Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11-12 / 87. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 0 1992. április 11-12., szombat-vasárnap SZORÍTÓ Anyag, forma, átlényegülés Lonovics László: Pengetöredék, 1992 Lonovics László és Varga Géza munkáinak gyűjteménye, amely április 3-a óta látható a Munkácsy Mihály Múzeum termeiben közös, mégsem egy, hanem két kiállítás. Közös any- nyiban, hogy együttesen tetőznek be egy, az utóbbi két-három évben (még inkább hónapban) már más művészeti esmények- ben is érzékelhető folyamatot: a nemzedékváltást a békési térség képzőművészeti életében. Most veszi át a harmincasok-negyve- nesek nemzedéke a művészeti élet, közízlés, művészeti kultúra alakításában a terheket, a kezdeményezéseknek és a felelősségnek azt a súlyát, amelyet a mostani érett, ötvenen-hatvanon túli művészek még csak „most”, alig húsz-huszonöt évvel ezelőtt vállaltak át a régió huszadik századi művészeti arculatát meghatározó alapító nemzedéktől. • S abban is közös tárlatuk, amiként a századvégi művészet kihívásaira mindketten az anyag-forma-átlényegülés/átlé- nyegítés dilemmájának a feloldási kísérleteivel válaszolnak. Tehát a legnehezebb, legfelelő- sebb magatartásformával. De ugyanezen a ponton válik szét, tagozódik kétfelé, kettőre az egy plakáton, meghívón s azonos tető alatt meghirdetett kiállítás. Lonovics László grafikusművész egyéni tárlata: visszapillantó jellegű, hiszen szitanyomatos fénygrafikai lapjai egy egész évtizedet világítanak át, ezt a nagybeteg embert, a Nyolcvanas Éveket, s miután a bajok forrásait és okait a színkép teljes felragyogtatásával sem sikerült felderítenie, s a filmek a legérzékenyebb hívóanyagra sem reagáltak, most, a kilencvenes évek elején újra ecsethez nyúlt, festőként is újra bemutatkozik, s legújabb munkáin, amikor már minden testidegen eszközben megrendült a bizalma, ujjaival, legszemélyesebb kézjegyeivel, gesztusaival próbálja hitelesíteni — legalább saját kínjait, őszinteségét, lelkiismeretét. Lonovics pályáján meghatározó mozzanat volt, amikor több mint egy évtizeddel ezelőtt elszakította magát a látványfestészet és -grafika kötelékeitől, s elmerült a hol mértaniasabb, hol biologikusabb struktúrák éteri világában. Oda, az elszakadás pontjához visszatérni sohasem lehet már, de nem is kíván a művész; legújabb festőgrafikai táblaképeinek a közege elmosó- dottabb, oldottabb, képlékenyebb, motívumai és jelei azonban érdesebbek, keményebbek, anyagszerűbbek, mint a nyolcvanas évekbeli szitáké; korunk transzfigurációja, a dolgok, anyagok, magatartások, eszmék, eszközök, dimenziók csodálatos átváltozása, egymásba tűnése, ozmózisa vonzza képzeletét; Lonovics ma már közvetlenebbül, egész lényével kíván jelen lenni a lét lávaszerű örvénylésében. Varga Géza is a szobrászat anyagainak, anyaghatásainak a szinkronizálásában érzékeli/ér- zékelteti korunk egyik alaptörvényét: az átlényegülés már- már mitikus csodáját és méreteit. Leggyakoribb a fém (bronz) és a fa szervülése munkáiban, de legújabb kisplasztikái (márpedig ő, ellentétben Lonoviccsal, csak legfrisebb alkotásaiból válogatott) szinte az ősnépek és ősművészeti kultúrák természetességével állnak össze kőből, agyagból, csontból, fából, vasból, üvegből, talált és formált elemekből, kultikus és profán tárgyak törmelékéből. Ez a mind groteszkebb, sőt moralizálóbb hangvételű „játék” azonban sohasem öncélú üresjárat, a szobrász e kissé távoltartó, szarkasztikus-ironikus barkácsolás mögé rejtezik térszobrokba kívánkozó indulataival, csalódásaival, kételyeivel, kiábrándulásaival; fityiszt mutat a sorsnak és a történelemnek, hogy ha már ellenállni, győzni, érvényteleníteni nem adatott meg számára, legalább „esztergálja”, csiszolja, gömbölyítse lágyabbá, ütközésmentesebbé „az emberke tragédiáját”. Egyedül paraszt nagyszüleinek emléket állító Szárnyas oltárában áll elénk védtelenül, le- fegyverzetten, kihívás és megbotránkoztató vagy ugrató szándék nélkül; erdélyi barangolásainak tárgyi, természeti és szellemi reminiszcenciái érmein kívül ebben a középműfajú műben hatnak legelevenebben s ugyanakkor legegyetemesebben, s általa a magyar szobrászatnak abba a termékeny expresszív vonulatába illeszkedik, amely a gótikus szentektől és korpuszoktól Szervátiusz Jenőn és Kós Andráson át a Vargánál is fiatalabb Kocsis Rudolfig ível. A megnyitó közönsége egy- egy Lonovics-emléklappal és Varga-emlékéremmel távozhatott.' Jelképes gesztus: igen, a művész elsősorban adni akar. Én azonban arra kérem azokat, akik jelenlétük révén kiérdemelték ezt a szokatlan ajándékot: tekintsék magángyűjteményük első vagy akár sokadik darabjának, de mindenképpen buzdításnak a vizuálisan kulturált társadalomért fáradozók részéről. Banner Zoltán Széri-Varga Géza: Nagyszüleim oltára Élete a zene, szabad idejében ír Telefoninterjú Fassang János Pál muzsikus-íróval — Halló! Düsseldorf? Fassang János Pállal beszélek? — Helló! Fassang János Pál vagyok. Ezen a néven jegyeztek be az anyakönyvbe. Két s-sel írott vezetéknevemben visszaál- lítottam eredeti családnevünket. A család felvidékről származik, nevünk a „farsang” szó tájnyelvi változatából, a „fassang”-ból ered, s csak egy hivatalos elírás folytán kopott le az egyik „s”. Édesapám, a Budapesten élő neves^ zenepedagógus — Fa- sang Árpád — és testvéreim így írják, s „civilben” én is így használom. —A Trabanttal a damaszkuszi úton című regénye olyan hitelesen ábrázolja a békési tájat és világot, hogy az olvasó közvetlen élményt sejt mögötte. Düsseldorf elég messze esik Békés megyétől. — Bizony messze! Szarvason születtem 1947-ben. Édesapám a helyi tanítóképző igazgatója volt. Még 3 éves koromban elkerültünk a városból. A zeneiskolát, zeneművészeti szakiskolát és a Zenaakadémiát Budapesten végeztem, majd a bécsi Zeneakadémián tanultam. Játszottam a MÁV Szimfonikusoknál, aztán Sankt-Pöltenben, Linzben, Münsterben. Végül Düssledorfban telepedtem le: a Duisburgi Opera szólófagottosa vagyok. Muzsikus csalás a mienk. Édesanyám szövegkönyveket írt, Árpád bátyám zongoraművész, a Filharmónia szólistája, Zoltán az Operaház első fuvolása. Sokat köszönhetek nekik zenei pályámon. Noha Békés megyétől hamar elszakadtam, édesapám sokat mesélt róla. Gyakran visszajártunk Szarvasra, ismerem a Kossuth utcai szülőházat. A közvetlen élményeket Mezőberényben szereztem. Édesanyám rokonainál gyakorta vendégeskedtem. Ma már az országtól is távol élek. Feleségem amerikai származású. Düsseldorfban telepedtünk le, de Magyarországtól nem szakadtam le. Ott nőttem fel, ott élnek szüleim, testvéreim. Rendszeresen hazajárunk. Három gyermekünk közül 12 éves kislányom szépen beszél magyarul, a két fiú — 7 és 9 évesek — inkább németül és angolul, de ők is tanulgatják a magyart. — A hallottak nem nagyon magyarázzák azt, hogy ön már két regényt is írt, s mindkettőt magyarul. — Mindig vonzódtam az irodalomhoz, s szüleim szerint már kicsi koromban rendkívül élénk volt a fantáziám, s eredeti módon fejeztem ki magam. Mesélik, hogy még négy esztendős sem voltam, amikor megharagított édesanyámat a következőképp próbáltam megbékíteni: „Annyú! Csavarkózzunk össze és boldogáljunk egy kicsit!” Való igaz! Mindig volt bennem valamiféle íráskényszer. Már diákkoromban is gyakran írtam le gondolataimat. Állandóan figyelem a világot, az otthoni eseményeket,, s ha tehetem, reagálok is rá. Ügy érzem, kötelességem. A romániai forradalom idején a Duisburgi Operában teherautónyi élelmet, gyógyszert gyűjtöttünk, s magam vittem Budapestre az MDF — akkor még Ó utcában lévő — raktárába. Ezt a gesztust Antall József is nagyra értékelte. A magyarországi átalakulás kezdetén rendszeresen írtam a Hitelben is. Ma már olyan helyzetben vagyok, hogy válogathatok, milyen előadásokat, hangversenyeket vállalok, így több időm jut írásra. Első regényem az Életbiztosítás címet viselte. Egy biztosítási ügynökről szól, aki Csehov jobb sorsra érdemes, ám gyenge, kallódó hőseinek rokonságába tartozik. Humánus érzelemvilágából eredő konstruktív elképzelései, jobbnál jobb ötletei semmivé válnak az antihumanista bürokrácia gyilkos gépezetében. Végezetül az öngyilkosságba menekül, de igazából az se sikerül... Az olyan emberek belső konfliktusát akartam ábrázolni, akik mást kényszerülnek csinálni, mint amire a képességeik alkalmassá teszik őket. A regénynek nem volt jelentős visszhangja. — Új regényével Csurka István fogadta íróvá. — Igen. 1991-ben jelent meg a Püski Kiadó gondozásában. Valóban Csurka István mutatta be az olvasóknak. Otthoni és „kinti” élményeimet írtam meg. A kisvárosi élményeimről már szóltam. A „disszidensek”-kel itt találkoztam. Úgy tudom, hogy a Békés Megyei Hírlap ismertette már a regényt, ezért nem akarok róla sokat beszélni. El kell olvasni. — Nem kockázatos-e több éves külföldi tartózkodás után regényt írni a „magyarság"- ról? — Nem hiszem, hogy az lenne. A „külföld” más távlatokba helyezi az eseményeket. Más világ, más emberek, más eszmények. S nem biztos, hogy az anyagi biztonság, a jólét helyettesítheti azt, amit egyszerűen csak „hazá”-nak nevezünk. — Muzsikusnak vagy írónak érzi magát? — Olyan muzsikusnak, aki — amikor van mondanivalója — „íráskényszert” érez. Életem a zene, szabad időmben pedig írok. Most készül a harmadik regényem, de erről nem beszélek szívesen. Majd ha megjelenik. Kutas Ferenc Nagyböjti jeles Március 3-án véget ért az idén igen hosszúra nyúlt farsang időszaka, 4-én, hamvazószerdán kezdődött a húsvétig tartó nagyböjt. Az eleki németek hagyomány- és szokáskörében a böjt időszakában is vannak jeles napok. Ezek egyike a böjt közepének megünneplése. (A húsvéttól visszaszámított három és fél hét az idén március 25-ére esett. Kutatások, érdeklődések során nem sikerült máshol hasonló ünneplési formára bukkannunk.) A korábbi századokban a katolikus elekiek is szigorúan betartották a vallási előírásokat, de a hozzájuk fűződő tilalmakat is. A nagyböjt idején például tilos volt minden hangos, zajos, táncos mulatság. Azonban, a fiatalság főleg, hosszúnak találta ezt az időszakot, s a maga szórakozási formáját mindig megkereste s megtalálta. A fiatal legények a böjt közepi szerda este az egyik fiús háznál találkoztak. Ezt a falu több baráti társasága, egymástól függetlenül is elhatározhatta. Egy seprűnyélből (vagy egész seprűből) babát készítettek, azt szépen felöltöztették, kifestették, leány formára alakították. Az est leszálltával elindultak a lányos házakhoz a bábujukkal (pucájukkal) együtt. Ott bekopogtak az ablakon s elpanaszolták, hogy a bábujuk nagyon beteg, kérnek a számára néhány darab tojást. A ház nagylánya kinyújtotta az ablakon az adományt, miközben a legények csöndesen dalolgattak, melyet rendszerint gombos harmonikán kísért valamelyik társuk. Ezután tovább indultak egy má-’ sik lányos házhoz, míg össze nem gyűlt igencsak tekintélyes mennyiségű tojásuk. Ezzel gazdagodva csöndesen dalolgatva visszatértek valamelyik legény házához. Ott — rendszerint a kiskonyhában — a magukkal hozott vagy a háziak által adományozott kolbásszal finom kolbászos rántottát készítettek. Ám, hogy a művelet ne legyen olyan egyszerű, a tojásokat nem törték fel, hanem a tojás két végét kifúrva egy nagyobb napok Eleken edénybe kifújták a belsejét. Az így elkészített ételt csöndes borozgatással fogyasztották el. Ezeket a tojáshéjakat egy hosz- szú zsinegre felfűzték, mint egy gyöngysort, majd harmonikáz- va, dalolgatva elindultak a templom melletti artézi kúthoz. Az általam leírt böjt közepi ünnep nagyon sokáig ebben, tehát eredeti formájában élt. Később — különösen a ’46-os ki- és betelepítések után — már a családiasabb, baráti társaságok összejöveteli formájává vált. A művelődési ház német nemzetiségű klubja 10 évvel ezelőtt kezdeményezte ennek a szép szokáskörnek együttes megtartását, továbbéltetését. Erre a célra a kijelölt helyiségbe hozzák a klubtagok a vacsorához szükséges alapanyagot: kolbászt, tojást, kenyeret. Itt készítik el a vacsorát saját maguk, esetleg meghívott vendégeik számára. A tojáshéjakat ugyanúgy hosszú zsinegre fűzik, mint hajdan. A klub egyik férfi tagja magával hozza a seprűbábut, a pucát. Miközben a klub hölgytagjai a rántottát készítik, a férfiak megtáncoltatják a pucát, s kézről kézre adják. Vacsora után a gombos harmonika kíséretével dalolgatnak egy ideig, de soha sem táncolnak ilyenkor. Késő este fölkerekednek, együttesen kisétálnak a templom melletti Lizi-kúthoz. A magukkal hozott tojáshéj füzért hosszú nyelű csáklya segítségével Lizi nyakába akasztják, mely húsvétig ékesíti a szép szobrot. Fáradt hétköznapjaink között manapság olyan kevés a meghitt, bensőséges, baráti együtt- lét. hajlamosak vagyunk arra is, hogy mindig másoktól várjuk saját lelki békénk, örömeink megteremtését, pedig talán először magunkban kell megbékélnünk. Valójában csak a boldog, kiegyensúlyozott ember képes másokat is boldoggá tenni. Csöndesen, szeretettel közelíteni egymáshoz, másoknak örömet nyújtani. A hagyományok megőrzése, életben tartása a megváltozott körülmények között is az lehet, ha akarjuk. Ha akarjuk... TopaSándorné Közös kép a családi archívumból: apa és fia egy hazai kiránduláson
