Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-02-03 / 103. szám

1992. május 2-3., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító Pusztába kiáltó kövek?! A II. világháború gyomaendrődi áldozatainak az emlékére A? ember emlékezete véges és személyes. A társadalomé, a nemzeté, az emberiségé — vég­telen és személytelen. Azért szerettem régi temetők fából készült fejfái, keresztjei, kopjafái között barangolni, mert a sírfeliratokból, de még az ol­vashatatlanul megkopott, kor­hadó kis emlékjelekből is nem annyira az eltávozottak, mint in­kább az élők lelki arca fordult felém, s a sokszor ügyetlen írás kalligráfiájából, egyetlen név és két évszám szűkszavúságából is regényt, verset, történelmet ol­vashattam. Ma már elbontotta, beborítot­ta a temetőket a kő, a műkő, a cement, a vasbeton, a betűket minta után vésik vagy éppen­séggel gépi eszközzel viszik fel a fej lapra, s ha szóba szándéko­zom állni egy-egy kedves halott emlékével, tekintetemet nem le­felé fordítom, hanem az eget kell fürkésznem, hogy csukott szem­mel felidézzem vonásait és tet­teit. Tehát megfordult a kocka: a temetők öltöttek egyenruhát, s váltak a személytelen és végte­len (mert örök időkre szánt) em­lékezet színhelyeivé, a társadal* mi, nemzeti kegyelet által emelt emlékművek, emlékhelyek vi­szont — a tervező-kivitelező művész akarata, személyisége, autonómiája révén — mind köz­vetlenebb, s persze mind dráma­ibb eszközökkel állítják meg a vándort és az időt. A legtöbb szobrász pályáján akad egy-két alkalom (vagy megkeresi az alkalmat), hogy a szabad térbe helyezett nagy for­mák hangszerén (orgonáján) is lejátszhassa a maga dallamát. Mladonyiczky Béla 600 kis­plasztikái, illetve „legkisebb” plasztikai mű, azaz érem után kezdett térszobrászati forma­nyelvének a kiműveléséhez 1984-ben, amikor a gyulai fürdő új bejárata elé Forráskövet állí­tott. Noha már ez is úgynevezett „amorf”, azaz szinte faragatlan, természetes, tehát csiszolatlan felületű kőtömb, több kis „be­szédes” részlet hívja fel magára a figyelmet: mindenekelőtt egy vízüreg, amelyből jobb időkben víz szivárog, aztán a gyógyfürdő bekarcolt emblémája, végül egy finoman faragott gyík alakja. Ez a Forráskő tekinthető em­lékműszobrászati sorozata „for­ráskövének”. Talán benne érez­te meg először annak a megállító ellentéthatásnak a művészi le­hetőségeit, mely pusztán abból a gesztusból fakad, hogy a békési sík humuszára ráhelyez egy vagy több, messzi hegyekből ki­szakított „sziklabércet”. Az átmenet persze fokozato­san történt: az újban előbb to­vább élt a korábbi műfaj és anyag; az 1989-ben készült, sar­kadi Aradi vértanúk emlékmű­vének hatalmas, fekvő, lapos kőmasszívumába, mint ágyugo- lyónyomokat építi be a vértanúk bronzplakettjeit. Aztán az idő­ben közelebb eső nemzeti tragé­dia: a II. világháború elesettjei­nek, eltűntjeinek, áldozatainak idézésére kibontakozott közös­ségi mozgalom nyomán Mlado­nyiczky Béla is arra keresett megoldást, hogy kompozíciói­ban egyszerre érzékeltesse a sok-sok egyéni (tehát tömeges) halál és a társadalmi veszteség, az arctalan barbarizmus és a megcsúfolt hit, értelem, harmó­nia formaképletét. így jönnek létre aztán több-kevesebb in- venciózussággal, képzelőerővel egymáshoz illesztett, támasz­tott, egymásra „eresztett” süttői kőtömb-rakásainak a változatai, mint valami ősi dolmenek és menhírek, a reánk zúdult vész felmérhetetlen súlyára emlékez­tetve, s mindössze a diadalmas (Csorvás) vagy eldőlni látszó kereszt (Körösladány) rézsárga ragyogását emelve védekezésül az újabb nagy Idők elé. A kereszten kívül olykor a betűk, az ismert áldozatok neve, névsora lép be dekoratív elem­ként a szobrász eszköztárába; legsikeresebben a gyomaendrő­di emlékmű álló főformáján, amelynek első síkjában a nevek­ből áll össze a kereszt alakja, a második síkban pedig egy faág rajzolatát adja ki az elhurcolt zsidó polgárok lajstroma. Mladonyiczky Béla szikla­gúláit még be sem lepte az első porréteg, a veszteséglistát máris névtelen kezek folytatják: a Forráskő gyíkjának a fejét két- oldalról is szétverték, az aradi emlékműből már több ízben ki­törték a bronzkardokat, az eleki és gyomaendrődi kőből betűket (monogramnak) és egész soro­kat szakítottak ki, hogy „réztáb­laként” saját ajtajukra helyez­zék a véletlenül azonos nevet és így tovább... Rettenetes. Banner Zoltán Az első fecske? Milyen a jó tankönyv? Fiát olyan, amilyenből tanulni és tanítani lehet! így fogalmaz a köznyelv, pedig a kérdés koránt­sem ilyen egyszerű. Ezt valamennyien tanúsíthatjuk, akik vala­ha is jártunk iskolába. Itt van mindjárt például a tanulnivaló. A ma élő generációk mindegyike megélhette, hogy nemcsak a műszaki tudományok avulnak vészes gyorsasággal, hanem igencsak változó a megtörtént események tárgyilagos elemzé­sére vállalkozó történelemtudomány — legalábbis az a része, amelyet, mint elsajátítandót, az ifjúság elé tártak. így annak tartalma, hogy mi kerüljön mint továbbépítendő ismeretanyag a fejekbe, az a pedagógus felkészültségére és tisztességére bízatott. A tanításban eszköze, a tankönyv nem mindig volt segítsége ebben. A diák számára a foszló-gyűrődő, hamar sárguló, szürkés papíron zsúfolódó betűtömeg nem volt vonzó, benne a kevéske, elmosódott ábrákkal, képekkel nem igazán késztetett el­mélyülésre, lapozgatásra. A muszáj keserű ízét érezhette min­den kézbevevő, nem azt, hogy megnyílik előtte a tudás csodavá­ra. Hivatalosan a tankönyv a tananyagnak a tantárgyhoz kötött, tanmenetszerű feldolgozását adja, alkalmazkodva az iskola- szerkezethez és az osztályhoz. így a tankönyv által a pedagó­gust remekül lehetett ellenőrizni. Az új közoktatási törvényter­vezet tartalmilag változtatni kíván ezen. A készülő alaptanterv műveltségterületekben, műveltségegységekben gondolkodik. Míg a korábbi tankönyvrendszer tantárgyhoz kötött világképet közvetített a diákok számára, a születő újnak szükségszerűen átfogóbb, integrált, komplex ismeretanyag közvetítésére kell vállalkoznia. A minisztérium liberális szerkezetben kívánja szabályozni a közoktatást. Az ezzel kapcsolatos vitákban sajnos kevés szó esik tartalmi kérdésekről, e témában például arról, hogy milyen tankönyvek készüljenek. A másik, szintén tartalmi kérdés, hogy milyen lesz a vizsgarendszer. Ha keményen szabályozott, akkor ,,visszafelé" kell intézményesülnie, s akkor nyilvánvalóan tan­tárgyakban kell hogy gondolkozzék. Sok még a nyitott kérdés, amely megválaszolásra vár, s amely a tankönyv kapcsán felvethető. Ha a tankönyv—-márpe­dig a jónak annak kell lennie—-olyan ismeretközvetítő, amely a tanár és a diák tájékozódásának segédeszköze, akkor nem más, mint a tanulás folyamatát segítő könyv. Általa a tanár arra kényszerül, hogy pontosan megfogalmazza, mit kíván tanítani, a gyerekek pedig megkapják belőle azt a nagyobb mozgásteret, amely ismereteik bővítéséhez vezet. Kevés még az olyan könyv, amelynek kézbevevése öröm, lapozgatása élvezet. Ilyen lenne dr. Czakó Kálmán Dániel középiskolások számára készített Biológia könyve, mely az élet egészének tanulmányozását tűzte ki célul, s kivitelében pedig David Attenborough csodálatos munkáihoz hasonló. Elsőfecs­ke. A nyárnak hírnöke már? Józsa Ágnes (MTI-Press) A szembenézés kockázata Muzsnay Ákos kiállítása a megyei könyvtárban A kiállító a klasszikus hagyo­mányokra alapozza a munkáit, persze annak korszerű, modem ér­telmezésében. Művészetének fel­lelhető lényege a jelképi, szombo- likus megfogalmazás igénye. Mű­vei nagy részén a transzcendens világ és az emberi lét kapcsolatát, kérdéseit faggatja. Sajátos drapé­riával köti gúzsba alakjait, s ebben a kiszolgáltatott helyzetben esen- dőségünk kérdőjeleit fogalmazza meg. Nem lehet véletlen, hogy szinte bárhová küldi kiállítani gra­fikai lapjait, a bíráló bizottság díj­jal ismeri el tehetségét. így volt ez a vásárhelyi Őszi Tárlaton, a sal­gótarjáni Rajzbiennálén vagy leg­utóbb a békéscsabai Alföldi Tárla­ton. Külföldön, legtöbbször német földön voltak egyéni kiállításai, a csoportos tárlatok kapcsán bemu­tatták grafikáit New Orleanstól Barcelonán át Stockholmig. A siker titka abban lehet, hogy felerősödőben van az a fajta mű­vészet, amelyet ő képvisel, tudni­illik a műalkotás egyedi és egy­szeri, érzéki vizualitással szólítja meg a nézőt. Grafikái a művészi személyiség vallomásos előtérbe kerülésével, a művészi ész és a kultúrtörténeti tradíció újszerű, termékeny kapcsolatával érinte­nek meg bennünket, felemelő emberi és esztétikai élményt nyújtva. A drámai hangvétel az, ami minden alkotását jellemzi. Az emberi alakok elmosódott for­mája vagy töredékes szobrokhoz hasonló megjelenítése nyújtja a művek különös atmoszféráját. A sötét tónusok az egzisztencializ­mus filozófiájának indítékaira vallanak. A kiállító nem a lát­ványt, hanem annak lényegét, mögöttes tartalmát sugározza az elhagyatottságról, az egymásra figyelés ordító hiányáról. Világ- egyetemének végtelen dimenziói vannak, és azokat csak igen bo­nyolult, nem valós térbeliséggel jeleníti meg. Az előterekben és a hátterekben lévő emberi alakok Tollrajzl. hol összemetsződnek, hol ellen­pontjai egymásnak. Ezzel az el­gondolkodtató, szorongásos lel­kiállapotot, félelmet keltő asszo­ciációval azt akarja bizonyítani: a művészet hatásos. A műalkotásoknak van erede­ti értelme, ami nem más, mint a létmegújító szerepük. Paradox módon az emberi szabadságért folytatott harcunk csak akkor le­het eredményes, ha a premodem világ maradványaival szemben ellenállást tanúsítunk -— sugall­ják grafikái. Muzsnay szkepti­cizmusa tehát felkiáltójel egy többdimenziójú világért, amely­ben az emberek kiteljesíthetik magukat. Az alkotásaiból kom­ponált ívek, törésvonalak erre az álomra utalnak. Hegel bölcs mondása illik grafikáinak em­beralakjaira: „A dolog lényege a dolog története.” S az alakok tör­ténete szavakkal el nem mond­ható kölcsönhatásokról, kocká­zatokról, konfliktusokról szól: Istenhez intézzük a szót, de való­jában inkább környezetünkhöz fordulunk vele. Befolyásolni akar a képzőművész bennünket — kritikája által. Az egymáshoz való humánus viszonyunk ki­emelhet bennünket a magányos­ságból, a szárnyaszegettségből, önös, kisszerű életünkből. Míto­szokból vesz át elemeket, részle­tekből építkezik, torzókat defor­mál tovább. Kielégítetlenül iz­gatja az emberi kapcsolatok ke­letkezése, a szorongás és meleg­ség kialakulása. Meditál és meg­les, együttérez és felháborodik, mindezt értünk teszi. A mesterségbeli igény méltó­sága, a rend vagy a rend iránti vágyakozás erősíti a grafikák üzenetét. Ebben a korban, amikor minden szétesni látszik körülöttünk, tiszteletet parancso­ló borzongás a legyőzhetetlen lé­tezéséről elmélkedni a képi világ beszédes hallgatása mellett. Cs. Tóth János Alföldy Jenő paródiagyűjteménye a Tevan Kiadónál Az ÉS-től a tankönyvekig — Elsősorban az ÉS költészet rovatának gondozójaként és kriti­kusaként ismernek az olvasók. Újabban a tankönyvkiadónál dol­gozol. Hogyan emlékszel vissza az ÉS-nél töltött, bő két évtized­re? — Irodalmi műhely volt, ami­kor oda kerültem. Együtt dolgoz­hattam Nagy Lászlóval, Lázár Er­vinnel, Varga Domokossal, Me­zei Andrással, Száraz Györggyel, Bella Istvánnal, Kardos G. Györggyel, Veres Miklóssal, Lengyel Péterrel, Eörsi Istvánnal. A hetvenes évek elején bejárt oda Zelk Zoltán, Pilinszky János, Csoóri Sándor és még sok-sok jelentős író. Az újságírók is ko­molyan vették az irodalmat: Ne­mes György, Faragó Vilmos, Jo- vánovics Miklós, Pintér Tamás... sorolhatnám hosszan őket is. Ez az állapot megszűnt — az ÉS je­lentős irodalmi és közéleti fórum­ból egyértelműen közéleti fómm lett, mely megtartotta vagy emel­te nívóját, de az irodalmat járulé­kos elemnek, dekorációnak vagy helykitöltésnek szánja. Én azért koptam ki, mert megmaradtam irodalmárnak. Rugalmatlan va­gyok és „nehézkes”: nem lettem korszerű közíró, és nem tudok leszokni a versekről, irodalmi esszékről. Ahogy ÉS-beli éveim­ben, most is írok folyóiratokba — legtöbbször a Tiszatájba. —Néhány éve te szerkeszted a televízió havonkénti versműso­rát. Milyen alapon válogatod a verseket? — Azon kívül, hogy a minő­ségérzékemre alapozom a válo­gatást, erősen ambicionálom, hogy hozzájáruljak egy újszerű műfaj meghonosodásához és fej­lődéséhez: a televíziós versmon­dás kultúrájához. Megfigyelhet­ted, hogy a jó versek közül sem „Irodalmi műhely volt...” mind alkalmas arra, hogy hango­san tolmácsolják. Van, ami olvas­va jobban felfogható — látni kell a vers tipográfiai képét, esetleg többször vissza kell térnünk a már olvasott sorokhoz, hogy megért­hessük a rejtett összefüggéseket. Ugyanígy nem minden kiváló szí­nész kiváló versmondó egyúttal. A versmondáshoz sajátos képes­ségek kellenek; talán az arcban is kell valami, ami jobban érvé­nyesül a képernyő kinagyított portréján, mint a színpadon vagy filmen. Lehet ez beszédes tekin­tet, lehet bármi, egyelőre inkább érzem, mintsem hogy értelmezni tudnám. A beszédritmus, a léleg­zetvétel, a mimika itt még száz­szor többet elárul, mint a pódiu­mon. A versmondó a képernyőn kegyetlenül egyedül van, miköz­ben a legtöbb emberhez szól, leg­alább tízezerszer annyihoz, mint a szophoklészi vagy shakespeare-i színház művésze. —Beszélj harmadik munkakö­rödről, a tankönyvkiadásról. — Óriási feladat, hogy a tanu­lók jó tankönyveket kapjanak iro­dalomból, történelemből és más tantárgyakból. Mérhetetlenül sok a kiadó tennivalója: nemcsak arra van szükség, hogy a könyvek megtisztuljanak egy korszak fra­zeológiájától és a megváltozott földrajzi neveket átírjuk. Az iro­dalomban például az egész szem­léletnek át kell hangolódnia. Sen­kit nem fog érdekelni egy idő után se pro, se kontra, hogy József Attila elárulta-e a kommuniz­must vagy sem, de verseinek szépsége mindaddig megragadja az embereket, amíg magyarul be­szélnek és olvasnak. A történe­lemben a tények pontos és tárgyi­lagos ismertetését kell előtérbe állítani; ez önmagában is hozzá­járni a fiatalság nemzeti önazo­nosság-tudatának kifejlődéséhez. Más népek, nemzetek lebecsülé­se, az ellenük hangolt érzelmek csak ártanak a magyarságnak. Ez ellen minden esetben tiltakozom, ahogy a magyarság önbecsülésé­nek szándékos megsértése ellen is szót emeltem, ha kellett. — Talán mégsem egészen ide­gen tőled a közélet... A Tevan Kia­dónál rövidesen megjelenik egy paródiagyűjteményed Koppintá­sok címmel. Mi vonzott e műfaj­hoz? — Azt hiszem, a derű. Renge­teget bíbelődtem versekkel, szépprózával, és ezek voltak éle­tem legnyugalmasabb órái; sok­sok órára gondolhatsz. Nem tu­dom, milyenek ezek a paródiák vagy utánzatok, de általában a szerzők hangját vélem hallani, amikor írom őket. Az embert is igyekszem ábrázolni, nemcsak az írói stílust és modort. Csak olya­nok utánzására, parodizálására vállalkozom, akiknek stílusuk van; akiket legalább a stílusuk­ban, de lehetőleg személyükben is becsülni tudok. A paródiában nem az elfojtott írói ambíciók ki­élését, hanem a kritika egyik le­hetőségét látom. —Köszönöm a beszélgetést. Kántor Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom