Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18-20 / 93. szám
ißEKES MEGYEI HÍRLAPUI НЕТ TEMAJA 1992. április 18-20., szombat-hétfő Átlépik a börtön kapuját a passiójáték szereplői Alkalmi színjátszás alkalmi közönséggel kol kapui nem vehetnek azon diadal mat...” A csoport életkora 15-től 35 évig terjed. Mondhatom, hogy én vagyok a legöregebb a 38 évemmel. — Talán jártak már más börtönökben is? — A múlt héten Balassagyarmaton. Az apropója még, hogy van egy tagunk, aki két esztendőt kapott rablás miatt. A bűntett elkövetése után rádöbbent, hogy istenellenes dolgot művelt, dehát a baj megtörtént. Szóval miatta is mentünk. „Megölöm” sziszegte a kopasz — Erzi-e, tapasztalja-e lélekmentő akciójuk hatékonyságát? — Beszélgettem a balassagyarmati nevelőkkel. Megerősítették; úgy látják, hogy többet tudunk használni, mint ők. Talán azért igaz ez, mert sehol az emberi lélek nem kaphatja meg azt, amit mi vagyunk képesek tenni a keresztény tanítással, hiszen csak itt van bűnbocsánat. Ha ismét idézhetem a Szentírást: „Valakiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nékik...” Sok embert láttam összetörtségéből felemelkedni. Ugye tudja, nem azok az igazi rabok, akik börtönben élnek, hanem akik lélekben rabok. Lassan elérkezik az idő, kezdődik a passiójáték. Megteltek a padok, egymással beszélgetnek a rabok. Elfojtott indulatokat izzanak: — Ne engedd, hogy mellém üljön, mert megölöm — sziszegi a kopaszra nyírt, magas, vékony fiatalember — és valahová előre vág a szemével: — A bűntársam volt a dög... — ellenem vallott. Ha kikerülünk... már nem folytathatja, az őr int a fejével, s ez éppen elég, hogy elhallgattassa. Áz első sorban nők ülnek. A körülményekhez képest jól fésülten, kifestve. Ok fegyelmezettebbek. Pisszenés sem hallik. Bevonultak már az előadók, élükön Somogyvári Éva, aki a narrátor szerepét tölti be. — Nagyon fiatalnak látszik. Hogyan került a csoportba, ahol, ahogyan hallom, bizony deviánsok is találhatók. — Igaz, fiatal vagyok, mindössze 17 éves. Angol szakon tanulok a gimnáziumban. Másfél éve kerültem a gyülekezetbe, s azóta közéjük tartozom. Bárki is volt, bármit csinált aki közénk jött, egyforma velünk. — Mit szólnak az osztálytársai? — Először meglepődtek, amikor diszkóba hívtak és nemet mondtam. —Merthogy tiltják a diszkót? — Természetesen nem. Én nem tartok igényt arra, hogy odamenjek. Többet, szebbet kapok itt, amitől érzelmileg gazdagabbá válók. Hagy om, hogy Éva dobogóra lépjen. És kezdődik áz előadás. Élőre lép Deme Zoltán evangélikus lelkész. Határozott hangja betölti a kis teret. Embertestvéreim ! „Kedves Embertestvéreim! Ugye senkit sem sért, hogy tegezlek titeket. Hiszen úgy érzem, a templomban vagyunk. Szeretném, ha a szolgálatunkon keresztül megértenétek, és úgy viselkednétek. Szeretném, ha lelkileg felszabadulnátok, hiszen sok olyan embert ismerek, aki nincs bezárva, mégis rosszabb körülmények között él, hiszen 6 saját lelkének rabja...” Aztán Deme Zoltán oldalt lép, helyet ad az önképzőkör tagjainak, hogy megelevenítsék Jézus Krisztus keresztrefeszíté- sének történetét. A hallgatók között egy angyali szépségű fiú ül. Fehér arca rezzenéstelen. Mozdulatlanul figyeli a passiójátékot. Ki tudja hol járhatnak a gondolatai? Szörnyű bűn terheli a lelkét: megölte a testvérhúgát. Vajon változik-e a lelkében valami? Vajon elémek-e tudatáig a szeretetteljes, szép szavak? Hallgatnak a kisstílű tolvajok, és a gyilkossággal vádoltak. Mindegyik másként éli át a történteket, a názáreti Jézus elárul- tattatását, kínhalálát. Aztán minden véget ér. A színpadra vitt történet is. Nehéz lesz a bizonyságtétel. Vagy csak úgy gondolom? Deme Zoltán szólítja a meg- térteket, gyónjanak életükről, bűneikről. Pál fiatal, húszas évei elején járhat. — Nem könnyű bizonyságot tenni. Nehéz Krisztusról beszélni. Én is voltam hatóság elleni erőszakért fogdában. Nem dicsekedni akarok ezzel. Teljesen magamba roskadtam, depresszió tört rám. Szilveszterkor döbbentem rá, nem tudok így élni. Vonat elé álltam. Kicsit összeroncsolt, de Isten segítségével megmaradtam. A kórházban tapasztaltam meg, hogy Isten lehajolt hozzám... István 30 éves. Kopaszodó, vékony férfi. Elérzékenyül, amikor hányattatásairól beszél: — Csavargásért javító-nevelő intézetbe kerültem. Volt időszak az életemben, amikor a kábítószerhez menekültem, mert amputálták a jobb lábamat. Aztán az alkohol következett. 500 ezer forintot ittam el életemben. Végtére ki tudja, hogyan, egy jóemberrel hozott össze a sorsom. Kezembe került a „Jézus, a mi sorsunk” című könyv, amit olvasni kezdtem. Aztán a gyülekezetbejutottam, ahol nem néztek le, nem vetettek meg. Éhes voltam a szeretetre, ott megkaptam. Hajdan ha valaki megütött, visszaütöttem. Ma már nem lennék rá képes... Egy fiatal, szép arcú lány, Marika lép a reflektorok elé. Haja lófarokba fogva. Kezeit karba fogja. — Úgynevezett jó gyerek voltam. Semmiféle balhéban — Piszok jó a csaj — böki oldalba a piros pulóveres, far- memadrágos, kopasz férfi a mellette lépkedót. Az szót sem szól, csak legyint. Tán arra gondol, sok víz lefolyik a Dunán, míg ölelheti asszonyát. így hát teljesen felesleges azon elmélkedni; jó-e vagy sem az a fiatal lány, aki a gyulai Büntetésvégrehajtási Intézetben szolgálatot vállalt. Szolgálatot 24 társával, akik a nagyhéten az elítélteknek passiót mutattak be: Krisztus kínszenvedésének történetét. A börtönfolyosón padok és székek. Libasorban érkeznek a „nézők”. Ki farmerben, ki melegítőben. Van aki borotválkozott, me Zoltán lelkész úr tett ajánlatot, s mi örömmel fogadtuk. Sziklára építeni — Sok idegen, kívülálló is jelen lesz ezen az előadáson, nem félnek attól, bármennyire is bizarr a gondolat, hogy esetleg öten-hatan körbevesznek valakit és túszul ejtik? — Többen állnának mellénk, mint ahányan ezt az akciót elkövetnék — szólal meg Sándor István, nyugodt hangon. — Az elítélteknek legalább a 80 százaléka segítene ezt az akciót meghiúsítani. Beszélgetésünk közben megérkezik Deme Zoltán és fiataA „védőháló” alá kerültek... van aki borostás. Fenn, a „galérián”, a páholyban mint a verebek, úgy sorjáznak. Egyik-másik odabiccent dr. Huszágh József börtönparancsnoknak, akiről az a hír járja „börtönkörökben”, hogy szigorú, de nemcsak tudja, mit jelent a humánum, hanem gyakorolja is. Mindent engedélyez a szűk falak között, amit a törvény lehetővé tesz. íme, bizonyság Isten előtt: nemcsak dolgozni járnak innen ki az elítéltek, hanem olykor-olykor színházba is. Természetesen civilben. Most meg ez a passiójáték., — Ki kit keresett meg, hogy ez az előadás létrejöhessen? — kérdezem a parancsnokot és másik beszélgetőpartnerünket, Sándor István hadnagyot. — Azzal kezdem, hogy jó kapcsolatot tartunk fenn a helyi egyházakkal is. Képviselőik rendszeresen járnak be az elítéltekhez. A mai passiójátékra Delokból álló csoportja. Pár mondatot váltunk az országgyűlési képviselőként ismert szarvasi evangélikus lelkésszel. — Deme úr, Önök most missziót teljesítenek. Mikor és milyen célból hívta életre ezt a csoportot? — Szarvason tíz éve működik egy bibliakör, akikkel különböző jótékonysági akciókon veszünk részt. Állami gondozottakat, idős embereket látogatunk és persze segítünk. Van egy fiatalember közöttünk, aki például haláláig hűséggel ápolt egy idős, magányos beteget. Most jutottunk odáig, hogy SZIKLA néven társadalmi szervezetté alakultunk. Ez a mozaiknév a Szarvasi Ifjúsági Keresztyén Lélekmentő Alapot fedi. Talán sokaknak ismerős Máté evangéliuma: ,JDe én is mondom néked: Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én Anyaszentegyházamat; és a ponem vettem részt. Valahogyan elkerültem a templomba, ahol hallottam, hogy halálunk után Isten mond ítéletet felettünk. Komolyan veszem, hogy megbocsát, ha elmondom a bűneimet... Rudi fiatal cigánygyerek. Kissé zavarban van, keresgéli a szavakat. — Egyszer életemben loptam... Folytatni nem tudja, mert hangos nevetés szakítja meg... — Jó — javít önmagán —, előfordult többször is, meg hazudtam. Mélypontra jutottam az életemmel és öngyilkosságra gondoltam. Tudom, hogy furcsa, amit mondok, de most már nem akarok lopni, csalni, hazudni, van hova menjek, ahol szeretettel fogadnak. Nem félek a haláltól, de öngyilkosságra nem gondolok soha. Higgyétek el, így igaz, kívánom, hogy ezt ti is megtapasztaljátok.... Aztán Deme lelkész úr imára szólítja a jelenlévőket. ítéltet, mi zajlott le bennük a passiójáték alatt? László ingjén egy felirat: könyvtáros. Látom elgondolkodik. — Tetszett az előadás? Rám néz, micsoda kérdés, aztán pillanatig a szavakat keresi: — Hát persze hogy tetszett. Jó lenne, ha többször is bejönnének. Én például már egy éve benn vagyok, s van még hátra ugyanennyi. Legalább ilyenkor úgy érzem, kitárulkozik a világ. Mellettem megjegyezte egyik cellatársam, nincs hova mennie, talán csatlakozik egy ilyen csoporthoz, hátha az egyházon keresztül megtalálja a helyes utat... Zsuzsa nem lehet több 30-nál. Divatos kleopátra-frizurát visel, száját halványrózsaszín rúzzsal kente ki. Khakiszínű nadrágot és blúzt visel. Csinos és jólápolt. — Élethűen adták elő a törtéAz előadást „páholyból” is követték „Isten áldjon meg titeket” Nézem az arcokat, a mozdulatokat. Van, aki a semmibe réved, van, aki lesüti a szemét. A többség imára kulcsolja két kezét, más csak a térdére ejti. De most senki sem akad, aki a szomszédjával beszélgetne. „Isten áldjon meg titeket...” — szól hozzájuk végezetül a nagytiszteletű. Még engedélyt kérek, hogy találomra megkérdezzek két elnetet. Jól éreztük magunkat. Csak tudja feldühített, hogy voltak, akik hangosan beszéltek. Az a véleményem, az ilyeneket nem kellene hasonló helyre engedni. Tudja én már letöltöttem 10 hónapot. Egy hét múlva szabadulok. De a többiek bizonyára örülnének, ha máskor is végignézhetnek egy hasonló előadást... Kialusznak a reflektorok. A „nézők” mögött újra bezáródnak a cellaajtók.. . Béla Vali
