pedig a Szent Antal-ábrázolásokból lettek átvéve. (Jelentése az, hogy a gyermek legyen istenfélő, imádságos és Isten adja meg neki a mindennapi kenyeret.) Az újszülött pedig Szent Antal pártfogásába lett helyezve. A liliomos ábrázolás a tisztaság jelképe. A liliomszentelés több évszázados hagyomány Antal napján. Itt említjük meg, hogy Békéscsabának a múlt század első feléig két búcsúünnepe volt, mert a második titulus mindenszentek volt. E második búcsúról, mint külső ünnepélyességgel megült napról már teljesen megfeledkeztek. Mindenszentek csabai búcsújellegének gyökeréül szintén a Hont megyei szlovák gyakorlatot jelölhetjük meg: november elseje, a mindenszentek napja utáni vasárnap búcsújel- legű hálaadó szentmise volt a mezei munkák befejeztével, majd kedd estéig vigasság és szórakozás. Az ünnepi napokat hostina (vendégség) névvel illették. Az ünneplés ilyen formája zavarólag hatott a november 2-ai halottak napjának kegyeletére, ezért az egyház e háromnapos gyakorlatot megszüntette. Viszont a régi búcsú lelkibb, kegyeletes átváltása az a ma már másutt ilyen mértékben nem tapasztalható szeretetteljes gyakorlat, hogy mindenszentek ünnepén és halottak napján a hívek teljes búcsút nyernek elhalt szeretteik javára. Bielek Gábor A Napi Délkelet május 28-ai számában olvasói levél jelent meg — Osztogatnak vagy fosztogatnak? címmel — Elek Tibornak, a Gyulai Hírlap főszerkesztőjének aláírásával. A szerző, levele bevezetőjében a következőket írja: „Ezt a levelet eredetileg természetesen a Magyar Hírlapban szerettem volna megjelentetni. Németh Péter főszerkesztő úr azonban néhány nap várakoztatás után udvariasan arra kért, hogy reflexiómat rövidebben és csak a magamra vonatkozó részre vonatkozva írjam meg, s azt közük. Mivel ebben az írásban — talán láthatóan — egy jellegzetes és terjedő újságírói magatartást és annak hátulütőit is szemléltetni kívántam, maradtam a teljes szöveg közlésénél. Azért fordultam a Napi Délkelet szerkesztőségéhez, mert megyei ügyről is szó van, és a lap többször kiállt Cseh Éva mellett.” Elek Tibor levelében kifogásolta Cseh Évának a Magyar Hírlapban megjelent egyik cikkét, amelyben a Magyar Rádió munkatársa, a Magyar Hírlap megyei tudósítója többek között ezt úja: Gyulán „azzal vádolták meg az MDF-es polgármestert, hogy a fontosabb székekbe saját embereit ülteti be. Ez történt a Gyulai Hírlap főszerkesztőjének kinevezésekor is, legalábbis ezt hitték az emberek. így aztán bombaként hatott, amikor a napokban a főszerkesztő lemondott, a kiszivárgó hírek szerint nem bírta tovább, hogy beleszóljanak a munkájába” Levele további részében Elek Tibor nem csak Cseh Éváról szedi le a „keresztvizet”, hanem az SZDSZ városi alpolgármesteréről és megyei irodavezetőjéről is. Utóbbi válaszlevél közlését kérte, amitől a lapnál elzárkóztak. Nem szokásunk más lapok és olvasóik vitájába beleszólni, kivéve azt az esetet, amikor úgy véljük, hogy egy szerkesztőség a szabad véleménynyilvánítás elől zárja el az utat Danes László levelét abban a meggyőződésben tesszük közzé, hogy a személyét érintő megjegyzésekkel kapcsolatban joga van véleményt mondani. *** Tisztelt Szerkesztőség! Ezt a levelet eredetileg természetesen a Napi Délkeletben szerettem volna megjelentetni. Szatmári Ilona főszerkesztő asszony azonban néhány nap várakoztatás után udvariasan arra kért, hogy reflexiómat rövidebben és csak a magamra vonatkozó részre vonatkozva írjam meg, s azt közük. Mivel ebben az írásban — talán láthatóan — egy jellegzetes és terjedő újságírói magatartást és annak hátulütőit is szemléltetni kívántam, maiadtam a teljes szöveg közlésénél. Azért fordultam a Békés Megyei Hírlaphoz, mert a lap többször közölt írást Elek Tibortól. Bagoly mondja verébnek... Egy nyílt levél margójára Megmondom őszintén, bennem egyáltalán nem keltett meglepetést, hogy Elek Tibor, a Gyulai Hírlap főszerkesztőjének levelét nem közölte a Magyar Hírlap. Annál inkább meglepett az, hogy a Napi Délkelet a május 28-ai számában megtette azt. A mű bevezetőjéből kiderül, a szerzőt az a cél vezérelte, hogy „egy jellegzetes és terjedő újságírói magatartást és annak hátulütőit is szemlélte- ni” kívánja. Ez a törekvés történetesen maradéktalan sikerrel megvalósult. A gyulai főszerkesztő eddigi munkásságának nagy része, ezen ominózus írásművet is beleértve, kiválóan demonstrálja azt, miként kíséreli meg a hatalmat gyakorló, véleményem szerint rendkívül arrogáns MDF a valóságnak meg nem felelő tények közlésével sárba tiporni a dolgokat másként látókat. A főszerkesztő a gyulai önkormányzat SZDSZ-es képviselőit ugyanilyen módszerrel támadta meg, mint Cseh Évát, állítva, hogy azok nem vesznek részt a testület munkájában, csak kritizálnak, ilyenformán kerékkötői a haladásnak. Tette ezt anélkül, hogy valaha is utánanézett volna, hány bizottsági és testületi ülésen mennyi módosító javaslatot nyújtottak be, hány vizsgálatban, felmérésben, megbeszélésen vettek részt érdemben az érdekeltek. Személy szerint engem is feltehetőleg ugyanezért hazugozott le újságjában, amiért is rágalmazási pert indítottam a fő- szerkesztő ellen. Mostani művének olvasta után telefonon felhívtam őt, kérvén oly dokumentumok felmutatására, amelyekben éppen kétségbe vonom azon jogát, hogy arról írjon, amiről csak akar. A főszerkesztő ezen dokumentumokat természetesen nem tudta bemutatni, mivel ilyenek nincsenek is. Ezek után persze olcsó poén volna leírni, hogy minek nem tartom a főszerkesztőt. Abban mindenképpen igazat adok a szerzőnek, hogy valóban terjedő és jellegzetes újságírói magatartásról van szó. Ehhez hasonló módon dolgozik országos szinten és helyben is a hatalom bűvkörében élő nem kevés hírlapíró. Ez a dolog különösen sajnálatos akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a főszerkesztő pl. Debreczeni Józsefhez hasonló liberálisnak vallja magát. Mellesleg Cseh Évának -— aki nagy valószínűséggel nem szorul az én védelmemre Elek Tiborral szemben —, egyetlen dologban azért nincs igaza. Bár ilyen pletykát magam is hallottam, a gyulai főszerkesztő munkájába nem szólok bele. Inkább hiszem azt, hogy lemondása a feladat nagysága és saját képességeinek számbavétele folytán történt meg. Végezetül egy apróság. Első olvasatra kifejezetten mókásnak tűnik, hogy az összesen két újságírót foglalkoztató lap „főszerkesztője” lekedveskollégáz- za Cseh Évát, a Magyar Rádió és a Magyar Hírlap munkatársát, holott tudtommal Cseh Éva soha nem volt irodalomkritikus. Tartok attól, hogy nem egyedi esetről van szó. A legnagyobb kormánypárt megjelenítőiből egyszerűen hiányzik az az alázat, amivel a közéleti méltóságot viselni illik (lásd Göncz Árpád köztársasági elnök!). Dancs László> AZ SZDSZ MEGYEI IRODAVEZETŐJE Walter Lord: A Titanic pusztulása 30. Két perc vánszorgott el ólomlábakon, mire elült a lárma, és a Titanic tatja kissé visszabillent. Azután lassan merülni kezdett, meredeken megdőlve. Ahogyan lefelé merült, mintha közben meggyorsult volna a süllyedés. S amikor a tengervíz összecsapott a tatról kiálló zászlórúd fölött, már olyan sebesen szállt lefelé, hogy szinte hasította a vizet; helyén vadul csobogott a tenger. — Vége, nem látjuk többé — sóhajtotta valaki Lee őrszem mellett a 13-as csónakban. — Elsüllyedt! — hallotta Mrs. Ada Clark egy férfi kiáltását a 3-asban, de a nő annyira reszketett a hidegtől, hogy nemigen figyelt oda. A legtöbb nő ugyanígy volt; csak ültek kábultan, minden érzelemnyilvánítás nélkül. Az 5- ösben Pitman harmadik tiszt a zsebórájára pillantott és megjegyezte: — Az idő két óra húsz perc. Tíz mérfölddel távolabb, a Californian hídján Stone második tiszt és Gibson hajósinas azt figyelte, hogyan tűnik el lassan a különös hajó. Amíg csak őrt álltak, olyan különösnek tűnt a látvány — ahogyan fellőtte rakétáit, az a mód, ahogy lebegett a vízen. Gibson megjegyezte: képtelenség, hogy rakétákat csak amúgy tréfából lőjenek ki. Stone helyeslőén bólintott: — Egy hajó nem lő fel rakétákat a tengeren ok nélkül. Két óra tájban az idegen hajó fényei már éppen csak derengtek a látóhatáron, és a két férfi azt hitte, talán elindult ellenkező irányba. — Szólj a kapitánynak — parancsolta Stone —, mondd meg neki, hogy az ismeretlen hajó délnyugati irányban távozik és összesen nyolc rakétát lőtt fel. Gibson leszaladt a térképszobába és átadta az üzenetet Lord kapitánynak, aki álmosan nézett fel rá a fekhelyéről: — Csupa fehér rakéta volt? — kérdezte. Gibson igennel válaszolt, mire Lord megkérdezte, mennyi az idő. Gibson közölte, hogy amikor lejött, a kormányfülke órája 2 óra 5 percet mutatott. Lord a másik oldalára fordult, Gibson pedig visszament a hídra. 2 óra 20 perckor Stone megállapította, hogy a hajó végképp eltűnt. 2 óra 40 perckor pedig úgy döntött, hogy ezt neki kell a kapitánnyal közölnie. A beszélőcsövön szólt le, majd tovább őrködött az éjszakai csendben. Amint a tenger hullámai összecsaptak a Titanic felett, Lady Cosmo Duff Gordon az 1-es csónakban odaszólt titkárnőjének, Miss Francatelli- nek: — Hát odalett a gyönyörű hálóinge! Sokkal több pusztult el azon az áprilisi éjszakán, mint Miss Francatelli hálóinge. Nemcsak a világ legnagyobb óceánjárója, rakományostól, hanem 1502 emberélet is elveszett. Soha többé nem engedtek hajót a jégzónába úgy, hogy figyelmen kívül hagyhassa a vészjelzéseket, pusztán azért, mert bízik néhány ezer tonna szegecselt acélban. Ettől az éjszakától fogva az Atlanti-óceánt járók komolyan veszik az úszó jégveszélyt, megadják pozíciójukat, s elkerülik a veszélyes zónákat vagy lassítanak. Ettől az éjszakától fogva senki sem hisz „el nem süllyeszthető” hajóban. A jéghegyek sem sodródnak többé úgy, hogy senki sem figyeli útjukat. Miután a Titanic elsüllyedt, az amerikai és a brit kormány Nemzetközi Jégőrséget alapított; a mai napig parti őrhajók figyelik és kísérik az elszabadult jéghegyeket, amelyek a hajók útjába sodródhatnak. A téli átkelés útvonalát sokkal délebbre jelölték ki; ez is különleges elővigyázatosság. Áz utasszállító óceánjárók azóta nem közlekedhetnek részleges rádiószolgálattal. Minden utasszállító hajón huszonnégy órás szolgálatot tartanak. Sohasem fordulhat többé elő, hogy a világ visszafojtsa a lélegzetét, amíg egy Cyril Evans nevű rádiós, alig tíz mérföldnyire onnan, békésen alszik, mert letelt a szolgálata. Ez volt az utolsó alkalom, amikor egy óceánjárót kellő számú mentőcsónak nélkül engedtek elindulni. A 46 328 tonnás Titanic ugyanis elavult biztonsági szabályzatnak megfelelően futott ki Sou- thamptonból első — és utolsó — útjára. Képtelen előírás határozta meg a mentőcsónakok számát: minden 10 000 tonnán felüli brit hajó köteles tizenhat mentőcsónakot szállítani, összesen 5000 köbláb befogadóképességgel, ezen felül a mentőcsónakok befogadóképességének hetvenöt százalékát kitevő mentőpadot és egyéb alkalmatosságot. A Titanic esetében tehát az előírt befogadóképesség 9625 köblábat tett ki. Éz azt jelentette, hogy a White Star Line csak 962 ember számára volt köteles mentőcsónakot biztosítani. Valójában 1178 személy számára volt férőhely; később a White Star Line illetékesei panaszkodtak is, hogy senki sem méltányolta ezt a gondosságot. Az igazság viszont az, hogy a 2207 főnyi utas és legénység mindössze 57 százalékáról gondoskodtak. Ettől kezdve a szabályok és előírások valóban egyszerűek: mentőcsónak mindenkinek. Ez egyúttal az osztálymegkülönböztetések végét is jelentette a csónakok megtöltésénél. Jóllehet a White Star Line tagadta, hogy diszkriminációt alkalmazott volna—a vizsgálat során ilyen bizonyíték nem is került szóba —, mégis döntő bizonyíték van arra, hogy a fedélköz járt a legrosszabbul. Dániel Buckleyt például nem engedték be az első osztályra, Ola- us Abelseth norvég tengerész a hátsó fedélzetről menekült meg, amikor már az utolsó csónak is elevezett, Hart steward- nak sikerült ugyan asszonyok két kis csoportját fölvezetnie a felső fedélzetre —- csakhogy több száz odalent maradt. A fedélközi utasok a daru mentén másztak fel a mélyített hátsó fedélzetről, mások létrákon meA 46 328 tonnás Titanic ugyanis elavult biztonsági szabályzatnak megfelelően futott ki Sou- thamptonból első — és utolsó — útjára. Képtelen előírás határozta meg a mentőcsónakok számát: minden 10 000 tonnán felüli brit hajó köteles tizenhat mentőcsónakot szállítani, összesen 5000 köbláb befogadóképességgel, ezen felül a mentőcsónakok befogadóképességének hetvenöt százalékát kitevő mentőpadot és egyéb alkalmatosságot.
