Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30-31 / 127. szám
1992. május 30-31., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR IRÉMMEGYEI HÍRLAP Tevannál az érték fontos Olvasóink írják Menedzsment ismeretek Ünnep előtti beszélgetés a könyv jelenéről és jövőjéről Miközben a könyvpiac feltételei egyre keményebbek, az olvasók pénztárcája egyre vékonyabb, a kiadók, a terjesztők és az utcai árusok mégsem adják fel; kitartanak, hogy majdcsak jobbra fordul az emberek sorsa, és több pénz jut könyvekre is. A hagyományos ünnepi könyvhetet ugyancsak megrendezik évről évre országszerte, az idén június 5-étől 9-éig, 40 kiadó 92 művével, a könyvek átlagos ára 298 forint. A Tevan Kiadó Imre Flóra költőnő Rondó című, harmadik verseskötetével és Gyárfás Endre Cowboyok, aranyásók, csavargók című, Amerika népi költészetét bemutató népdal- és balladagyűjteményével lesz jelen a könyvhéten, ez utóbbi kötet a Zrínyi Kiadóval közös gondozásban jelent meg. A rendezvénysorozat közelsége (és persze lényege) arra kötelez, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk hűséges társunkra: a — szórakoztató, tudásunkat, látószögünket bővítő, lelkünket vigasztaló — könyvre. A négy éves Tevan Kiadó igazgatójával, dr. Cs. Tóth Jánossal eredményekről és tervekről, a könyv társadalmi rangjáról, helyéről a mai világban és a kiadó privatizációjáról beszélgettünk. — Amikor megszűnt a cenzúra (első könyveinket még a Kiadói Főigazgatóság nevű minisztériumi főosztálynak fel kellett küldeni, és csak az jelenhetett meg, amit engedélyeztek), tehát 1989 közepén sorra jöttek a politikai ízű könyvek, sok izgalmas, tényfeltáró olvasmány, a korábbi tabutémák. A piacot elárasztották ezek a művek, továbbá az erotikus vonulat, a kommersz. Mára úgy látszik, hogy mindebből túl sok van, és már nincs meg rá a kezdeti kereslet. A cenzúra megszűnt, de új feladat előtt álltunk: meg kellett találnunk a megbízható vevőket és meg kellett szerveznünk magunknak a terjesztést. Mindez nem egyszerű a mai, tisztának éppen nem mondható piaci körülmények között. Végig jár„Nagyon nehéz egyensúlyozni a megszűnés és a túlélés között" Fotó: Kovács Erzsébet tűk a terjesztőket, és 1991-re teljesen átálltunk a magánterjesztőkre. —A Tevan Kiadónak sikerült a hagyományokra és a nevére építve, maradandó értékkel, szépirodalommal arculatot teremteni és gyökeret verni, megmaradni a piacon. Sőt, nyereségesek, és anélkül, hogy átváltottak volna krimire és szakács- könyvekre... — Tavaly tizenhét könyvünk jelent meg, és ebből több országos mércével mérve is jelentős. Márciusban vége a vásárlási kedvnek, az emberek nem vesznek könyveket. Lehet, hogy a jövőben szaklexikonokkal, tankönyvekkel és jegyzetekkel érdemes majd foglalkozni. Az utcai árusok két héten belül akarják eladni a könyveket, a boltokban pedig szinte semmi kínálat nincs. Elképesztő, mennyire nincs rend, tisztaság, világosság, nem csak a könyvszakmában, tudjuk, a gazdaság más szférájában sem. Ehhez jön hozzá, hogy az általános gazdasági válság miatt az emberek pénze rendkívül kevés, nem a könyv az első. —A nyereség folytatódik? És hol tart a privatizáció? — Kilátásaink nem jók, nem biztatóak. Valószínűleg ez lesz az első évünk, amikor nem leszünk nyereségesek. Annak is örülünk, ha nem kerülünk a veszteséges ráta alá. Pedig most kellene a legjobb kondíciókkal várni a vevőt; érdeklődők vannak, de az eladással kapcsolatban még semmi biztosat nem tudunk. A privatizációtól csodát nem várunk. Nagyon nehéz egyensúlyozni a túlélés és a megszűnés között, de hiszünk abban, hogy a krimi-, erotikus és szerelmes regényáradat után ismét megnő a kereslet a komoly, értékes könyvek iránt. S még valamiben: a hagyományos úton, tehát könyvből szerzett ismeret jobban megmarad, mint amit a televízióban látunk. A legfantázia- dúsabb gondolkodásra a könyv serkent. Lévén viszonylag fiatal, új, kis létszámmal működő kiadó, mi eddig is úgy dolgoztunk, mintha maszekok lennénk, teljesen a magunkénak éreztük a céget... A privatizációtól nem várnak csodát a Tevannál. Csodák inkább a könyvekben találhatóak, a hajdaniakban és a maiakban: Anatole France, Gustave Flaubert, Heinrich Mann, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Határ Győző, Baudelaire. Ezek a csodák még azt is sugallják, hogy érdemes vámi, harcolni addig, amíg egyenesbejön és fellendül a gazdaság, felfelé ível az élet- színvonal és visszajön az emberek vásárló kedve. Mindez ma — látva a valóságot — álomnak tűnhet, ám álmok nélkül alighanem a könyvszakmának is kevesebb esélye lenne a túlélésre. Niedzielsky Katalin A héten zárult a TIT békéscsabai városi egyesületének 96 órában meghirdetett Menedzsment ismeretek magasabb fokon elnevezésű továbbképző tanfolyama, amelyet a Budapesti Műszaki Egyetem vállalatvezetési, valamint gazdasági tanszéke oktatóinak közreműködésével bonyolítottak le. A tanfolyamon többek között a következő témákban kaptunk képzést: marketing, top, stratégia, projekt, produktum, pénzügyek, quality, controlling, change, small business, információs és humán menedzsment ismeretek. A tanfolyam elvégzését igazoló oklevelet tízen vehettük át Pelle Tamásnétól, illetve dr. Kocsis Józseftől. Ismereteink folyamatos frissítése érdekében csoportunk menedzserklub alakítását tervezi. Ogrincs Pálné, Békéscsaba Oly korban éltünk Az utolsó békeév diákjainak 50 éves érettségi találkozója a „keri”-ben Rövidke meghívó: Kedves Barátom! Érettségi vizsgánk 50 éves évfordulóját ez év május 31-én ünnepeljük régi osztályunkban, stb. Rövidke pár sor, s mögötte egy fél évszázad történelme. Még a béke utolsó esztendejének sápadt fénye pislákolt ránk, amikor elkezdtük tanulmányainkat 1938 szeptemberében a Békéscsabai Felső Kereskedelmi Iskolában... S egy évre rá, 1939. szeptember I-jén kitört a világháború... Mire 1942-ben leérettségiztünk, már összeomlóban volt a II. Magyar Hadsereg, és a fél világ fölött dübörgőit a kegyetlen háború. És mi ennek közepette egy kis oázisban szedtük magunkba a kultúra, a humanizmus, az emberiesség, az üzlet és becsület nemes eszméit. Itt képeztek bennünket bölcs tanáraink az emberek szolgálatára, a precíz munka végzésére, a szorgalomra, az Isten-, haza- és emberszeretetre. Az iskola, a jó öreg ,,alma mater" a véres háború idején nem a pusztításra, a gyűlöletre, a bosszúra, hanem a békére, a szeretetre, nem a fegyverek pusztító győzelmére, hanem a tudás hatalmára tanított bennünket. Szakmáry Gyula bácsi, a Sorbonne- on tanult humanista polihisztor, bátran mutatott—kérdésünkre — utat, hogy a hazának nemcsak a frontokon, de a hátországban is szüksége van ránk, a jól képzett gazdasági szakemberekre. Amit ott, a ,,kéri"-ben megtanultunk, az egy életen át elkísért bennünket, s lehetővé tette, hogy minden körülmények között elvégezzük a ránk bízott feladatokat, megálljuk helyünket a nehéz időkben is, mert iránytűnk az emberiesség volt, amelyet iskolánkból vittünk magunkkal. Köszönetét mondunk most a városnak és polgárainak, amiért helyt adtak nekünk iskolájukban. Tanárainknak, hogy átadták nekünk tudásukat, emberré neveltek bennünket. Eltávozott osztálytársainknak kívánunk békés nyugodalmat. S akik még élnek, legyen egészségük, sok örömük családjukban, régi alkotásaikban. És — most először tesszük, mert eddigi találkozóinkon nem tehettük — megköszönjük a Mindenhatónak, hogy adott nekünk erőt, kitartást az elmúlt 50 esztendő átvészeléséhez, és kérjük, segítsen bennünket, ha eljön az idő, békében csukhassuk majd le szemeinket. És kérjük, adja, hogy unokáink közül legyen egy új Radnóti, aki majd megénekelheti, hogy ő oly boldog korban él, amikor már öröm élni..., szeretik egymást az emberek..., ki-ki az esze és keze után boldogul..., az üzlet és becsület már édes testvérek..., gazdaggá teszik a nemzetet és béke van..., és örökre alszanak már a fegyVtret Farkas Sándor Walter Lord: A Titanic pusztulása 20. Amikor a csónak csikorogva leereszkedett, Walter Hurst segédfűtő, aki az elülső fedélzetről nézte a jelenetet, csípősen megjegyezte: — Ha már leeresztik a csónakokat, legalább megrakhatnák őket. Lent, a harmadosztályon tartózkodtak azok, akik az 1 -es közelébe sem férhettek. Férfiak és nők tömege nyüzsgött a fedélköz fő lépcsőházának alján, egészen a hátsó E fedélzetig. Ott szorongtak azóta, amióta a szobapincérek felkeltették őket. Eleinte csak nők és házaspárok vártak a sorukra, de aztán férfiak is érkeztek elölről, a szolgálati átjárón át, csomagjukat cipelve. Most itt zsúfolódtak össze — lármás, nyugtalan csoport, inkább raboknak látszottak, semmint utasoknak a börtönszerű, alacsony mennyezet alatt, a mezítelen villanykörték fényében, a fehérre mázolt falak puritán előterében. John Edward Hart, a harmad- osztály szobapincére valóságos harcot vívott, hogy a mentőmellényt rájuk kényszentse. Nemigen sikerült — részben azért, mert egyúttal állandóan csítíta- nia kellett őket, hogy nincs komoly veszély, részben azért, mert a legtöbb fedélközi utas egyébként sem értett angolul. Müller, a tolmács megtette, amit lehetett: állandóan magyarázott a finnek és a svédek csoportjának, de ő sem ment sokra. 12.30-kor érkezett a parancs, hogy a nők és gyermekek menjenek fel a csónakfedélzetre. Reménytelen dolog lett volna elvárni tőlük, hogy kiismerjék magukat a folyosók útvesztőjében, ahol az ajtókat rendes körülmények között amúgy is zárva tartották a harmadosztály elől. Hart tehát úgy döntött, hogy kis csoportokban felkíséri őket. Ez is időbe tellett, de végül összeállította az első csoportot és elindult velük. Hosszú gyalogséta volt— fel a széles lépcsőn a harmadosztályú hallba, a C fedélzeten, át a nyitott, mélyített fedélzeten, majd a másodosztály könyvtárán keresztül az első osztály kabinsoráig. Akkor még végig kellett sietniük egy hosszú folyosón az orvosi rendelő mellett, az első osztályú utasok komomái- nak és inasainak kajütjei mentén, végül a nagy lépcsőn fel a csónakfedélzetre. Hart a 8-as csónakhoz vezette csoportját, de még ekkor sem teljesítette küldetését. Mihelyt ugyanis odaért velük, a fedélköziek máris kezdtek visszaszál- língózni a hajó belsejébe, a melegre. Már elmúlt egy óra, mire Hart visszatért az E fedélzetre, hogy újabb expoedíciót szervezzen. Ez sem volt könnyebb. Sok nő továbbra sem akart elindulni. Sok férfi viszont most már erőszakosan követelte, hogy mehessen. De erről szó sem lehetett: a parancs értelmében csak nők és gyermekek mehettek. Hart ismét megjárta a hosszú utat. Egy óra húszkor ért vissza újra a csónakfedélzetre; csoportját a 15-ös csónakhoz vezette. De már nem volt ideje másodszor is visszamenni. Murdoch őt is beparancsolta a csónakba; Hartot második csoportjával 1.30-kor bocsátotta alá a daru. De — szigorú előírások híján — a fedélközi utasok élelmesebb részének valahogy sikerült az E fedélzeti zsákutcát elkerülnie és feljutnia a felső fedélzetre. Most ott várakoztak, de nem volt senki, aki irányítsa őket, aki segítsen nekik. Néhány ajót, amely szállásukat zárta el az előkelőbb lakosztályoktól, már nyitva állt; a lentmaradtak ezeken át szintén elindulhattak fölfelé, de sokan elkóboroltak a hajó másik részeibe. Mások viszont hosszú bolyongás után a csónakfedélzetet is megtalálták. De még mindig sok akadály állt azok előtt a fedélközi utasok előtt, akik most végre megérez- vén a veszélyt, elindultak a csónakokhoz. Ok csak a leleményességükben bízhattak. Mint valami hangyaraj, egy kis csapat a daru mellett kapaszkodott fölfelé, a hátsó mélyített fedélzet irányában. Az árbocrúd tövének fokain felhágtak az első osztályra, majd átmászva egy rácson, feljutottak a csónakfedélzetre. Mások megtalálták az utat a másodosztályú sétafedélzetekre, de innen, a B fedélzetről nem tudtak tovább menni: zsákutcába jutottak. Kétségbeesésükben felmásztak a legénységi riadólétrán. Ez a létra a fényesen kivilágított első osztályú à la carte étterem közelében ért véget. Amint Anna Sjoblom és egy másik lány felkúszott ide, benéztek az ablakokon. Megcsodálták a másnapra elkészített pompás, ezüsttel és porcelánnal terített asztalokat. Társnője ösztönösen be akarta rúgni az ablakot, hogy bemászhasson, de Anna figyelmeztette: ne tegye, mert a hajóstársaság még megfizetteti vele a kárt. A fedélközi férfiak egy másik riadólétrán másztak fel az első mélyített fedélzetről a rendes, első osztályú lépcsőhöz, onnan jutottak aztán ki a csónakokhoz. Ismét mások dörömböltek a lezárt csapóajtókon, azt követel- \ ve, hogy engedjék át őket. Amikor Dániel Buckley fedélközi utas felment néhány lépcsőfokon, amely egy első osztályú ajtóhoz vezetett, az előtte haladó férfit durván visszalökte az őrt álló matróz. Az utas mérgesen talpra állt és újra felrohant a lépcsőn. A matróz dühösen meredt rá, majd az orra előtt bezárta az ajtót és elfutott. Az utas leverte a lakatot, üvöltve rohant tovább, ékes szavakkal részletezve, mit csinál a matrózzal, ha a kezébe kerül. A feltört ajtón Buckley és mögötte sokan mások benyomultak az első osztályra. Egy másik átjáróban az őr feltartóztatta Kathy Gilnagh-t, Kate Mulinst és Kate Murphyt. (Úgy látszik, a Titanicon a legtöbb ír kivándorló lánynak Katherine volt a neve.) Ekkor érkezett oda Jim Farell, a lányok földije, maga is fedélközi utas és izmos férfi. Farell dörgő hangon ráordított az őrre: — Az istenit, ember, nyisd ki az ajtót és engedd át a lányokat! -— Kiderült, hogy puszta hangerővel is csodát lehet tenni, mert a lányok nagy meglepetésére a matróz jámborul félreállt. (Folytatjuk) Már elmúlt egy óra, mire Hart visszatért az E fedélzetre, hogy újabb expoedíciót szervezzen. Ez sem volt könnyebb. Sok nő továbbra sem akart elindulni. Sok férfi viszont most már erőszakosan követelte, hogy mehessen. De erről szó sem lehetett: a parancs értelmében csak nők és gyermekek mehettek.
