Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-20 / 118. szám
------ BOTRÁNYKÖVEK 19 92. május 20., szerda „Kísérleti adjunktus" a békéscsabai kórházban Jog vagy orvoslás? Ha kíváncsiak a véleményemre, az itt álló történet nem botrány. A botrányos az, hogy valamely rejtélyes okból kerülgetnünk kell a lényeget, mint macska a forró kását. A hír annyi, hogy dr. Be- reczkyZsolttal, a békéscsabai kórház intenzív osztályának adjunktusával közölték vezetői: szeptember végén nem kívánják megújítani munkaszerződését. Ez joga a vezetésnek, ám az sem vitatható, hogy a nem kívánatos döntéssel sújtottnak is joga a védekezés. Akár a nyilvánosság előtt is. Az etikáról meg jobb manapság nem beszélni... — Az egyetem elvégzése után, 1969-ben egyből Békéscsabára kerültem. Fél évet katonáskodtam, így 1970 márciusától dolgoztam ténylegesen. Édesapám 44 esztendeig volt „doktor bácsi”. O a szegedi klinikán kezdte pályáját, aztán kiment körzetbe, a Nógrád megyei Bujákon töltött igen sok évet. — Ez a látásmód bizonyára könnyen utat nyitott a betegekhez. Mire vitte az életben? — Van egy udvari lakásom, amit a kórháztól vettem, s van egy 14 éves Ladám. Igaz, nagyon sok könyvem is van, mert szeretem a könyveket. — Sosem vágyott el Békéscsabáról? — Az országos főhatóságtól 1989-ben megkaptam azt a jogosítványt, hogy alkalmas vagyok az osztályvezető-főorvosi munkakör betöltésére. Csak azért, hogy osztályvezető főorvosnak nevezzenek, nem szívesen mennék el. Inkább állok, vagy állnék a sor végén Békéscsabán, csak dolgozhassak, ahogy én is hagyok másokat dolgozni. — Úgy tűnik, hogy az intenzív osztály a kórháznak az a határ- területe, ahol az élet és a halál mezsgyéje is húzódik. — Az évtizedek során számtalanszor néztem szembe a halállal. Szó szerint is megbirkóztam vele. Nagyon jólesett, amikor én győzhettem. Ezt az érzést semmilyen boltban nem lehet megvásárolni. — Ha vállalja önmagát az ember, pusztán a mentalitása nem állíthatja szembe a környezetével. Mi lehet akkor az oka annak a konfliktusnak, amely miatt kilátásba helyezték, hogy októbertől nem tartanak igényt a munkájára? — Úgy gondolom, hogy sok minden megváltozott a kórházban azzal, hogy az első — s eddig egyetlen — választott igazgatónk egy közúti balesetben elhunyt. O nagyon jó egyensúlyi helyzetet tudott fenntartani a kórházban. Képes volt összefogni mindenkit. — Most egy szál maga kapta meg az ,,el bocsátó szép üzenetet” ? — Tudtommal igen, bár hallani olyasmit, hogy más osztályokon is várható átszervezés. — Mikor, hogyan ismertették önnel ah írt? — Április 2-án a megbízott igazgató tudtomra adta. hogy a szeptemberben lejáró szerződésem meghosszabbítását az osztályvezető főorvos nem javasolja. Indokolás nem volt, de a jog szerint nem is kellett. — Nem is kérdezett rá a miértre? — Kérdezni kérdeztem, de érdemleges választ nem kaptam. — Az osztályvezetőjével sem beszéltek róla? — Beszélgettünk, de vele kapcsolatban is azt remélném, hogy megtaláljuk a közös nevezőt. Nem rajtam múlik. — Feltételezem, hogy az intenzív osztályon dolgozó orvosnak különösen széles körű ismeretekre és nagy tapasztalatra van szüksége. — Itt állandó birkózás folyik a halállal. Gyorsan, egyértelműen, s főleg jól kell döntenünk. Idő sincs arra, hogy órákig vizsgáljuk a beteget. Ha már jobban van, megnézhetjük, hogy van-e szálka a körme alatt, s mi lehet az a folt a hátán. — Az említett követelményeket illetően kimutattak-e hiányosságot a munkájában? — Úgy tudom, szakmai kifogás nincs ellenem. Majdnem 25 szakmai dolgozatot írtam, melyeket országos rendezvényeken ismertettem. Nagyrészük nyomtatásban is megjelent, több idegen nyelven. Akadt, amelyik bekerült egy egyetemi segédtankönyvbe. Egyik dolgozatomat, melyben kifejtettem, hogy a szívinfarktusban az idegi tényezőknek döntő szerepe van, közölte az „Anaesthesiologia és Intenzív Therapia” című tudományos folyóirat. Észre kellene vennünk a mindennapok apró örömeit, s akkor a kellemetlenségek talán kevésbé hatnának ránk. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet 1989-ben megtisztelt azzal, hogy egy Magyarországon majdan forgalomba hozandó amerikai gyógyszer — a Brevibloc — törzskönyvezési vizsgálatában részt vehetek. Ez orvosi munkám koronája. Jelenleg is ezen dolgozom. Ha nem hosszabbítják meg a szerződésemet, e munkámat sajnos nem tudom befejezni. — Az elmúlt 3 és fél évben kifogásolták-e a munkáját? — Nem tudok ilyesmiről. Amikor volt egy kisebb véleményeltérésem, az akkori igazgató kialakított egy harmonikus környezetet. — Az osztályon volt problémája? — Nem volt jelentős az eset. — Olyasmi, amit ma mégis érvként használhatnak fel önnel szemben? — Nem. — A rádióriportban felettesei elzárkóztak a nyilatkozattól. Egyikük olyasmire utalt, hogy csak akkor beszélne, ha hozzájárulna egy valaha ön ellen folytatott fegyelmi vizsgálat anyagának nyilvánosságra hozatalához. — Hogy egyáltalán személyi anyag létezik, vagy ilyesmivel foglalkoznak: enyhén szólva az ’50-es évekre emlékeztet. Sokan állítják, hogy más munkahelyeken a személyi dossziékat már régen a dolgozók kezébe adták. Még 1981 -ben eljött hozzám egy cigányasszony, aki rosszul volt. Görcsoldót adtam neki, s hazaküldtem. Egy hét múlva eljött igazolásért, mondván, sok gyereke van, s megy a tanácshoz. Aztán kiderült, hogy nem arra kellett neki, hanem egy betöréssel kapcsolatban alibiként akarta felhasználni. így fizettem a jóhiszeműségemért. Az ügyész a kórházigazgatónak átadta az elbírálást, aki megrovásban részesített. — Ha jól sejtem, ez az eset 11 évig nem kérdőjelezte meg az alkalmasságát. Mit gondol, miért nem kívánnak nyilatkozni a kórház vezetői? •—■ Talán azért, mert el akarják kerülni azt a helyzetet, mellyel személyiségi jogaimat sértenék. — A döntésüket valamire csak alapozniuk kellett. — Az orvosok szerződése négyévenként lejár. Nem kell az ilyesmihez semmiféle indokolás. — Néhányon csak leültek, s meghányták-vetették, hogy miért nincs szükségük önre. — Én nem akarok mindenkinek tetszeni. —- Könnyedén helyettesíthetnék önt olyas valakivel, aki hasonló színvonalon végezné ezt a szó szerint élet-halált jelentő munkát? — Mindenkit lehet pótolni. — Más területekről szívesen jönnének orvosok az intenzív osztályra? — Itt mindenhez érteni kell egy kicsit. Bizonyos ideig dolgozni kell a műtőkben, meg kell tanulni az életveszélyes helyzetek leküzdését, el kell merülni a mérgezések gyógyításában, a gyógyszerek hatásmechanizmusának ismeretében, a ritmuszavarok kezelésében, az égettek, az öngyilkosságot elkövetők, a koponyasérültek ellátásában, és még sok minden másban. — A helyettesítés azért nem tűnik laza mozdulattal kivitelezhetőnek... — Kétségtelen jó néhány évnek el kell telnie ahhoz, hogy valaki úgy végezhesse ezt a munkát, ahogy kell. — Az intenzív osztály vonzza az orvosokat? — Nem tudok arról, hogy törekednének ide. Itt állandó feszültségben élünk, mint a fronton. Ez a munka „édes méreg”: gyönyörű, de félelmetes. — Bizonyára igen jól keresnek az osztályon dolgozók. — Nem mondhatnám. •— Akaratán kívül nem tett, mondott valamit, ami sérti az intézmény, az osztály vezetését? — Úgy neveltek a szüleim, hogy udvarias legyek, ne vágjak föl. Azt gondolom, hogy nem bántottam meg senkit. —Amit önnel közöltek, szándéknyilatkozat, amely—ha nem tesz ellene semmit—nagy valószínűséggel bekövetkezik szeptemberben. — Április elején leírtam az igazgató úrnak az érveimet. Ennek lényege: életem során dolgoztam, s lehet, hogy követtem el hibákat, de nem többet, nem nagyobbakat, mint mások. A részemet én is letettem a kórház „asztalára”. — Az ön empátiakészsége erőteljesebbnek tűnik sok más orvosénál, s talán központi kérdésként is kezeli azt. Nem lehetséges, hogy úgy gondolták: ha már létszámot kell csökkenteni, olyannal kezdik, aki várhatóan nem túl hevesen reagál? — Ez is lehetséges. De hangsúlyozom: törvényes elhatározásról van szó. Nem is szólhatok érte, legfeljebb búsulok vagy nem búsulok. De többnyire búsulok miatta. — Hogyan fogadták a kollégái azt, hogy elmondta történetéta rádióban? — Volt. aki „felkapta a vizet”. De nagyon sokan gratuláltak ahhoz, hogy bemutattam: egy dolognak másik oldala is van. —Politikai háttere nem lehet az ügynek? — Én nem voltam párttag, s ma sem vagyok az. — A megbízott igazgatóhoz írt levelében kért-e valamit? —Azt kértem, hogy továbbra is dolgozhassak, mert nagyon sok beteget kell még meggyógyítanunk. —- Ha netán mégsem hosszabbítják meg szerződését, mit tenne? — Békéscsabán szeretnék dolgozni. — Házi vagy üzemorvosként nem nagyon kamatoztathatja majd az intenzív osztályon szerzett tapasztalatait. — Azt hiszem, sürgősségi helyzetben nem ijednék meg. Dr. Kovács Zoltán városi tisztifőorvos azt mondta: ő segít abban, hogy megtaláljam az énemet. — Akkor is ha elmegy, s akkor is ha itt marad? —- Szívesen dolgoznék mindenkivel. Nem bántottam meg senkit, legalábbis így gondolom. Az más dolog, hogy kivel mennék munka után meginni egy üveg sört és kivel nem. — Hogyan fogadják itt a kórházban, hogy egy nemzetközi méretű gyógyszerkutatáshoz kapcsolódik a tevékenysége? — Amit teszek, s amiért talán egy kicsiny babérlevélke jár, az nem az én érdemem, hanem a lehetőséget biztosító kórházé. Másrészt a vizsgálataimért a New York-i gyógyszerkonszem a múlt év decemberében még tiszteletdíjat is küldött a kórháznak. —Irigy lik önt? — Nem irigyelhetnek, mert ez nem aranybánya. Azt sem mondhatom, hogy magas pozíciót töltök be: a 22 év alatt annyit értem el, hogy adjunktus vagyok. Ez a „színpad” szélét jelenti. ♦ ♦♦ Természetesen szerettük volna meghallgatni dr. Gömöri Gábor megbízott igazgató, illetve dr. Nagy Balázs osztályvezető véleményét is. Ok azonban nem tartották időszerűnek azt, hogy nyilatkozzanak az esetről. Ha egyszer mégis úgy gondolnák, a magunk részéről állunk elébe. K. A. J. Az iskola és a szülő közlései Az iskola és a szülő közlései ßjutón köblöm débédcAaba jjldő tayojatod oíjláltyánakvalamennyi tanulójával^ kocpy^ aj utóbbi időben tanúAitott jjlelőllen, banyay, kóvetkejetlen mayatantáAa miatt djiyoáú, koAMetiv^odjtáAymeynMuí^ nédjeditem ______________________________ ___________________________________________ M int aj a napokban kiderült, aj mntett lleliö tayojatodok a tananyagbanmintegy, mádjjl éved lemanadóAban vannak, klem hajlandóak aj új tanuládi mádUye'ieket eldajatitani, egáltól kimondtatlamul id a négi, elavult elveksie djavojnak. /I tömeged engedtetlenAéget mécy aj áltatom képűidéit heved, nagyAjabáAú. előadódok dem tűnték merj. ttjént elkedeeedédemben majdnem leladtam, töeekvédeimet. Aj odjtálymegdiovád a maga öódjeA, hátiónyod követkejményét magával vonja. A diákdáj, még egy eAélyt kap- anna, hocgy éeettAégét bekijonyítda. Amennyiben ej, id elmanad, kénytelen ledjek dúlyodabb intéjkedtédeket jjOyanaledílani. ' ' 36 37 NAPRA- NAB Május 16. Olvasom, hogy gond van az Anna-bállal. Lám, lám, hogy tűnik el régi korok dicsősége! Az „átkosban” de sokszor emlegettük a burzsoázia (in)diszkrét báljaként a nagy Anna-napi mulatságot. Egykoron vállalati Volgákkal, fekete Csajkákkal, s még előbb hatlovas hintóval, meg parádés kocsissal érkezett az úri (elvtársi) társaság a nagy táncmulatságra. A felső tízezer, a hazai és külföldi művészvilág, no meg az aranyifjak szívesen vigadtak Balatonfüreden a pompa és a rongyrázás egy napra kinevezett fővárosában. Urak vannak most is, de mintha nem lenne kedvük (idehaza) mulatni. Jön a fényes bál és vendég sehol! Nem futnak be a nagyvilág sztárjai, de még a magyar középosztály — ha van még egyáltalán ilyen — se teszi tiszteletét. Tíz éve még elképzelhetetlen volt, hogy két hónappal a bál előtt mindenféle praktika nélkül jegyhez jusson az egyszerű földi halandó... Most meg mit látunk? A belépőknek csak harmada fogyott, úgyhogy vehet még mindenki kedvére az ötezer forintos jegyből... Május 17. Ma is tart a nagy szigorúság határainkon. A szolgálatban lévő „gyepűőrök” 9 ezer külföldit küldtek haza ezen a hétvégén. Persze, a legtöbb közülük román (8 200), úgy látszik, továbbra sem értik meg, hogy a magyar kormány — amikor olyanja van — szigorúan veszi az általa hónapról hónapra változtatott szabályokat. S mi sem természetesebb, hogy a zöldhatár is nagyüzemet bonyolít, több mint száz afgán, Srí Lanka-i, pakisz- tán és török sértette meg a határt a román szakaszon. A szlovák oldalon és Ausztria felé sem hagyták nyugton a kiskatonákat, mintegy száz határsértő lépett át illegálisan. Tovább folytatódik tehát a nagy nyomorvándorlás. Május 18. A cinizmus felháborító, de a dögkeselyű-szemlélet egyenesen gyűlöletes. Minap két „üzletember” elmélkedett a Magyarországnak nyújtható „fiumei koncesszió”-n, amely a rommá lőtt város újjáépítésének várható nagy bizniszét (is) ígéri. Derűsen mosolyogtak a férfiúk, vázolták egymásnak az óriási piacot, az újjáépítés hatalmas hasznot hajtó üzletét. Egymásra plankoltak, szóba került egész Horvátország, Bosznia és Szerbia felépítése is. Aztán az egyik halkan hozzátette: „Az lenne az igazán bombaüzlet, ha az egész Balkánt lebombáznák”. Kőhalmi Endre Dr. Bereczky Zsolt: „Inkább állnék a sor végén Békéscsabán”
