Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-15 / 90. szám
BOTRÁNYKÖVEK 1992. április 15., szerda A térképről letörölték, de nem a világ vége Furugyiszőlőn is élnek emberek, de hogyan!? Töredelmesen bevallom, amikor meghallottam ezt a nevet, Furugyiszölő, nem tudtam magamban hová tenni. Tisljar György meghívását elfogadva útnak indultam. A térképet hiába is böngésztem, a kiírással sehol nem találkoztam. Tengelyakasztó dülőúton értem Furugyra. A gabonaföldekkel szegélyezett néhány sor ház lakói már gyülekeztek a közösségi ház előtt. A közigazgatásilag Békés- szentandráshoz tartozó kis település százegynéhány lakója kíváncsian várta a találkozót a polgármesterrel, Bencsik Imrével, hiszen emberemlékezet óta ilyesmire nem volt példa. Ezen a vidéken a postás is csak hetente háromszor jár, a napi híreket az ingázók szolgáltatják. A valaha virágzó települést mára az elszigeteltség, az elnéptelenedés jellemzi. Egy járda volt csupán, ami összekötötte az itt élőket a külvilággal. Most, hogy a nap kisütött, a föld megszikkadt, nem járnak az emberek térdig malajban. Borzongva gondolnak a lucskos őszi-téli hónapokra, amikor a sártenger mindent beborított. Április elején már száraz cipőkkel lehetett megközelíteni a három éve épült közösségi házat. Amíg várakozunk, meghívónkat faggatjuk, vajon mi késztet egy távolba szakadt fu- rugyit arra, hogy falugyűlést kezdeményezzen? — Emlékszem, itt jártam iskolába. E falak között mérnökök, orvosok, remek szakemberek nevelkedtek. Mindenki szerette ezt a.kis közösséget, büszke volt arra, hogy fürugyi, így én is. Most, hogy visszatértem, megdöbbentett az az elmaradottság, mérhetetlen szegénység, ami itt van. Hihetetlenül hangzik, de mindennek oka a kövesút hiánya. Ma sincs út a településen, csupán néhány sor járdalap, amit az idő már kikezdett, a fű benőtt. Egyetlen telefonja van az itt élőknek, de az sem tökéletes, mert vidékre nem lehet vele telefonálni — sorolja az elmaradottság bizonyítékait Tisljar György mindaddig, amíg Békésszentandrás polgármestere szót kér. Elmondja, hogy az önkormányzat költségvetésében szerepelnek az ide szánt pénzek, így 300 ezer forint jut útépítésre, 127 ezer forint pedig egyéb költségek fedezésére.----A 300 ezer mellé kérhetünk-e még?—kérdezi az egyik helybeli lakos, hisz tudja, ebből a pénzből a kövesút nem épül meg. Az érdeklődők is ez ügyben emelnek szót, a többség azon meditál, vajon hogy lehetne ilyen kevés pénzből használh ató, de minél hosszabb utat építeni. Megpezsdülhetne az élet, ha rossz időben is elérhető lenne Furugyiszölő. — Az ellátással így sincs gond — mondja a boltos fiatalasszony, Gergely né. — Az alapvető élelmiszerek kaphatók, de ha lenne kövesút, akkor lehetne felvágottakat és egyéb különlegességeket is beszerezni. (Ha netán a különlegességek alatt az olvasó valami hiper-szuper dolgokra gondol, akkor ki kell ábrándítanom. Egyszerűen friss tejtermékekre, meleg süteményekre stb. vágynak ezek az emberek. Olyasmikre, amit mi, városiak reggel, délben, este is megkapunk a közértben — a szerk.) A falugyűlésen felvetett kérdéseket, kéréseket Bencsik Imre polgármester a helyszínen megválaszolta, a telefoncserére ígéretet tett. S hogy az útból mi lesz az idén? Ki tudja?! Az viszont biztos, hogy öregek és fiatalok fognak össze — hiszen dolgos emberek a furugyiak —, hogy minél előbb változzon valami itt is, Szarvas és Szentes között félúton, a szántóföldek közepén. Kép, szöveg: Csete Ilona Egyetlen járda vezet a településen át Szappanos Pali bácsi a közösségi házba igyekszik О Kisgyermek két tűz között Gondolatok egy elmaradt riport ürügyén Az iskola második otthon—szoktuk mondogatni, s valóban egy életre meghatározóak azok az évek, amelyeket az iskolapadban töltünk el. Tény, hogy egy kedves, mosolygós, türelmes tanító nénire (bácsira) szívesebben emlékezünk vissza, mint a zord, szigorú, csak a számonkérés mércéjét ismerő tanárnőre. A gyermeki érzelemvilág köny- nyen alakítható, befolyásolható. Szülő, gyermek és nevelőtanár: legtöbbször egyet akaró, de s’ok- szor különböző véleményekkel. Mai, rohanó világunkban nem ritka dolog, hogy egymásra hárított felelősséggel várjuk gyermekeink boldogulását. Holott mindenki tudja: a megoldás az együttgondolkodásban, a szoros együttműködésben rejlik. Sajnos a gyakorlatban nem mindig történik így! Bizonyítja ezt az a nagybánhegyesi eset, amellyel egy anyuka kereste meg szerkesztőségünket, akinek nézeteltérése támadt gyermeke osztályfőnökével. Az ügy odáig fajult, hogy félő: mindennek a gyermek „issza meg a levét”. Az ügyben minden érdekeltet meghallgattunk, ezután úgy tűnt, az elhangzottak okulásul szolgálhatnak másoknak is. Ám nem ez történt! Kis falu lévén az „ellenfelek” jól ismerik egymást. A legkézenfekvőbb megoldás — a megbeszélés, megegyezés — helyett a személyeskedés került előtérbe. A szülő pedig — érthetően! — családját féltve visszavonta a véleménye közléséhez adott hozzájárulást. Pedig az eset sok valós problémát kínált továbbgondolásra: Beleszólhat-e egy szülő az iskola oktató-nevelő munkájába? Ellenőrizheti-e, mit milyen módszerekkel tanul a gyermeke? Van-e joga jelezni, ha nem ért egyet a számonkérés bizonyos formáival? Meddig terjed a határ iskola és a család kapcsolatában? Gyermeke érdekében kihez vagy milyen szervekhez fordulhat felülvizsgálatért? Az iskola sajátos világa autonóm rendszer-e? A pedagógus köte- les-e és milyen mértékben ismerni, figyelemmel kísérni minden gyermek családi hátterét? El kell-e tűrnie, ha a szüló(k) véleményt alkot(nak) a szakmai munkáról? Sorolhatnánk az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, amelyek a nagybánhegyesi eset kapcsán formálódtak bennünk. — Amiért felemeltem a szavam az nem csak az én gyermekemet érinti — mondta az anyuka, majd így folytatta: nem is a tanítással vannak igazán problémáim, bár egyre többször hallom, olvasom, hogy különösen alsó tagozatos gyermekeink túl vannak terhelve. Ami leginkább izgat, az a számonkérés sajátos módja: tudniillik a szülő részéről követhetetlen. A feladatokat nem ismeri a szülő, rossz megoldások esetén csupán aláhúzások és hiányjelek tarkítják a füzeteket. Otthon nem tudunk javítani. Elég ha belenéz valaki egy alsós munkafüzetébe, és rájön, milyen sokféle helyes válasz létezik egyazon kérdésre is. Több javaslatom lenne, de meg se hallgatnak. A beszélgetésekből egyértelműen kiderült: nehéz lenne végkövetkeztetést levonni. Kinek van igaza? Talán a hátteret, az emberi motivációkat ismerve sem lehetne pontosan fogalmazni. A bizonytalanság annál inkább helytálló, mivel a vita során több szakmai és emberi tényező is felmerült. —- A gyerekkel nincs eget rengető probléma. Kicsit szétszórt, de szórahajló — nyilatkozta az osztályfőnök. Ezzel szemben a gyermek ellenőrzője tele van beírásokkal. — Most nem a pedagógusról van szó, hanem személyekről, emberekről — állítják a szülők. A felnőttek problémáit nem szabadna a gyerekekre vetíteni. Az viszont tény: a szülők és a pedagógus(ok) sem találták meg a közös hangot. A faluban beszédtéma lett az eset, s talán már nem is az a fontos, hogy miről, hanem kiről van szó. Emberi mentalitás? Megengedhetjük-e magunknak, hogy egy félreértés, esetleg egy rosszul értelmezett mondat miatt elzárkózzunk, rosszhiszeműséget feltételezve mi is támadásba kezdjünk? De azt főként nem engedhetjük meg, hogy egyetlen véleménytől emberi sorsok függjenek. Halasi Mária Április 8., szerda Irigylem az ózdiakat. No nem azért, mert részesei lehettek a „szocialista nagyipar" dicsőségének és tragédiájának, sokkal inkább, mert önkormányzatuk nem felejtette el a „régi” (2 éves) szlogent, annak gondoskodó jelzőjét. A vaskohászat néhai fellegvára most munka- nélküli martinászok kísértetvárosa, egy olyan település, ahol családok százai képtelenek fizetni az alapvető közüzemi szolgáltatások díját. S mit tesz ilyenkor a város vezetése? Segít. Ad lakbértámogatást. Tartozások részbeni elengedésére bírja rá a vállalatokat, kikönyörög minisztériumi támogatást, s ahol lehet szűkös költségvetéséből enyhít polgárai adósságán. Remélem a jó példa ragadós lesz, s máshol is hasonlóképpen cselekednek a polgármesteri hivatalok. Bár egy egész ország nem térhet rá a szüntelen segélyezés útjára... Április 10., péntek A politika sajátosan keleteurópai torzszüleménye a Nyugdíjas Párt. Ezzel a megállapítással nem akarom megsérteni ezt a politikai pártot, mert létrejöttükért, hasznos munkájukért és bátor kiállásukért inkább a dicséret illeti őket. A helyzet az abszurd, amely lehetővé tette, hogy egy alapvetően életkorhoz, megélhetési módhoz kötött érdekvédelmi szervezet a politika porondján kell, hogy keresse igazát. A milliónyi nyugdíjas sorsáért szót emelő maroknyi csoport sajtótájékoztatóján elhangzott: az idősek 80 százalékának havi jövedelme nem éri el a létminimumot! S mit tesz ilyenkora kormány: természetesen emeli a nyugdíjakat. A költségvetés—az elfogadás előtti időszakban—erre 60 milliárdot kívánt fordítani. Am mára kiderült: ennek csak egyharmadát kaphatják meg az öregek. A többi vajon hová lesz? Április 12., vasárnap Frissen, pattogósán húzta a rezesbanda a „Torgyán-feszti- vál” legújabb „koncerthelyén”, a nyíregyházi Bujtori szabadidőcsarnok előtt. Hiába tette, mert még kétezren se voltak kíváncsiak az önjelölt néptribu- nus fellépésére, a várt ötezer dühös ember helyett. Pedig ha kimennek, a szokásos „műsor” mellett még mást is kaphattak volna. valami érdemleges, megszívlelendő gondolatot. Mert azt már hallottuk, hogy a kisgazdákat mindenki, az MDF- től a hatalomátmentő kommunistákig a földbe szeretné taposni, s az sem új. hogy az agrárolló szétnyílásával a kormány feláldozta a fővárosért a vidéket; de az a megállapítás már mindenképpen elgondolkodtató, miszerint: a kormány egy éve tartott kihelyezett ülése óta sem történt itt semmi... Kőhalmi Endre
