Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-04 / 104. szám
1992. május 4., hétfő a SORSKÉRDÉSEK írékés megyei hírlap Emberfáklyák lobbannak Tovább hömpölyög az évezredes magyar öngyilkossági hullám? Évről évre öngyilkos lesz minden 33. magyar. A világ öngyilkossági statisztikáinak rendre az első helyén szerepelünk ezzel a számmal, amely a nálunk nagyobb lélekszámú országok statisztikáit is felülmúlja. A magyar önkivégzők száma 25 százalékkal meghaladja az összes többi ország hasonló adatait. Évente több mint 300 ezer öngyilkos! Több falu, néhány kisebb város lakossága. S a tendencia egyre nő! A „szürke” öngyilkos tömeg névsora talán csak a rokonok, ismerősök régi vagy friss sebeit tépi fel, de a történelmünkből ismert öngyilkosok között számtalan ismert név is található: politikusok, írók, művészek... Teleki Pál, Tisza Kálmán, József Attila, Juhász Gyula, Osváth Ernő, Márai Sándor, Csáth Géza, Bajor Gizi, Somlai Artur, Pernye András, Latinovics Zoltán, Dómján Edit, Szécsi Pál, Rockenbauer Pál, Rotschild Klára... Borzalmas lángok lobbantak március végén az Országház tövében: Kónyi László budapesti taxis felgyújtotta magát. Ez a tűz azóta elharapódzott, önkezű tűzhalála óta még két ember — egy asszony és egy férfi — gyújtotta fel magát. A tragikus hírek természetetucatnyi áldozat szenvedett ily módon mártírhalált a hatvanashetvenes években. Mi több, nemcsak a hajdani déli főváros, Saigon, hanem — a harcok eszkalációjával, illetve az ellene erősödő tiltakozással párhuzamosan — az USA számos nagyvárosa is helyszínévé vált hagyújtotta magát egy kínai férfi, két hónapra rá az észak-indiai Harijana államban tiltakozott így egy fiatal az „elmaradott osztályokat” (értsd: alsóbb kasztokat) sújtó kormányzati tervek miatt. Majd szörnyű egymásutánban érkeztek önfelgyúj- tási hírek Dél-Koreából. 1991 tavaszán — az egyetemistákkal szemben megnyilvánuló rendőri erőszak miatt — néhány nap eltéréssel, hat egymást követő alkalommal (!) vesztették életüket diákok és diáklányok önkéntes tűzhalálban. De szomorú jelentések érkeztek saját régiónkból is. 1969 ja- nuárjábn Bauer Sándor 17 éves tanuló benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát a Múzeumkertben. Akkor még háttérbe lehetett szorítani a nyilvánvaló politikai párhuzamokat, a prágai eseményekkel vállalt szolidaritást. (A korabeli rendőri jelentés megfogalmazása szerint „tettének indoka s módszere nem lehet véletlen” — ám mélyebb indoklástól az illetékesek tartózkodtak...) Az elmúlt egy-két esztendő tragikus emberfáklyái viszont már a legújabb kori politikai földindulás nyomában lobbantak fel, pedig ezt az időt már a határokoft átcsapó, rendszereket döntő, tömböket omlasztó és a hatalmi erővonalakat újra rajzoló korszaknak nevezik. Ezekben az években az akkori Szovjetunióban is gyulladt már emberfáklya. 1989. június: Moszkva belvárosában, a Dzer- dzsinszkij téren gyújtja fel magát egy (a Pravdában végig csak M.-ként említett) férfi. A helykiválasztás aligha véletlen: itt állt a KGB, az állambiztonsági hivatal székháza. 1990 áprilisa: kísérteties ismétlődés, ám ezúttal a híres Bolsoj Színház előtt lobbant a tűz. Ekkor már több információ szivárgott ki: az álBorotvaélen táncolva Ugrás a semmibe dozat egy Stanislav Janaitis nevű litván férfi volt, aki a szemtanúk szerint — mielőtt a lángok elborították volna — „Litvánia függetlenségét követelte”. Egy hónappal később immár a szovjet—magyar határátkelőnél, Záhonynál Rimantas Dau- gintis — ugyancsak litván — képzőművész öntötte le magát benzinnel. Jugoszláv kamiono- sok eloltották az emberfáklyát, de testfelületének 70 százaléka elégett. Ugyancsak 1990. május végén egy román fiatalember, a 31 éves Miroi Dimitru kísérelt meg a budapesti amerikai nagy- követség épülete előtt „tüzes öngyilkosságot”. Tettének indoka, mint kiderült, az volt, hogy tartott a Securitatétól, azt hitte, hogy ügynökei vissza akarják hurcolni Romániába. çJa 9^ «pi ^ Csendes folyosó a Korányi Kórház „öngyilkos” osztályán. — Bátorság kell hozzá vagy éppen gyávaság ?—kérdezem a még mindig tétova tekintetű fiatalembert. — Érdekes, ezen még sosem gondolkoztam. —Ez hányadik kísérlete volt? — Nyolcadik. — Az orvosk szerint az öngyilkosjelöltek mindig úgy csinálják, hogy azért valaki legyen a közelükben. Valaki, aki megérzi a gázszagot, valaki, aki időben feltöri az ajtót és telefonál a mentőkért. — Lehet, hogy más így tesz. Én valóban azt akartam mindig, hogy vége legyen. Huszonhat éves. Legutóbb pengével próbálkozott, azelőtt altatóval. Kétszer gázzal, egyszer már kötél is volt a nyakán, de levágta a szomszéd a mestergerendáról. Egyszer meg az örvénylő, jeges Kapósba ugrott. O kiúszott, mi több, kimentette az utána ugró, majdnem vízbe fúló megmentőjét is. :— Van valami nyomós oka? Szerelmi bánat, egzisztenciális bizonytalanság, hatalmas adósság...?r — Áh! Csak az életet unom. Úgyis sikerülni fog egyszer. A nagyapámnak is összejött. Az apám drótot dobott a nagyfeszültségre, az anyámról meg azt mondják, hogy véletlenül szakadt be alatta a jég, de én tudom... B.Sz.P. Ferenczy Europress sen sokkszerűen érték a magyar közvéleményt. Pedig ha csupán apró, a hírözönben rendszerint elvesző jelentésként is, de voltaképpen meglepő gyakorisággal találkozhatunk hasonló eseményekkel idehaza és a világ más tájain is. Az önégetés, mint a politikai tiltakozás talán legvégletesebb módszere sajnos korszaktól és helyszíntől függetlenül meg-megismétlődik; évtizedekkel ezelőtt éppúgy, mint az elmúlt hónapokban, a távoli Indokínában és a szomszédos Csehszlovákiában. Az okok, a mozgatórugók persze változnak, de a kegyetlen, önpusztító döntés egyformán iszonyatos, irányuljon bárki vagy bármi ellen is. A politikai okokból elkövetett öngyilkosságok korántsem korlátozódnak a lobogó emberfáklyákra: a méregtől a halálba ugrásig vagy a Japánban ismert hasfelmetszésig terjed az önkivégzések szomorú skálája. De ha az önfelgyújtásokat igyekszünk sorra venni, elsőként egy másik távol-keleti államról, Vietnamról kell beszélni. A francia gyarmatosítók, majd az Egyesült Államok hadserege ellen kitartó harcot vívó délkelet-ázsiai országban sok sonló tragédiáknak. A sárga lepelbe burkolt buddhista papokra sokan emlékeznek még, akik az egykori fotók és filmhíradók fel- I vételein is látható kísérteties nyugalommal, szinte meg sem rezdülő arccal ültek a testükön végigfutó lángok fojtásában. Ázsiai elvakultság? Buddhista önfeláldozás? Az események rácáfoltak a cinikus véleményekre. Jött 1968, a csehszlovákiai válság, s a Prágába bevonuló szovjet tankok miatti tiltakozásul közvetlen szomszédságunkban is ugyanilyen kétség- beesett tettnek lehettünk tanúi. 1969. január 16-án a prágai Vencel téren felgyújtotta magát Jan Palach, s mint utólag kiderült, egyetemista társai közül sokan mások is készek lettek volna — egyfajta halálos stafétában — követni példáját. A rendőri akciók ezt megakadályozták ugyan, de Palach tettét nem homályosította el az idő: bő két évtizeddel később rá is emlékeztek a felvonulók ezrei, s Vaclav Havel államfő, aki pár hónappal később ünnepélyes keretek közt helyezte el a csehszlovák főváros egyik temetőjében Palach hamvait. 1990júniusában, Sanghajban az amerikai kozulátus előtt felAz utolsó utáni pillanat
