Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-04 / 104. szám
1992. május 4., hétfő HAZAI TÜKÖR ÍBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Külföldi tőkével vagy anélkül s Átalakul a cukoripar A magyar cukorgyárak közül a petőházi, a kaposvári, a hatvani, a selypi, a szerencsi, a szolnoki és a kábái jelenleg már vegyes vállalatként működik. Az ácsi gyár—a nagy adósságállomány miatt — úgynevezett „kényszer rt.”-vé alakult. Ercsi iránt a külföldi tőke egyáltalán nem érdeklődött, Sárvár esetében pedig a partner visszalépett. Vajon mennyire előrehaladott a Mezőhegyesi Cukorgyárban a privatizáció? — erre a kérdésre kerestük a választ. Mezőhegyesen Bihari László gyárigazgató fogadta lapunk munkatársát. — A kérdés időszerűségét az is bizonyítja, hogy éppen itt tartózkodik a privatizációs szakértőnk, Szigeti Jenó' úr, aki a Money Bross Pénzügyi Tanácsadó Kft.-től érkezett, és közismerten jelentős gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik ezen a területen. Az előkészítést közösen kezdtük el vele, több mint egy fél évvel ezelőtt. Most ott tartunk, hogy egy hónapon belül elkészülhet egy olyan anyag, amit letehetünk az Állami Vagyonügynökség asztalára. Valószínűleg olyan részvénytársaságot hozunk létre, amelynek a tagjai közt külföldi partner is szerepel. Hadd mondjam el, hogy az elmúlt évben külföldről többen is érdeklődtek a gyárunk iránt. Ma két komoly külföldi befektetővel számolhatunk. Hogy közülük melyik lesz a nyerő az Állami Vagyonügynökségnél, azt nem tudhatjuk, ők az ajánlataikat közvetlenül az ÁVÜ-nek küldik meg. — Megtudhatnánk valami közelebbit a külföldiekről? — Olasz és francia tőkéscsoportról van szó, mi közvetlenül velük tárgyaltunk. Ajánlataikat azonban az ÁVÜ-nek, illetve az FM-nek nyújtják be. Információnk szerint a múlt héten az egyik fél ezt már meg is tette. —De a vagyonügynökség áttanulmányozza az Önök anyagát is. — Természetesen. A privatizációs kérelmünket feltehetően május végén fogja megtárgyalni az ÁVÜ igazgatótanácsa. — Mi történik akkor, ha nem jön létre az üzlet? ■— A törvény szerin év végéig minden vállalatnak át kell alakulnia, hajön a külföldi, ha nem. Ez utóbbi eshetőségre is számítunk, vagyis előfordulhat, hogy önmagunkat alakítjuk részvény- társasággá. Hogy ebbe kiket lehet bevonni? A termelőket, a dolgozókat és talán másokat is. De hangsúlyozom, erre csak akkor kerül sor, ha a vagyonügynökség nem tartja elfogadhatónak a külföldi partner ajánlatát — fejezte be válaszát Bihari László. M. Gy. „Fészkes”-problémák, „Egymásért”-gondok Sarkadon A sarkadi nagycsaládosok, akik meghívtak, kérték, nevüket ne szerepeltessem az újságban, csupán a problémát, amiről úgy érzik, szólniuk kell. A városban két nagycsaládos egyesület van. A „Fészek” elnevezésűt 1989- ben alapították, a tavaly ősszel innen kilépettek pedig létrehozták az „Egymásért” egyesületet. Meghívóim mindkét szervezetet képviselték, igaz, két különböző problémával. A „Fészektagoknak” elsősorban a saját szervezetükkel volt gondjuk, míg az „Egymásért” soraiba tartozó nagycsaládos képviselő a Népjóléti Minisztérium által küldött 800 segélycsomag szétosztását kifogásolta. Nézzük tehát sorjában! Miért elégedetlen néhány Fészek-tag? Mint elmondták, őket elsősorban az sérti, hogy az egyesületük tavaly 138 ezer forintot kapott a Nagycsaládosok Országos Egyesületétől (a NOÉ havi értesítője szerint legalábbis), plusz 50-50 ezret az érintett ön- kormányzatoktól. Postabélyegre tehát lenne pénz, ám néhány tag (akik egyébként fizetik a tagdíjat is), mégsem kapott meghívást az április eleji vezetőségválasztó közgyűlésre. Szerintük ez lehetett az oka, hogy 266 nyilvántartott Fészek-tag közül alig 30-an vettek részt ezen a gyűlésen. Az Egymásért egyesületet képviselő nagycsaládos meghívóm pedig arra kért, nézzek utána, mi alapján osztottak el a városban 800 segélycsomagot úgy, hogy a két egyesületnek összesen csupán 95 csomag jutott. Az első kérdéskörben a Fészek egyesület újraválasztott elnökéhez, Kaszás Juliannához fordultam. — Való igaz, hogy írásbeli meghívót senki sem kapott a közgyűlésre. Ez óriási postaköltséget jelentene, így helyette a megbízottjainkon keresztül értesítettük a tagságot. Elképzelhető, hogy valakit többszöri keresésre sem találtak otthon, így valóban nincs kizárva az esetleges „kihagyás”. Ezért a megbí- zottaink nevében elnézést kérek. Ám hadd mondjam el, nagyon sokan vannak olyanok is, akik tudtak a közgyűlésről, mégse jöttek el. Mostanában gyakori a közömbösség. Természetesen a csomagosztás is szóba került, amiről az volt a véleménye a Fészek vezetőjének, hogy ez csak úgy lehetett volna igazságos, ha valamennyi tagjuk kapott volna belőle. À csomagosztás mikéntjéről Szilágyi Károlynét, az önkormányzat népjóléti osztályának vezetőjét kérdeztük. — À minisztérium gyorssegély-alapítványától 800 csomagot kapott a város — mondta. — Tudjuk, ennél jóval több rászorult van a városban, ám szétosztani csak ennyit tudtunk, ezért minden szóba jöhető szervezetet, egyesületet megkértünk, küldjék be számunkra a legrászorultabbak névsorát. Kaptunk listát például a tsz-től, a cukorgyártól, az áfésztől, a nyugdíjas egyesülettől, ugyanígy a nagy- családosoktól is. Ezenkívül gondolnunk kellett az etnikai kisebbségre, akik közül bizony nem sokan tagjai a szóban forgó két nagycsaládos egyesületnek. — Igaz-e, hogy volt olyan család, ahol két csomagot is kaptak? — Előfordult, hogy egy idős nyugdíjas a saját jogán kapott csomagot, de mivel a gyermeke családja is rászorult, nekik is juttattunk. A véletlen úgy hozta, hogy a néni ideiglenesen a gyerekeihez költözött. így nézve valóban előfordult, hogy két csomag került hozzájuk—válaszolta az osztályvezető, jyj. jyj Olvasóink írják Egy öregdiák vallomása Hetek óta hallom lépten-nyomon Gyulán, hogy megszűnik az ,,egyes", hogy összevonják más iskolával. Nem hittem. Nem hittem, s nemcsak azért, mert ott tanultam 8 éven át. Nem hihettem azért sem, mert nem tudtam elképzelni, hogy ma, amikor mind több helyen hangoztatják a „kiművelt emberfők” fontosságát, megszüntessenek egy iskolát. Ez az eljárás ugyanis az, nevezzék bár átszervezésnek vagy összevonásnak. így aztán megdöbbentett, amit április 27-én a Békés Megyei Hírlapban olvashattam. Gedeon József, a kulturális osztály vezetője ugyanis úgy nyilatkozott, hogy a máriafalvi összevont osztályt megszüntetik és később sor kerülhet iskolák összevonására is. Éppen most, akkor, amikor önállósodó falvak sorban nyitják meg az iskolákat, felismerve a kis közösségek oktatáson belül betöltött szerepét. Eltöprengtem. Nyolc év futott végig bennem. Az első időszak a máriafalvi iskolában. A kedves — azóta már nyugdíjas tanító néni, aki megismertette velem a betűket és számokat, a családias hangulatú órák, amelyek megszerettették velem a tanulást, az olvasást. Eszembe jutnak az iskolai ünnepségek, amire együtt készült szülő, diák és tanár; az emberek, akik mind ismerték egymást. A csodálatos, bájos, kissé falusias légkör... Aztán a felsős évek...-Az ismeretlenül félelmetesnek, hatalmasnak tűnő épület, a tantermek... A padok között szövődtek az első szerelmek... És a tanárok... Annyi nagyszerű tanár és nagyszerű ember. Egyéniségükkel képesek voltak megkedveltetni egy tárgyat, az anyagot úgy átadni, hogy azzal megyei versenyt tudtunk nyerni már akkor, és az a tudás adta későbbi országos versenyeken elért eredményeink alapját és éltette néhány társamat még a középiskolában is. Felvillan a könyvtár képe. A könyvtáré, ahova még gimnazista koromban is visszajártam, ahol 10—12 évesen felfedeztük az olvasás csodáját, ahol mindenki hozzájuthatott áz áhított könyvhöz, az is, aki nem lett volna képes azt megvenni. Mi lesz velük, veletek, velünk? Ez az iskola számomra — és remélem, sokak számára — nemcsak egy iskola volt, hanem az életem egy része. Egy hely, ahol nem tanítottak, hanem oktattak, ahol az emberekfigyeltek egymás problémáira, ahol a családias közösségek segítőkészen tettek egymásért. Ma, amikor nő a sérült lelkű, veszélyeztetett, állami gondozott gyerekek száma, úgy érzem, éppen nőni kellene az ilyen jellegű intézmények szerepének, fontosságának. Remélem, ezt a polgármeste/i hivatal munkatársai is belátják és az „egyes" megmaradhat több mint négyszáz gyerek és tanáraik második otthonának. Haász János Szeretetből ünnepelni Berzsenyi Dániel szülőfalujában, a Vas megyei Egyházas- hetyén Berzsenyi-napot tartottak vasárnap. Ezúttal Fekete György, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára méltatta a költő munkásságát. Utalt rá, hogy elérkezett a történelmi idő, amikor az emberek szeretetből, szabad akaratukból, az építésre vállalkozva gyűlnek össze ünnepelni. Úgy fogalmazott, hogy hazánk egy másik század küszöbén áll azzal, hogy jól értékelje a múltat, figyelje a jelent és megteremtse a jövőt úgy, hogy Európa ne nélkülözze a magyarság értékeit. Az egész napos falu ünnepen felavatták Egyházashetye új címerét és zászlaját, kiállítás nyílt Sellyéi Gábor belsőépítész munkáiból, majd sport és kulturális események követték egymást. Walter Lord: A Titanic pusztulása Egy prófécia — Mit látott? — kérdezte egy higgadt hang a vonal végén. — Jéghegyet, közvetlenül előttünk — válaszolta Fleet. — Köszönöm — vette tudomásul a hang tárgyilagosan. Ennyi volt az egész párbeszéd. Ezután harminchét másodpercig szótlanul állt egymás mellett Fleet és Lee, figyelve, amint közelebb sodródik a jéghegy. Már szinte nekiütköztek, de a hajó még mindig nyílegyenesen rohant. 1. 1898-ban jelent meg egy Morgan Robertson nevű nagyon szegény író regénye arról az atlanti óriásgőzösről, amely olyan hatalmas, hogy akkorát még nem is építettek a világon. Robertson előkelő, gazdag, vidám utasokkal népesítette be képzelet szülte hajóját, amely aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elpusztul. Ez valamiképpen mindennek a hiábavalóságát példázza, s az író „Hiábavalóság” címmel publikálta regénygt M. F. Mansfield kiadásában. Tizennégy évvel később a White Star Line brit hajózási vállalat gőzöst épített, amely rendkívüli módon hasonlított a Robertson regényében szereplő hajóra. Az új óceánjáró vízkiszorítása 66 000 tonna volt, Ro- bertsoné 70 000 tonna. A valóságos hajó hossza 882,5 láb, a regénybelié 800 láb. Mindkettő 3000 ember befogadására alkalmas, de egyiken sem volt több, mint az utaslétszám kis töredéke részére elegendő mentőcsónak. Ám úgy tűnt, ez nem számít, hiszen mindkét hajót „elsüllyeszthetetlennek” mondták. A valóságos hajó 1912. április 10-én futott ki első útjára So- uthamptonból New York felé. Fedélzetén őrizték Omar Khaj- jam „Rubájáf’-jának egy felbecsülhetetlen értékű példányát, az utasok életét pedig a biztosító együttvéve 250 millió dollárra becsülte. A hajó átkelés közben egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegynek ütközött és elsüllyedt. Robertson hajójának neve Titan, az „igazit” Tita- nicmk keresztelték. Történetünk az igazi hajó utolsó éjszakáját beszéli el. Vissza Belfastba? Magasan, a White Star Line Titanic nevű óceánjárója árboc- kosarában Frederick Fleet őrszolgálatos kifelé kémlelt a ragyogó, csillagos éjszakába. Csendesség, mindenütt tiszta idő és keserves hideg. A Hold nem sütött, de a felhőtlen égbolton tündököltek a csillagok. Olyan volt az Atlanti-óceán, akár a csiszolt tükör; később azt mondták a szemtanúk, hogy sohasem látták még ilyen simának a vizet. Ötödik éjszakája volt ez a Titanic első, felavató útjának New York felé, és máris vitán felül állt: a Titanic nemcsak a legnagyobb, hanem a legpompásabb hajója is a világnak. Pompázatosak voltak még az utasok kutyái is. John Jacob Astor magával vitte Kittyt, kedves airedale terrierjét, a híres könyvkiadó dinasztia sarja, Henry Sleeper Harper díjnyertes pincsijét, Szun Jat-szent, a philadelphiai bankár, Robert W. Dániel egy Angliában vásárolt remek franciabulldoggal utazott. Kutyavásár ügyében járt odaát a washingtoni Clarence Moore is, de a híres loudouni hajtóvadászatra beszerzett ötven pár angol kopó nem ezen a hajón kelt át Amerikába. Nem az őrszem, Frederick Fleet világa volt ez. Fleetet, a Titanicon szolgálatot teljesítő hat őrszem egyikét nem érdekelték az utasok problémái. Az őrszemeket úgy nevezik: a „hajó szemei”, és éppen ezen az éjszakán Fleet azt az utasítást kapta, elsősorban arra ügyeljen, nem lát-e jéghegyet. Nos jó, eddig nem volt semmi baj. Este tízkor állt szolgálatba, egy-két szót váltott társával, Reginaid Lee-vel a jéghegy-problémáról. Később még a hidegről is elbeszélgettek, de a két matróz többnyire szótlanul bámult ki a sötétségbe. Most, hogy vége felé járt a szolgálat, még mindig nem történt semmi rendellenes. Éjszaka, csillagok, csípős hideg, az árbocmerevítő kötelek között fütyült a szél, amint a Titanic 22,5 csomós sebességgel rohant a nyugodt, fekete vízen. Vasárnapeste 11.40 volt, 1912. április 14-én. És most Fleet hirtelen észrevett valamit, közvetlen a hajóorr előtt, a sötétségnél is sötétebb tömeget. Először aprónak látta (úgy gondolta, akkora lehet, mint két összetolt asztal), de minden pillanatban nagyobb lett és egyre közeledett. Fleet ekkor háromszor megkongatta az árbockosár harangját, jelezve a veszélyt, bal kezével pedig már fel is ragadta a telefont és a parancsnoki hidat hívta. — Mit látott? — kérdezte egy higgadt hang a vonal végén. — Jéghegyet, közvetlenül előttünk — válaszolta Fleet. — Köszönöm — vette tudomásul a hang tárgyilagosan. Ennyi volt az egész párbeszéd. Ezután harminchét másodpercig szótlanul állt egymás mellett Fleet és Lee, figyelve, amint közelebb sodródik a jéghegy. Már szinte nekiütköztek, de a hajó még mindig nyílegyenesen rohant. A jéghegy csillogva tornyosult az előfedélzet fölé és a két őrszem már felkészült rá, hogy összeütköznek. Ám ekkor — szinte csodálatos módon — az orr lassan balra fordult. Az utolsó pillanatban tehát az orrtőke szabad vizet ért, és a jéghegy sebesen elsodródott jobb felé. Fleet úgy látta, hajszálon múlt, de megúszták. Ugyanekkor George Thomas Rowe fedélzetmester a Titanic hátsó fedélzetén állt őrségen. Számára is eseménytelen volt ez az éjszaka — semmi, csak a tenger, a csillagok és a csípős hideg. De amint a fedélzeten járkált, feltűnt neki valami, amit társaival úgy szokott nevezni: „pofaszakálla nőtt” a lámpáknak — apró jégszilánkok, por finomságú szemcsék lebegtek az éjben, megtörve a fedélzeti lámpák fényét, millió színben tündökölve. Rowe hirtelen úgy érezte, hogy különös rándulás töri meg a gépek egyenletes ritmusát. Olyan volt ez, mintha jó erősen súrolták volna egy dokk vagy móló oldalát. Rowe mereven bámult előre... és akkor, mintha kifeszített vitorlákkal hajó siklott volna el mellettük jobb felől. Csak most látta a fedélzetmester, hogy jéghegy az, amely vagy száz lábnyira tornyosult a vízszint fölé. A következő pillanatban már el is tűnt, elnyelte a sötétség a hajó mögött. (Folytatjuk)
