Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11-12 / 87. szám

EXKLUZÍV

1992. április 11-12,, szombat-vasárnap

0

„A Pepi-kert levegőjét varázsolják ide...”

Százharminc perc Melis György operaénekessel

A Ki kicsoda? című életrajzi lexikon a következőket tartalmazza a ..Melis György" címszó alatt:

„ 1923. Szarvas—operaénekes. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanult. 1949-től az Operaház magánénekese. Kiváló oratórium- és dalénekes, bariton. 1953. A berlini VIT-en, 1954. Prágában díjat nyert. Kétszeres Lisz-díjas (1955, 1959), Kossuth-díjas (1962). Kiváló művész (1967). Főbb szerepei: Don Juan, Falstaff, Posa (Don Carlos), Figaro. Továbbá Bach passiói, Brahms, Berlioz, Mahler, Schubert, Schumann dalai." A lexikon kiadása óta megkapta a Magyar Népköz- társaság Gyémántokkal Ékesített Csillagrendjét (1988).

Ennyit mond a szűkszavú lexikon. Raj к András „Melis György" címmel (1984) könyvet írt róla, amelyben énekesi arculatát ismerhetjük meg. Mi elsősorban szarvasi indíttatásáról faggattuk.

Gépkocsink tétován kanyarog a szűk budai utcákon, amikor a Jószerencse utca 18-at keressük. A megbeszélés szerint Melis György 10 órára vár bennünket. Elmúlt negyed tizenegy, mire megtaláljuk lakását. Csengetésünkre a házigazda nyit ajtót. Régi ismerősnek kijáró szívélyességgel kalauzol a lakásba. Hellyel és maga főzte kávéval kínál bennünket. Segít konnektort keresni a magnetofonnak, s rendezi az ülőhelyeket a beszélgetéshez.

A lakás tágas társalgójában ülünk le. A kevés stílbútor mellett jól megférnek a paraszti eszközök: a rokka, a gereben, a zajac (csizmahúzó). A falakon márkás festmények, remekművek. Mellettük néhány portré: Nádasdy Kálmán operaigazgató, Frencsik János karmester. Köztük egy bekeretezett oklevél, amelyet Szarvas díszpolgárává avatásakor ( 1986) kapott a művész.

Hajdan volt hangversenyek

Jövetelünk célját ismeri, így kérdés nélkül is kezdi idézni a szülőhely emlékeit. S mint a gomolygó ködben át-átvillanó, majd eltűnő táj, úgy bukkannak fel és sorjáznak az emlékek. Egyik idézi a másikat: nevek neveket, események eseményeket és gondolatokat idéznek fel.

— Még 1956. előtt, amikor Margócsy Gyuszi volt Szarvas kulturális életének lelke, mozgatója, évente kétszer lementünk: Simándy, Orosz Júlia. Osváth Júlia és én: Akkor még állt az a másik, régi mozi, ott voltak az előadások. Erre nagyon jól emlékszem. 1956. október 21-én volt ott egy előadás. Egy szombati napon, 22-én jöttünk föl Pestre, közvetlenül a tragikus nap előtt. Ilyen szép idő volt, mint most. Szóval akkor is volt egy ilyen nagy előadás. Az az elég nagy terem zsúfolásig megtelt. De ilyen minden évben volt többször is.

— Emlékszem, úgy 15 éve, még az édesanyám is élt, kértek, hogy adjak egy koncertet. Akkor volt egy megérzésem, olyan, amit a most világsztár Marton Éva máig sem tud elfelejteni. Őt akkor vették fel nagy nehezen az Operába — valami félreértés vagy hozzá nem értés folytán nem akarták fölvenni — most, az egyik első számú sztár a világon! Bennem már akkor ott motoszkált a megérzés, hogy belőle nagy énekesnő lesz. Megkértem, nem jönne-e le velem Szarvasra. „Nagyon szívesen — mondta — hisz nekem most nincs másutt fellépésem.” Készültünk itt egy hónapig, egy nagyon nívós összeállítással. S abban az új helyiségben alig voltak félig!

— Ez csak valami szervezési hiba lehetett! Emlékezhet a legutolsó koncertjére az Ó-templomban és az Új-templomban: zsúfolásig megtelt! Nagyon várják az emberek Szarvasra!

Ezen egy kicsit elgondolkozik, majd folytatja.

— Ha az én kis életemről beszélgetünk, azt szeretném, hogy okuljanak belőle az emberek. Nemcsak Szarvason, de mindenütt! Figyeljenek arra, hogy ebben a kis országban — nem vagyok én se nacionalista, se soviniszta, hisz az ereimben tót vér folyik — nem szabad egyetlen tehetséget sem hagyni elkallódni. És nem szabad a tehetségtelent semmilyen körülmények között odatenni, amihez nem ért. Mert árt! Sokszorosan árt. Márt árt ott, ahol dolgozik; árt azzal is, hogy elfoglalja a helyét olyannak, aki odavaló. És olyan légkört teremt maga körül, ahol a nála még tehetségtelenebbek élnek csak meg, mert azoktól nem félti a helyét.

— Emlékszem a gyermekkoromban látott néhány hangversenyre. Ilyen nevek voltak Melis György mellett: Bende Zsolt — akkor mint zongorakísérő, Sándor Judit, Gyurkovics Mária, Simándy József. Hogyan lehetett megszervezni ilyen rangú hangversenyeket egy — valljuk he — ütött, kopott, sivár, lócákkal berendezett, elavult moziteremben?

— Ez mind Margócsy Gyulának köszönhető. Akkor még tele voltam én is energiával, de Gyuszi sem hagyott. Azt mondta, hogy ennek a kis helységnek ezt csinálni kell, hogy itt ne sorvadjon el a kultúra. Ennél volt még romantikusabb is, ez még a forint előtt történt. Olyan páratlan dolog, nem hiszem, hogy volt ilyen máshol a világon: tojás volt a belépődíj! Czanik Zsófival voltam lent—vele nagyon sokat koncerteztünk. Hogy aztán mit csináltunk azzal a rengeteg tojással, azt már én sem tudom. Kosarakban vitte az egész család. Már akkor is Gyuszi szervezte, hisz ő a negyvenes évek elején került oda fiatal tanárként. 1943-ban érettségiztem, akkor már ott volt.

— Az említettek ma már nagy nevek. Nem hiszem, hogy manapság össze lehetne hozni hasonló hangversenyt — sem a művészek elfoglalt- séga, sem anyagi okok miatt.

— Hát?! Nem valószínű.

A Csipkár soron volt a tanyánk...

— 1943-ban érettségizett Szarvason. Volt zenetanára, Szederkényi Nándor úgy nyilatkozott, hogy itt alig volt zenei élet. Hogyan lehet az, hogy egy szegény sorsú parasztgyerek egyetemre, majd a Zeneakadémiára jutott ilyen kömyzetből?

— Sokat hallgatom a rádiót. Elsősorban a prózai műsorokat, mert ez a mai „könnyűzene” távol áll tőlem. Sokszor hallottam olyan fejtegetést, amely szerint a gyereknek teljes szabadságot kell adni. Ezzel nem értek egyet. Hogyha azt a nevelhető lelket nem építik, akkor szétfolyik. Az én neveltetésemre, amíg élek, emlékezni fogok. A szüleim 18 holdas parasztemberek voltak. Csabacsűdtől 3 kilométerre — Endrőd irányában — a Csipkár soron volt a tanyánk. Sajnos már lebontották... Erről jut eszembe egy érdekes történet. Tavaszonként visznek bennünket Amerikába; úgynevezett honvágy-koncerteket rendeznek a kinti magyarok számára. Három-három helyen lépünk fel az USA-ban és Kanadában. Egyszer, azt hiszem Torontóban, odajön hozzám egy nálam fiatalabb ember, és azt mondja: Cső novo na Csipkáry? (Mi újság a Csipkár soron ?) Hát maga ezt honnan tudja? — kérdezem. Én tudom, hol született, mert én is ott születtem a szomszédos dűlőben — felelte. Ilyen kicsi a világ!

... Na, szóval az én neveltetésem olyan volt, hogy azt vagy ősállapotnak, vagy aranykornak is lehet nevezni. Akkor még a feleség a férjet magázta, a férj a feleségét meg tegezte. Az szóba sem kerülhetett, hogy a gyerek a szüleit tegezhesse. Olyan gyereket én már csak kettőt vagy hármat ismerek, aki magázza a szüleit. Ez valahol a mélyben lazítja a fegyelmet.

...Nálunk nem volt valami drákói szigor. Hozzám a szüleim kézzel soha nem nyúltak. De hogyha megmondták, hogy „ötkör itthon vagy”, akkor otthon is voltam. Ez a szellem végigkísér felnőttkoromon is.

...Nekem nem volt sosem elfogultan klerikális a nevelésem. Az volt a szokás, hogy vasárnaponként elmentünk a templomba. Ez már azért is

jó volt, hogy addig nem mentünk el lógni; és ott csak jókat hallottunk. Rájöttek már évek óta, hogy ez nagyon hiányzik. Arra is rájöttek, hogy akárki tanít a jóra, akár az egyház, akár más, az becsülendő.

— Hova járt iskolába? Kik voltak a tanítói?

— Odajártunk az Ó-templom melletti iskolába, a központ j iskolába. Rohoska Lajos tanított negyedikben, de talán akkor már az Árvaházba jártunk. Bizony az is nagyon jót tehetett, hogy akkor nem volt ám visszabeszélés!

...Szüleim látva, hogy szinte végig kitűnő tanuló voltam az elemiben, elvárták, hogy továbbtanuljak. Ók hatelemis parasztemberek voltak, s legyezte a hiúságukat, hogy iskoláztatják gyerekeiket.

...Emlékszem még Jánovszki Gyuri bácsira. Ött volt az iskolája felénk. Hatodikba Borgulya Bandi bácsihoz jártam. Ö egy világzseni volt. Orgonát épített, de oíyat...! Amikor itt Pesten emlegettem a nevét, azt mondták a híres orgonaépítők, hogy mindenki fölött állt. Az 6 példája is buzdítást adhatott, hisz 6 is egyszerű családból került ki. Rohoskáéknál hat fiú lett tanító. Az édesapjuk cipész volt.

...Akkor még az volt a szokás, hogy minden reggel volt áhitat, még télen, abban a jéghideg templomban is. Énekeltünk. Rövid kis istentiszteletek voltak. Ott ismertem meg a lelkészt: Bartos Ppli bácsit, akinek nagyon szép hangja volt. Nagyon tetszett. Később, már az érettségi előtt is 6 biztatott, hogy induljak az énekesi pálya felé. Nem szégyellem bevallani, hogy az egyház utalt ki számomra 250 pengőt. Ez bizony 1943-ban komoly pénz volt. És valahonnan még szerzett 250 pengőt Zerinváry, a későbbi csillagász is arra, hogy énekelni tanuljak.

— Hogy fedezték föl az énektehetségét?

— Ott volt zenetanár Szederkényi Nándor — nem rég halt meg szegény—, 6 is biztatott. Meg aztán korábban is jó nagyokat kiabáltam. Anyám is mesélte, amíg élt, hogy volt egy Potoczky nevű orvos, akihez hordott. Egészséges voltam, de kétéves koromig nem tudtam járni, mert csak anyatejen éltem. Mikor aztán becipelt hozzá, mert akkor még gyerekkocsi nem volt divatban, már Potoczky úr jött ki: „Na, megjött a kis Melis-gyerek, akkorát ordít, hogy összedől a ház”—meséli nevetve a művész.

—Lehet, hogy így kezdődik egy énekes pályafutása?

— Lehet, hogy így kezdődik, de sok mindennek találkoznia kell. Minél több kedvező körülmény találkozik, annál többre viheti az ember. 1943-ben fölvettek a Műegyetemre. Építésznek készültem, mert kitűnő érettségi bizonyítványom volt! Mindjárt megkaptam a legnagyobb ösztöndíjat, mert volt szegénységi bizonyítványom is. Az. a pár hold földecske nagyon gyengén jövedelmezett, és a bátyám is tanult. Egy évig jártam oda, de közben a kapott kétszer 250 pengő segítségével énekelni tanultam. 20 pengőért vettem egy órát. Hetente kétszer mentem, a pénzt szépen beosztottam. Egy év után a Műegyetemet abbahagytam, mert felvettek a Zeneakadémiára, s mind a kettő egész embert kívánt volna.

— A Zeneakadémián kik voltak a szakmai irányítói?

— Sajnos már mind elmentek. Hát mikor volt már az! Negyven éve! Székelyhídi Ferenc. О volt az elnök, arra emlékszem. Akik az Operában korábban hallották, azt mondták, hogy klasszikus tenor, mert szinte mindent énekelt, és mindent magas fokon. Aztán olyan mázlim volt, hogy odakerültem Molnár Imréhez, aki a szöveg érthetőségére nagyon sokat adott. Nekem ma is ez a vesszőparipám. Most tettem egy 150 000 forintos alapítványt, hogy annak a kamatait egy olyan fiatal kollégának adják, akinek jól érteni a szövegét. Mert az érthetőség az alfája az egész szakmának.

...Bementem a múlt héten az Operába. De nem éreztem jól magamat! Főleg akkor nem bírok magammal, amikor arra kell fülelni, hogy milyen nyelven énekelnek! (Ti. a magyarok!)

...Ha vidéken járunk, odajönnek számomra ismeretlen emberek és azt mondják: „Művész úr, mi azóta szeretjük az operát, amióta magával meghallgatunk mindent, mert megértjük a szövegét annak, amit énekel.” Ezért is tettem az alapítványt. Az alapító oklevélben ez benne van: „Hitvallásom örökségeként a szép magyar nyelv operaszínpadi meghonosítása és művelése céljából magánénekes páylatársaim ösztönzésére díjat alapítok. A díjat azzal a meggyőződéssel hozom létre, hogy a biztos énektechnikán alapuló érthető hangképzés és a tiszta, szép magyar kiejtés teszi teljessé a dalszínházi éneklés magas szintű művelését, és egyúttal a legmagasabb szintű operaművészetnek is a legszélesebb közönségrétegekben való népszerűsítését.

— Úgy tűnik, Mclis György vidékről — talán éppen Szarvasról várja az utánpótlást?

— Szívesen látnám! Ezért is alapítottam egy díjat a szarvasi Vajda Péter Gimnázium számára. Évente kaphatja meg az, aki ének-zenei tanulmányaiban kiemelkedő szorgalmat és tehetséget árul el. Sajnos elég ritkán kerülhet sor kiadására.

Szeretném, ha a kórusélet élénkebb lenne a városban. Ezért ajánlottam fel a napokban százezer forint támogatást a nehéz körülmények között dolgozó Városi Gyermekkórusnak.

Emlékek, pályatársak

— Pályafutása során sok érdekes, híres emberrel találkozhatott.

— Most jöttek vendégeim Jugoszláviából. Nem tudtak mivel kedveskedni, hát hoztak egy nagy kötet Színházi Életet. Valamikor egy

pengő volt darabja. Nézegetem ezeket. Hát rém érdekes! Könny szökött a szemembe. Tejó Isten! így rohan az idő! Ott a Rátkay Márton, Uray Tivadar, Honthy Hannuska meg még sokan. Azokkal mind pertuban voltam. Ők ma már klasszikusok! Honthy Hannával nagyon jó barátságban voltunk. Sokat jártunk együtt külföldre. Végtelenül felkészült ember volt.

...Találkoztam Révhegyi Ferenccel. A felesége: Révhegyi Olga néni a Zeneakadémián tanított. Révhegyi vezérkari ezredes, dandárparancs- nok volt. 1600 zsidó volt beosztva hozzá a Don-kanyarban. Nem engedte, hogy elvigyék őket, így többségüket megmentette. Nem is ítélték el, nem is telepítették ki. Sőt, 1951-ben nyugdíjat jártak ki neki azok, akiket megmentett.

...Már említettem, hogy Marton Éváékkal nagyon jóban vagyok. Tudják a születésnapomat. Bárhol vannak a világban, érkezik a dísztávirat. Azt mondja, nem tudja elfelejteni, hogy amikor őt nem akarták felvenni az Operába, Ferencsik meg én melléálltunk.

— Emlékszem egy 50-es években elhangzott operaközvetítésre. A Sevillai borbélyt adták a rádióban. A szünetben riport készült a Figarót alakító fiatal művésszel, Melis Györggyel. Ez azért is emlékezetes maradt, mert örömmel hallottuk, hogy szülőhelyét. Szarvast is említette.

— Ez 1951-ben volt. Akkor jött először Budapestre Lamberto Gardelit, 6 vezényelt. 1951-ben álltam a szerepbe, s 34 évig énekeltem. Azzal a nagy gárdával voltam együtt, akik közül már senki sem él. Gyurkovics Mária, Székely Mihály, Maleczky Oszkár és a többiek. Akkor készítették azt a lemezfelvételt, amelyiket még most is hallani a rádióban.

...Ma is jól emlékszem rájuk. Ezek a nagy művészek úgy jöttek minden próbára, hogy zongorakísérettel, kotta nélkül, hibátlanul énekelték szerepüket. Amikor Székely Mihály látta, hogy valamelyik fiatal nem tudja a szerepét, fölkelt a székéről és azt mondta: „Majd ha a fiatalember megtanulja, szóljanak le a büfébe, ott leszek.”

Beszélgetésünk során egy pillanatra felvillan a kiváló színész: Székely Mihály mondata Székely Mihály basszusán szólal meg.

— Azt is tőlük tanultam, hogyha egy próba tízkor kezdődik, akkor tíz óra előtt öt perccel ott kell lenni. Még vagyunk egy páran az akkori nemzedékből, és sokszor nézünk egymásra: a kezdéskor csak mi vagyunk ott. A fiatalok késnek tizenöt-húsz percet, s a legtöbbjük még azt sem mondja, hogy elnézést. Ferencsik mondta: „Ahány percet kések, annyi percet rabolok el a másik ember életéből.” A pontosság nem külsődleges dolog. Ennek valahol belülről kell fakadni. Pálos Gyurit (volt szarvasi gimnáziumi tanár — a szerk.) sokan azért nem szerették — szegény nemrég halt meg, mert mindig megkövetelte a pontosságot. Akkor voltam fiatal tanár, mikor diák voltam. Amikor megjelent, mondták: No ott jön a „F’recíz”. Ö azt válaszolta: „Nem azért hajtogatom ezt a precizitást, mert ez a mániám. Amit maguk — mert akkor ötödiktől már magáztak minket — a gimnáziumban tanulnak, az nagyon kevés lesz a későbbiekben. Ez csak az ábécé. De ha ezt a pontosságot itt nem tanulják meg, akkor sem fogják tudni, amikor már nagyon nagy szükség lesz rá.” Még most, 45 év után is emlékszem erre.

Legnagyobb elismerés a közönség elismerése

— Ha ezt a szót hallja, hogy „Szarvas”, fölcsillan a szeme, és sorjáznak az emlékek. Miért van ez?

— Szülőhelyét, fiatalságát senki nem felejti el. És aki le akarja tagadni, az alávaló és ostoba. Számomra inkább az az érthetetlen, és rosszul is esik, hogy ott nem törődnek annyit a komoly zenével, amennyit ez a fajta zene megérdemel. Mégiscsak ez a léleknek szóló és időtálló. Ezen kéne gondolkodni!

...Amikor úgy elővesz a pesszimizmus, sokszor eszembe jut, hogy ki kellett volna menni külföldre. Talán disszidálni kellett volna, mint néhányan tették. Aztán 3—4 év múlva hazajönni. Akkor még nagyobb tisztelettel néztek volna rám.

— Én nem hiszem, hogy elismerésben hiánya lett volna: Liszt-díjas, Kossuth-díjas, Kiváló Művész, Csillagrendet kapott. De nem is erre gondolok elsősorban, hanem a közönség elismerésére.

— A legnagyobb elismerés valóban a közönség elismerése. Sajnos a pályán töltött négy évtized alatt megváltozott a közönség. Elveszett az az intimitás, ami a művész és a közönség között volt. Kevesebben is vannak. És ennek nem csak anyagi okai vannak. Talán hozzájárul az olcsó könnyűzene térhódítása is. Akik meg tudnák Fizetni a drága színházjegyeket, azokat nem érdekli a komoly művészet. Akik meg érdeklődnének, nagyon sok ilyennel beszéltem, azoknak nincsen 150 forintjuk egy színházjegyre.

— Összegezhetőek-e legfontosabb életelvei?

— Mindaz, amiről már beszélgettünk. A lehetőség szerint meg kell őrizni az igényeket a komoly zene iránt. Persze ez nagyon nehéz. Pályakezdésem óta megváltoztak a körülmények, s megváltozott a közönség is. Azóta már egy nemzedék eltávozott, s a mai nemzedék nagyobb részét nem a komoly zene érdekli. A másik dolog: a pontosság. A mintegy 60 szerepem közül legalább harmincat Ferencsikkel tanultam. Nála ugyanaz volt, amit Pálos Gyurkánál említettem, a pontosság: egy nyolcad az egy nyolcad, egy tizenhatod az egy tizenhatod!

— Ez a pontosságigény sokadszorra tér vissza. Nemcsak a szavakban. A lakás is tükre ennek az elvnek. Nevezhetjük ezt élete vezérelvének?

—Azt hiszem igen. Nos, a lakás rendje nem is olyan nagy rend. De az elrendezés is valahonnan a gyermekkoromból fakad. Mi a tanyán úgy éltünk, mint egy skanzenben. És ott nagyon jól éreztük magunkat. Én nem fecséreltem el a pénzt. Nagy részét a lakásba fektettem. De igyekeztem átmenteni azt a környezetet is, amelyben éltem. Ezért ilyen a berendezés. Még a lócát is beépítettem volna, ha befér. De hát már a falak is tele vannak képekkel. A tanítói oklevelem el sem fért.

♦ ♦♦

S ezzel az interjú véget is ér. Megcsodáljuk a századforduló és a századelő neves magyar festőinek képeit. Az emeletre vezető lépcső- fordulón életnagyságú olajkép fogad bennünket: Melis György Don Juan szerepében. Az emeleti szobát is a képek uralják. Köztük emlékezetes operaelőadások plakátjai, s a művész fényképei különböző szerepeiben. Végül a legnagyobb kincs: Ferenczy Károly 1912-ben festett nagyméretű festménye.

Két, beszélgetéssel töltött óra után kísér ki bennünket a házigazda. Büszkén mutatja kertjének növényeit, mondja nevüket.

— Ezek mind Szarvasról származnak. Köztük élek, s az otthon, a gyermekkor, a Pepi-kert levegőjét varázsolják ide számomra.

Megköszönjük a beszélgetést, búcsúzunk. Kilépünk a kis budai utca csendjébe. Távolról beszűrődik a nagyváros zaja. Becsukódik mögöttünk Melis György ajtaja, bezárul egy másik világ: egy kis rész a természetből, egy kicsi a művészetből, s egy parányi Szarvas — növényekből, tárgyakból és emlékekből fölépítve. Kutas Ferenc