Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-13 / 88. szám
IRODALOMTÖRTÉNET 1992. április 13., hétfő A kultúra közös gyökerekből táplálkozik, nem kell nemzetekre szabdalni Tanulságok Arany Jánostól Nemzeti irodalmunk egyik költőóriása, Arany János születésének 175. évfordulóján Nagyszalontán 1992. március l-jén szobrot avattak. Több szempontból jelentős volt ez az esemény. Egyben halálának 110. évfordulójáról is megemlékeztek, valamint a nagykőrösi és nagyszalontai Arany János Társaságok közös szervezésében a költő szülőhelyén tudományos emlékülés volt, melynek elnöki tisztét Németh G. Béla akadémikus, irodalomtörténész látta el. (Ez alkalomból készült a beszélgetés.) —Professzor úr! Ón hol látja Arany helyét a magyar irodalomban? — A nagy írók helye állandóan változik, hiszen — éppen, mert nagy írók — minden kornak tudnak mondani valamit. De minden kornak mást. Az aranyi irodalom jól mutatja, hogy mennyire így van ez. Mutatja, hogy mennyire mást láttak benne a mólt században, mennyire mást a század elején és mennyire másként ítéljük meg ma. Éppen ez a titka annak, hogy i rodal- mi nagyjaink egyetemes dolgokat mondottak. Az egyetemesből mindenkor ki tudja választani azt a konkrétat, azt a neki szólót, amelyet fel tud használni. A szónak persze nem politikai, még csak nem is társadalmi, hanem inkább lelki, szellemi, mentalitásbeli szempontjából értve a felhasználást. Arany ilyen értelemben elődje a XX. századnak. Etikájában éppúgy, mint költészetében. Etikájában főképpen azáltal, hogy higgadtan, biztos ítélettel tekintette saját korát, s mindig úgy foglalt állást, ahogyan azt a történelmi szükségletek és lehetőségek megengedték. E kettőt mindig össze tudta egyeztetni. Ezért támadták őt még a nagyok közül is többen. Ez semmit nem vesz természetesen el nagyságukból. Ady és Móricz más-más oldalról bírálták Aranyt. Ady azt mondta róla, hogy nem merte vállalni önmagát, érzelmeit, nem mert megnyilatkozni a világ előtt, minden karácsonykor egyszer mert igazán érezni. Ezért lett Arany „etikus” költő. Ez a különbözőség adódott a két szellemóriás eltérő lelkialkatából. Ady egy extrovertált, majdnem hogy exhibicionista jellegű, önmagáról beszélőjellem, Arany éppen az ellenkezője volt. Költészetében az „én”-t alig találjuk. Legtöbbnyi- re birtokos személyragot használ csupán. Móricz politikai bátortalanságot vet szemére. Ezen vádakkal szemben többen megvédik Aranyt — nem mintha védelemre szorult volna. Véleményem szerint más az irodalomban bátornak lenni, s más a politikában. Móricz politikai kiállást kér számon Aranytól. Kosztolányi így fogalmaz e kérdésben. Az író politikai bátorsága abban nyilvánul meg, hogy mindig önmagával bátran szembenéz, s a kor kérdéseire keres és ad választ. Kosztolányi itt nem politikai, pártpolitikai, még csak nem is egy valamilyen irányzat kérdéseire gondol, hanem általános emberi sorskérdések megválaszolására, melyeket időről-időre feltesz a kornak. Arany ezekkel sikeresen és időtállóan szembenézett. Ady- val szemben Babitsnak volt igaza; aki érzékelte és tudta, hogy Arany milyen nagy lírikus. Babits és köre Aranyból elsősorban az Oszikéket, a kései lírát fedezték föl. Annak a nagyon bensőséges, sztoikus világát. Babits az elsők egyike, aki azt az Aranyt fedezi föl, akit ma elsősorban becsülünk. Tudjuk, hogy az epikus is olyan fontos, de nekünk a lírikus költő többet mond. —Arany és Petőfi költészetét többen próbálták már hasonlítani. Ön hogyan látja az irodalmi ténykedésüket, főleg Arany szemszögéből ítélve? — Arany az 1850-es években tudatosan egy jelentős fordulatot tett. Addig, amíg megvédte Petőfi költészetét mindenféle támadással szemben — gondolok itt az Apostol csonkított kiadási kísérletére az önkényuralom részéről — ugyanakkor azt mondta, úgy többé írni, ahogyan Petőfi írt, nem lehet. Nem azért, mert nem tartotta nagyra Petőfit, hanem, mert „ez a korszak elmúlt”. „Most más kell.” A hatvanas években lapjában is kifejezésre juttattta: „egy új költészet született”. S igaza volt, a kor költészete — s benne az aranyi költészet — teljesen más költészet, mint Petőfié volt. Csak egy összehasonlítás. Míg Petőfi közvetlenül leképezi a természetet, magát belegondolva abba, Arany megfordul, a természetet viszi magába, s azt dolgozza föl, a világot átszűrve egyéniségén. Babitsról ezzel kapcsolban — az elmúlt negyven év téves megítélése folyamán — az a kép A költőnek nem jó, ha prófétának vagy politikusnak csap föl alakult ki, hogy Adyt kívánta legyőzni véleményével, mondván: Petőfi forradalmi álarcban kispolgár, Arany kispolgári álarcban forradalmár. Éz nem volt jó fogalmazás. Helyesebb lett volna talán így, hogy amíg Arany a nyugalom mögött csupa belső kétség, seb volt, addig Petőfi a kitárulkozó, sebek felmutatása mellett tulajdonképpen belsőleg egy nagyon is nyugodt, kiegyensúlyozott világot képviselt. Hitt abban, hogy adolgokat meg lehet változtatni. Tipikusan forradalom előtti felfogás ez. Megfigyelhető, hogy forradalmak előtt mindig nagyon egyszerűnek tűnik a jövő, de a tények azt igazolják, távolról sem ilyen egyszerű a forradalmak utóélete. — Minden kor küszködik — részben a történelemből, részben a jelenből adódó—sorskérdésekkel. Nemzeti, nemzetiségi sorskérdéseink nem mai keletűek. Milyen máig érvényes üzenetet hordoz Arany János költészete a „határtalan” emberi kultúra számára? — Sokféle üzenetet. Mindenekelőtt Arany nem zárkózott bele csupán saját nemzeti kultúrájába. Mindig kitekintett. A kultúrának az egymásba való átnyúlását, átszövódését jól érzékelte s művelte. Felismert, hogy egyetlen kultúra sem áll meg önmagában, hanem kapcsolódik a másikhoz történetiségében és a jelen keresztmetszetében is. A Duna-medence kultúrája pedig különösen, bármennyire is sokszor csak az ellentétet érezzük. Arany mélyen érezte az azonosságot és a közösséget is ebben. Továbbá az elmúlt negyven évben azt vetették szemére, hogy nem volt forradalmár költő. Nyilvánvaló, hogy nem volt forradalmár, mivel nem volt forradalmi idő. A szabadságharc elbukása után mély nemzeti gyász és hallgatás következett. Arany ennek az időszaknak mégis a legbeszédesebb, legintellektuálisabb közvetítője. Gondoljunk itt például a Walesi bárdokra, melyben burkoltan az önkény ellen lázad. Volt egy egyetemi tanár, aki a mindennapok forradalmáról fecsegett. Nem lehet mindennap forradalmat csinálni. A történelemben nagy időközönként van forradalom, s akkor is csak kényszerűségből, mert nem lehet másképpen változást véghezvinni. Arany mondása, a „nulla dies sine linca”, vagyis egyetlen nap sem telik el esemény, illetve munka nélkül, jobban jellemzi őt, azt hiszem, mint bármilyen hosszú fejtegetés. A sztoikus keresztyén felfogásából adódott, hogy úgy érezte, úgy igazán jó állampolgár, úgy igazán hasznos lakója c vidéknek, ha szorgalmas munkával tudja tanítani, nevelni az embereket helyes ítéletre, alkalmazható ítéletalkotásra. A költészetnek az egyik fő feladatát éppen ebben látta, hogy az emberek mentalitását, ítéletét kifonomít- sa, ízlését fejlessze. Nagyszalontáról lévén szó, még egy üzenetet említhetünk. Volt egy híres, ún. pör. Grocesz- ku nevéhez kötődik, aki egy román irodalmár volt. A magyarság barátjaként tekinthetjük. Nos, amikor Kriza János felfedezte a magyar székely balladákat. akkor Groceszku ezeket elvitatta, azt mondta: ezek román balladák. Különösen a Kőműves Kelemenről volt szó. Próbálta kimutatni, hogy ez a történet a románságnál jóval korábban jelentkezett. No, ebből azután lett egy nagy vihar. Fölháborodva utasították vissza a magyarok, majd ugyanígy a románok. Arany László is hevesen beleavazkozott ebbe a vitába. Arany János bölcsen így válaszolt: „Nem a forrás a lényeg, mert talán ezt soha nem is tudjuk eldönteni. Az a lényeg: hol. melyik népnél lett igazán nagy műalkotás, magas rangú esztétikai alkotás. Nem kell megtagadni a forrást akkor sem, ha magyar, akkor sem, ha román.” Arany pontosan tudta, hogy a kultúrát nem kell nemzetekre szabdalni, a kultúra közös gyökerekből táplálkozik, hatással volt és van egymásra. A nemzeti kultúrák úgy jók, ha egymást megtermékenyítik. Ezek az üzenetek máig aktuálisak, igen fontosak. Az írónak, költőnek nem jó, ha prófétának vagy politikusnak csap föl. Arany ettől visszahúzódott. — Milyen esélyeket lát a közeljövőben arra, hogy a nemzeti kultúrák összekötő hídként fognak a népek között továbbélni? — Volt egy román külügyminiszter, aki a határok légiesítéséről beszélt a két háború között. Komolyan gondolta-e vagy nem, azt sokan vitatják. Hogy taktika volt részéről vagy nem, ezt is nehéz eldönteni, én azonban azt szeretném, ha megvalósulhatna ez a ma még elképzelhetetlennek tűnő álom. Ennek egyébként megvannak az esélyei, ha csak azt tekintjük, hogy mennyi minden történt az elmúlt néhány év alatt a világban. Megszűntek világhatalmak, szétestek birodalmak, szabadok lettek nemzetek, és autonómiát kaptak nemzetiségek. Az a fontos, hogy a népek végre egymásra találjanak, kapcsolatban éljenek és tiszteljék egymásban a másságot, fogadják el egymást olyannak, amilyenek. Ilyen szempontból Magyarországnak meghatározó szerepe van itt a Kárpát-medencében. S ez rajtunk is múlik, nemcsak a másik nemzeteken. Még egy tanulság Aranytól: pontosan érzékelte mindig a történelem menetét, s a történelmi belátás jegyében élt, cselekedett, pártolt különböző törekvéseket. Nem hitte azt, hogy az irodalomnak kell a politikát irányítani. Viszont jól tudta, hogy a közmentalitást az irodalom nagyon is erősen befolyásolja. Az írói felelősséget nagyon erősen érezte, de nem a közvetlen politikán, hanem a gondolkodásmód alakításán keresztül. Ez az, amit a Duna-medencé- ben, Kclet-Közép-Európában tudni kell megvalósítani. Úgy kell tanulnunk a nálunk előbbre lévő nemzetektől, hogy közben ne adjuk fel a magunkét! Szénási Pál Bertalan Arany elődje volt a XX. századnak Petőfi rajza a nagyszalontai Csonkatoronyról (1846)
