Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-01 / 78. szám
о 1992. április 1., szerda SZÍNÉSZ-SZTORIK Történetek a játszók házából A színház azért van, hogy ott mindig történjen valami. Természetesen a közönség épülésére. Ám vannak szép számmal olyan történetek, melyedet író nem írt meg, rendező nem rendezett, de színész által mégis eljátszatott. Saját büntetésére. Már klasszikusnak számít a következő történet.. Három színész: Tomanek Gábor, Hodu József és Jancsik Ferenc igen sokszor játszottak egy darabban. Egy időben nap mint nap feljegyzés került az ügyelőkönyvbe, melyben hármuk neve mindig szerepelt — nem dicsérő jelzőkkel. A rendező megelégelte a sok beírást, s így utasította az ügyelőt: „ezeket itt hárman ezen túl csak akkor írja be, ha nem csináltak semmit”. Történeteinket négy színész mesélte, melyek szerintük bárkivel megeshettek volna. Géczi József: Horgászó színész a pácban Becsületes munka Sokszor van úgy az ember, hogy elfogy a pénze. Egy alkalommal—már a hónap utolsó napjait számolgattuk — ugyancsak kifogytunk a pénzszerzés ötleteiből. Benn ültünk hárman a próbateremben, készültünk a zon- gorás ansamble próbára. Megállapítottuk, hogy hármunknak nincs összesen tíz forintunk. (Bár akkor még egy tízesért meg lehetett ebédelni.) Nemhogy próbálni, de még beszélgetni sem volt kedvünk. Időnként egy- egy nevet mondtunk, megjelölve az esetleges pénz forrását, de mindegyikre csak legyintettünk: ettől is kértünk már... A reménytelennek látszó helyzetben a zongoristának felragyogott a képe. — Gyerekek! Mi kell egy zenés próbához? Nem éppen a legértelmesebb ábrázatunkkal néztünk rá a kérdés hallatán. — Természetesen zongora — világosított fel bennünket a kolléga. Ilyen nyilvánvalóan elmebajos jelenség láttán csak ijedten néztünk egymásra. Ám a zsenialitást úgy látszik, elsőre nem lehet felismerni. A zongorista elmélete alapján a következő történt: mi hárman fogtuk a zongorát és áttoltuk az épület másik végébe. A rendező úr megérkezvén, velünk együtt kétségbeesetten vette tudomásul, hogy hiányzik a próba egyik főszereplője, a zongora. De mi hárman önfel- áldozóan kerítettünk tíz perc alatt egy hangszert, s így megmentettük a próbát. Délután a színház pénztárában felvehettük a becsületes munkáért járó négyszáz forintot. Fényes istenek... A Mosoly országa legkedvesebb darabjaim közé tartozik. Többször is énekeltem benne. Ezek az előadások biztos sikernek számítottak, zsúfolt ház előtt játszottuk sorozatban. Minden baki nélkül lement a harminc előadás, s az utolsó estén ha lehet, még többen ültek a nézőtéren, mint amennyit egy tűzoltó el tud viselni. (Ezért nem lesz soha tűzoltóból színidirekíor.) Tumbácz, a díszítők főnöke a gyors díszletváltozások miatt az egyik falat mindig kézzel tartotta meg az utolsó felvonásban. Lévén, hogy búcsúztattuk színházi szokás szerint a darabot, Tumbácz átadta a fal tartását az egyik díszítőmunkásnak és elment egy láda sörért, melyet előadás utánra készített elő. Ment az előadás simán, s mikor oda értem a dalban, hogy „ti fényes istenek...”, halk suttogást hallottam a díszlet mögül: gyerekek, a Tumbácz meghozta a sört! Erre a falat tartó díszítő félvén, hogy megisszák előle, ami nekijár, gondolkodás nélkül otthagyta a posztját, s a fal, mint fényes istenek ajándéka, maga alá temetett. » Inkognito Szabadidőmben ha csak tehetem, kinn vagyok a vízparton. Évtizedek óta szenvedélyesen szeretem a természetet és horgászom. Még a Tiszára jártam, ahol kialakultak kis társaságok, egy megszokott helyen fogtuk a halat, főztünk, segítettünk egymásnak, s nem hiányozhatott senki, ha horgászatról volt szó. Úgy alakult, hogy én két idősebb bácsival jártam egy csapatba hosszú ideje. Ha egy-egy előadás vagy próba miatt késtem, jól leteremtettek, úgy népiesen. Ez szinte rendszeresen előfordult. De nem tudták, hogy színész vagyok. Egyszer hallom, az egyik társam invitálja a másikat. Te, István! A János vitézt adják a színházban. Meg kellene nézni. Kaptam az alkalmon: én majd elintézem a jegyeket, maguk csak legyenek fél 7-kor a színházban. Másnap, mikorra a meghívás szólt, rohan be az öltöztető. Magát keresik biztosan, mert odakinn két kalapos bácsi valami horgászt emleget, aki úgy látszik, becsapta őket, mert nem hozza a színházjegyeket. Kaptam magam, csak úgy, ingben, nadrágban kivittem nekik a jegyeket, s ők beültek az első sorba. Elkezdődött az előadás. Amikor a két öreg meglátott a színpadon, kezdtek egyre lejjebb csúszni a székben. S mire oda értem, hogy „én, a pásztorok királya legeltetem nyájam”, az én két jó horgásztársam már az ajtó felé tartott. Azóta sem láttam őket. Akiket az ügyelő mindig beírt: Hodu József és Tomanek Gábor a Charly nénjében, melyet újra műsorra tűztek Gyurcsek Sándor Népszerűség Pályakezdő színész koromban — úgy 1959-ben — egy már elfelejtett előadás után kollégáimmal, Várnagy Katival, Zeke Lacival, Balogh Bélával betértünk a színház szomszédságában lévő kocsmába az esti sikert megünnepelni. Igen vidám társaság fogadott bennünket, délután győzött a város focicsapata, maguk közé ültettek, megkínáltak. Közben egyre fokozódó hangulatban a nagy sikerről tárgyaltak. A másik asztaltól felállt egy idősebb úr, megveregette a vállamat, és igen barátságosan hozzátette: láttalak játszani! Fantasztikus voltál! Öregem, régen láttalak ilyen jó passzban! A mellettem ülő kollégák kissé bepirosodott fülekkel hallgatták sikeremet, én pedig nem titkolt örömmel invitáltam az urat asztalunkhoz, s megvendégeltem. Mindenféléről esett szó: nőkről, szerelemről, pénzről, s ki tudja, mi mindenről. Aztán egyszer a váratlanul beállt csendben még egyszer a vállamra csapott a vendégem, s jó nagy hanggal feltette az azóta sem felejthető kérdést: „Mondd, öregem, te az MTK-ban is balszélső voltál?” Géczi, a horgászok gyöngye Gyurcsek, az őscsabai Tomanek Gábor: Laci-nap Nyári turné alkalmával Pápán játszottuk a Bástyasétány 77 című darabot. Nagyszerű kollégánk, Gálfi László névnapjára is esett egy előadás, ezért délelőtt felkerestük egy üveg itallal, hogy felköszöntsük. A szállodában azonban nem találtuk, így otthagytuk az ajándékot egy levél kíséretében. S hogy teljes legyen az ünnep, egy kicsit átrendeztük a szobáját. Az ágyat kivittük az erkélyre, fotelokkal kényelmesen berendeztük a fürdőszobát, s még néhány utánozhatatlan ötletet is megvalósítottunk. Este az öltözőmben, miközben magamra öltöttem a jelmezemet, valami mérhetetlen súly nehezedett rám. Alig tudtam egyenesen megtartani magam. Ahogy a meglepetéstől magamhoz tértem, vettem észre, hogy az ösz- szes zsebem kilós kövekkel van tele. Kivenni pedig azért nem tudtam őket, mert gondosan bevarrta valaki azokat. Szitkozódásom közepette nyitott be a már említett kiváló kollégám, s nyájasan mosolyogva megköszönte a névnapi „ajándékot”. A cső Ugyancsak a Bástyasétány 77 története a következő: az előadásban épül a ház. A Tomanek—Hodu—Jancsik hármas érkezik egy ereszcsővel a vállán. Még a színfalak mögött cigarettázva telefújtuk füsttel, s a két végét tenyerünkkel befogtuk. Érkezésünk után a jelenet Csiszár Nándor tízperces monológjával folytatódott volna, de a csőből a füst egyenesen kollégánk arcába szállt. Magyarázatképpen csak ennyit tudtunk mondani: „éppen most loptuk egy kályháról”. így egy kicsit lerövidült a monológ, és Csiszár Nándi rángatózó vállakkal távozott a legközelebbi ajtón át. Hodu József Vándorláda Sebesült osztrák tisztet játszottam a Mária főhadnagyban. Szerepem szerint egy láda tetején lévő pisztolyt kellett ellopnom, s azzal menekülnöm. Áz egyik előadáson a nézők azt látták, hogy a vérveszteségtől tá- molygó tiszt, miután elindul a zsákmányolt pisztollyal, váratlanul erőre kap, és egy láthatatlan ellenséggel tusa- kodva, végül a ládát is magával rántva elmenekül. Történt ugyanis, hogy a műszak — eltanulva a tréfacsinálás trükkjeit — damillal a ládához kötötte a pisztolyt, melyet kollégáim dermedt pillantásaitól követve le kellett tépnem. A tettes azóta sem került meg. A történeteket lejegyez te: Bede László.
