Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25-26 / 98. szám
MES MEGYEI HIRüpEXKLUZIV 1992. április 25-26., szombat-vasárnap Knerék a Kner-múzeumban *<?ЗЧЬ2>= Vendégségben, otthon A családfa alatt, balról jobbra: Kéri Pálné Haás Julianna, Haás Marianne, és Fábiánné Kner Judit Keskeny üzemi úton kanyarog, aztán a vi lia udvari bejáratánál leparkol a világos színű Wartburg. A vendégek tétován lépdelnek a terasz lépcsőin, a küszöbön megtorpannak, fe- gyelmezett-udvariasan mosolyognak, azzal az igyekezettel, mint amikor az ember egyedül szeretne maradni a rázúduló emlékekkel, az érzéseivel, de nem teheti. Maguk a vendéglátók, a gyomai Kner Nyomda Kft. vezetői, képviselői is megillető- döttek. De ki is a vendég, és ki a vendéglátó most itt, Gyomán, a Kner-villában berendezett nyomdaipari múzeumban, ahová a névhasználatról szóló megállapodás aláírásának napján ellátogattak a Kner-örökösök?... Mindenekelőtt ismerkedjünk meg velük: Fábiánné Kner Judit, „Könyveink nem másolatai régi könyveknek, nem merülnek ki apró ravaszkodásokban,...” (Kner Imre). Egy Kner-kiadvány 1921-ből, amelynek képét a múzeumi ismertetőből vettük át Az oldal fotóit Kovács Erzsébet készítette a nyomdaalapító Kner Izidor unokája (édesapja a hat Kner- gyermek közül a negyedik, Kner Endre); Kéri Pálné Haás Julianna és Haás Marianne pedig Kner Izidor dédunokái (az elsőszülött fiú, Kner Imre Zsuzsanna nevű leányának a lányai). A negyedik örökös — aki éppen külföldi úton volt, ezért nem lehetett jelen, szintén egy dédunoka: Kner Endre. Mindezt már együtt bogozzuk a Judit asszony emlékezete szerinti hajdani könyvtárszobában, a családfa előtt. — Úgy tudott élni, úgy szeretett élni apuka!—nézi rezzenéstelen szemmel a kis fehér táblát: „Kner Endre (1896—1943?”. — Nagyapa halála után 6 foglalkozott a gazdasági ügyekkel. 1942-ben bevonult munkaszolgálatra, de ’43 januárjában azt írta egy tábori lapon, hogy készül haza, mert a 47 éven felülieket leszerelik, így február 4-ére, a születésnapjára itthon lesz! Soha semmi jelt, semmi hírt nem kaptunk azóta tőle, róla. Mi egyébként abban a házban laktunk — int a kerítésen túli egyszerű épületre — most valami tsz vagy gazdaság használja, rá se lehet ismemi, a szép kert, az udvar helyén csupasz beton. Anyámat kitették, amikor elvették óvodának. Hát minek mennék én be már abba a házba?! A családban az volt a szokás — meséli később, a villa melletti nyomdaüzem könyvkötészetében a ma már nyugdíjas, hófehér hajú Judit asszony, aki fiatal lányként sokszor megfordult e falak között —, hogy a lányok, fiúk nyaranta bejártak az üzembe dolgozni, még valami jelképes fizetséget is kaptak. Egy-két saját kötésű könyvet máig őriz otthon, Budapesten. Amíg Judit asszony az emlékekbe feledkezve beszélget Apa és fia, Kner Izidor és Kner Imre az 1920- as években Székely Aladár felvételén Szász Imre ügyvezető igazgatóval régi gépekről, mesterekről. Szerető Elemér bácsiról, Mó- nusz bácsiról, aztán az öreg Kru- chió főgépmester úrról, meg az éjjeliőr kötelességeiről, mi térjünk vissza a Kner-villában berendezett múzeumba a Ha- ász-testvérekhez, akik akár a háziasszonyai is lehetnének ennek az épületnek, ha... A történelemben persze nincsen feltételes mód, s ezzel a ténnyel ők rég számot vetettek. Valamikor 1956—58 körüljártak Gyomán, de a hajdani nagyszülői házba nem engedték be őket, majd csak 1970-ben, a múzeum megnyitása után jártak itt először— a tényt, hogy megnyílt a Kner- múzeum, az újságból tudták meg a Kner-unokák... Ám a könyvesbolti kirakatok előtt mindig megállnak, fürkészik a „Nekünk mégis csak elsősorban a jövő a fontos, a tradíció nem öncél előttünk. Nem akarunk belecsontosodni elért életformákba, nem akarunk a rohanva növő és'fejlődő élet elé gátakat emelni... Mi a folytonosságot akarjuk. Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erők ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának, és segítsenek meghódítani a jövőt; de főként azt, hogy ne kelljen a mának újra és újra megállnia olyan feladatok előtt, amelyeket már a múlt megoldott.” Kner Imre =<?3SiS>* Kner-könyveket, s -— úgy mondják —jó érzéssel nyugtázzák, hogy a Knerek értékes szakmai-szellemi-művészi öröksége nem jutott az elherdált kincsek sorsára. Ezért is adták hozzájárulásukat a Kner név viseléséhez a nyomdának. Most éppen azokat a fotókat — édesanyjuk, Kner Zsuzsanna amatőr felvételeit — nézegetik az egyik vitrinben, amiket a családi albumból maguk ajánlottak fel a múzeum háziasszonyának, Hu- dák Júlia muzeológusnak. Őt már jó ideje ismerik, a kiállítás berendezése során nemegyszer kérte a véleményüket, egyetértésüket, egyszóval nem hagyta figyelmen kívül a tényt, hogy ők is vannak a világon. Julianna egyébként egészségügyi pályára került. Marianne pedig 18 év pedagógusság után, öt évvel ezelőtt változtatott pályát, miután könyvkötő szakmunkásbizonyítványt szerzett... Kétszeresen is kíváncsi hát a nyomdaüzemre. Csendes a szedőterem, ebben a késő délutáni órában már csak egy mester tesz-vesz: Bole- hovszky Jenő szedő, aki 37 éve koptatja ezeket a lépcsőket. Már a nagyapja, az apja is Kneréknél dolgozott, és nyomdász lett a fiából is. — Bolehovszky? Olyan ismerős ez a név! — nyújt kezet Julianna. A nyomdász visszakérdez: — Kner-örökös! És melyik ágon? — Édesanyám Kner Zsuzsanna volt, Haás Pálné. —Ó, a Haás úr. tudom, hogyne, a családot! — és ők is sorra veszik a régi neveket, nem marad ki persze Imre úr és Izidor úr sem — ez a megszólítás járta annak idején. A villa hajdani könyvtárszobájában a jó öreg betűszekrény, a lábbal hajtott tégelysajtó, a vitrinek nyomtatványai, dokumentumai. a fémbe vésett könyvdíszek társaságában, a családfa alatt búcsúznak az örökösök. A hangulat — bizonyára a környezet teszi — olyasféle, mintha több korszak valahogyan összegabalyodott volna. Milyen is volt hát ez a nap? Judit asszony így felel: — Nagyon szívesen jöttem, jólesett mesélni a régi dolgokról, és a keserű emlékek után nagyon jólesett a szíves szép fogadtatás. Julianna: — Kicsit elégtétel ez a nap, amit édesanyánk nem érhetett meg, hogy legalább végre idáig eljutottunk. Marianne: — ...fájdalmas és felejthetetlen... Tóth Ibolya Beszélgetés, szemlélődés a Kner-villában
