Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-16 / 64. szám
0 1992. március 16., hétfő SPQRl melléül „Letérdelt elém, úgy könyörgött” Fekete ruhás színes történetek ^ Győri László. Nem hiszem, hogy akad olyan fociörült, aki ne ismerné a nevét. Mégis, úgy gon- 'O dolom, „nem baj”, hogyha felelevenítjük sportmúltját. A Békéscsabai Építők ifikapusa 1960-ban tett játékvezetői vizsgát, öt év múlva került az országos keretbe. Harminc esztendő aktív bíráskodás, s csaknem 2000 mérkőzés van mögötte. Mind a mai napig ő a csúcstartó: az NB I- ben 215-ször fújta a sípot. A FIFA-keretbe 1978-ban került, játékvezetőként 85 alkalommaljárt külföldön. Ma sem szakadt el kedvenc sportjától, a JB Oktatási Bizottságának vezetője, a megyei JB elnöke. Több, mint egy évtizede ismerem már Győri Lászlót. Először nagy focirajongóként, reszkető kézzel és remegő hanggal mutatkoztam be neki — lehettem vagy 9-10 esztendős. Emlékszem, tátott szájjal hallgattam a ,,nagyokról’’ mesélt történeteket, élményeket... Ma is ereklyeként őrzöm a tőle kapott csapatzászlókat, képeket. Azután pedagógusként találkoztam újra vele, akkor már (hogy az elcsépelt szlogent használjam) szögre akasztotta világjáró sípját. Evekig dolgoztunk a diáksportért — szabad perceinkben gyakran ültünk le egy kis beszélgetésre. Ilyenkor előelőkerültek a régi történetek — mosolyra fakasztok, tanulságosak. Ezekből nyújtunk most át egy csokorra valót. Dőljenek hátra a karosszékükbe, s ,,hallgassuk” együtt Győri Lászlót. Ima 1983-ban, a Nehru-kupán történt, az India—Kamerun mérkőzésen. Az egyik kameruni játékost egy súlyos szabálytalanság után sárga lappal akartam figyelmeztetni. Ahogy kotorászok a zsebemben, egyszercsak térdreesett előttem a vétkes, úgy könyörgött, hogy ne adjak neki. Mindezt százezer néző előtt. A sárgát természetesen megkapta, erre felállt, s mintha mi sem történt volna, futott tovább. Nem igazáp értettem az esetet, de a találkozó végén elmagyarázta nekem egy, a lelátón ülő kameruni kollégám. „Nagyon féltem, hogy félreérted a mozdulatot, s gúnyolódásnak, sportszerűtlenségnek tekinted. Nálunk ez egy természetes dolog otthon, mélyen meg vannak győződve a játékosok, hogy az ima használ.” Most nem használt... ...ahogy szoktuk, Győri úr! Pedagógus vagyok, ezt a pályán sem félejtettem el soha. A tűrőképesség, a nagyvonalúság, a tolerancia mindig szemem előtt lebegett. Megadtam a játékosoknak a tiszteletet, de nem voltam pertuba velük soha. Próbáltam együtt gondolkodni velük, jó emberi kapcsolatot kialakítani. Ennek ellenére voltak néhányan, akikkel nagyon nehezen boldogultam. Törőcsikkel például nem nagyon lehetett dűlőre jutni. Még pályafutása elején járt, de már tele volt vele a sajtó, amikor is egy mérkőzésen egyszerűen nem tudtam megtalálni vele a közös hangot. Már mindent megpróbáltam, de ő továbbra is „duruzsolt”, megjegyzéseket tett, elégedetlenkedett. Utolsó mentsvárként a már kiöregedőben lévő Zámbó Sanyihoz fordultam. Természetesen úgy, hogy Törőcsik is hallja: —Mondja, Zámbó úr, ki ez az örökké ..döngicsélő” játékos? — Törőcsik András. — Hallgat magára ez a Törőcsik? — Igen, persze. —Akkor mondja meg neki, ha még egyszer megszólal, ki fogom állítani. (Természetesen tudtam én jól, hogy ki az a futballista, de pedagógiai „fogásként” szándékosan nem ismertem meg. Egy sztárt ez nagy csapásként érint.) Zámbó akkor nagyon összeteremtette fiatal társát — semmi gond nem volt Törőcsikkel utána. Néhány hét után újra az Újpestnek vezettem, Törőcsik ismét a „régi” volt. Zámbó csereként állt be a vége felé. — Jó napot, Győri úr, csak ahogy szoktuk — mondta, s ismét helyreállt a rend a pályán. *** Nagyon szép hagyományai vannak megyénkben a játékvezetésnek, de sajnos ma már igen rossz a helyzet. Petri, Palotai, Németh Lajos és utánam nem folytatódik a sor a FIFA-keret- ben. Sőt, lassan NB I-es bírónk sem lesz már. Németh Lajos lassanként abbahagyja, Roxin pedig jelenleg nem működik. Ma már csak Hanyecz Istvánnak van esélye az első osztályba kerülni, de ő sem fiatal már. Nincs utánpótlás, nem jelentkeznek a fiatalok a tanfolyamokra. Vagy ha elvégezték, nem vezetnek. Győri László Stadion? Valami elképesztő meccs volt az egyik ’81-ben játszott, Kaiserslautem—Real Madrid mérkőzés. Palotai Karcsi vezette, én voltam az egyik partjelző. A spanyolok nem is a labdával foglalkoztak — a németekre „vadásztak”. Volt egy eset, amikor az egyik spanyol szándékosan derékon rúgta ellenfelét — teljesen nyilvánvalóan és jogosan Palotai kiállította. Erre az egész Real-kispad berohant, utánuk a németek. Összeverekedtek a játékosok, még a vezetők is. A közvetlen közelemben történi mindez, így egyből a verekedők közé léptem. Nagy huzavona és küzdelem után végre sikerült helyreállítani a rendet. Kíváncsian vártuk a szállodában az esti összefoglalót. Falfehéren, borsódzó háttal néztem, amint egy 190 centiméteres, jó nagy darab spanyolt lökdöstem el a színhelyről. Akkor döbbentem rá, hogyha ez a meglehetősen ideges úr behúz nekem egyet... Szerintem rólam nevezték volna el a stadiont. *** Soha nem éltem a nevek bűvöletében. Arcnélküliek voltak számomra a pályán a focisták. Azt hiszem, ez jó is volt — kevesebb volt az előítélet. Nem egyéniségekre, eseményekre emlékszem inkább. Puha vagy, Jenő! Koreában, az IBV-n nagyon sokat beszélgettünk Dalnoki Jenővel, igazán ritka egyéniség. A következő két történet jut róla eszembe. Egy játékvezető kollégám, (...) feljelentette Dalnokit, mert szidta a mérkőzésen. Dalnoki ezt cáfolta, a tárgyaláson is határozottan állította: ő nem mondta a játékvezetőnek, hogy az „anyja p...a”. Ennek ellenére megbüntették az edzőt. A per után Dalnoki a következő szavakkal állt a feljelentő elé: „A mérkőzésen nem mondtam, de most, hogy megbüntettek, mondom: (...) úr, az anyja p...a!” A másik sztori az előbb említett koreai tornán történt. Dalnoki a következő szavakkal invitált a kispadra: — Kegyetlen sors az edzőké, sok falábú focista, szemét játékvezető... Néznél csak egy meccset a kis- padról... Néztem. Igazán nagy élmény volt... Ami a legjobban tetszett, az a döntő mérkőzés befejezése előtt néhány perccel történt. — Lassan kezdjen készülődni! — szólt az egyik cserejátékoshoz —, de ne rohanjon nekem! Ránéztem az órámra, két perc volt hátra... ! „Rántottad volna le!” Botrányízű, nagy visszhangot kiváltó mérkőzésem egy Rába ETO—Budapesti Honvéd találkozó volt. Óriási őrjöngés, kiabálás — igazi rangadó. Egy szabálytalanságnál sípomba fújtam, de az előbb említettek miatt nem hallották sem a játékosok, sem a nézők. A támadást góllal fejezték be a hazaiak, de természetesen nem adtam meg. Amit ezek után kaptam... Novotny Zoltán közvetítette a rádióban a meccset, és enyhén szólva, jól lehúzta rólam a keresztvizet. Utána aztán korrekt volt, mert a videofelvétel megnézése után bocsánatot kért tőlem a Képes Sport hasábjain. Verebes, a Győr edzője sem válogatta meg a szavait a mérkőzés után... Azóta már beszélő viszonyban vagyunk. Szlávik András, a JB akkori elnöke így reagált: — Nagyon jól vezetted a mérkőzést, de jobb lett volna, ha a labdát tovább vezető Szentes elé állsz, lerántod, felrúgod vagy bármi mást, de megállítod valahogy... Magyarok — mindenütt A játékvezetéssel, de nem közvetlenül a pályán történtekkel kapcsolatos, ami Brüsszelben, az Anderlecht—Liverpool Szuperkupa-döntő előtt történt. Elmentünk egy nagy áruházba, kabátot szerettem volna vásárolni a feleségemnek. Ki is választottam, de nem voltam biztos abban, hogy a méret megfelelő lesz, ezért megkértem egy hasonló magasságú és alkatú eladónőt, hogy bújjon bele. Fel is vette, s tényleg jól állt a nagyon csinos hölgynek, meg is jegyeztem: „Ezt így együtt kellene hazavinni...” — Nana — szólalt meg mögöttem egy úr magyarul —, s mit szólna a felesége hozzá?... Mindig, mindenütt magyarba botlik az ember... Csókolom, Laci bácsi Úgy ’75 környékén volt a Honvédnak egy nagyon jó és nagyon udvarias csapata. Hogy ez utóbbi taktikai vagy más okok miatt volt így, azt nem tudom, de nagyszerű partnerek voltak a pályán, az biztos. Kocsis Lajos, Pintér, Gujdár, Tóth Kálmán játszottak abban a gárdában. Egy alkalommal a feleségemmel sétáltunk a mérkőzés előtt a kispesti pályán, amikor összefutottunk a futballistákkal. Mindannyian hangosan, tisztelettudóan köszöntek: „Csókolom!” Még gondoltam is, hogy milyen kedvesek, udvariasak ezek a fiúk — nem is ismerik a feleségemet, mégis ilyen szépen, tisztelettudóan köszöntik. Már közel volt a mérkőzés kezdete, így mentem én is átöltözni. Úgy emlékszem, Pintér Sándorral futottam össze a folyosón: „Csókolom, Laci bácsi” — köszönt jó hangosan... A menekülés útja Az Atletico Madridnak vezettem egy mérkőzést Spanyol- országban. A meccs előtt körbesétáltunk a stadionban, és csak úgy „mellékesen” megmutatták, hogy ha kikap a hazai csapat, hol tudja elhagyni a stadiont a játékvezető. Szerencsére, győzött az Atletico... ** * Hogy kit tartok a legjobb futballistának? Ezen még sohasem gondolkoztam. Az azért biztos, hogy Beckenbauer benne lenne az első háromban. Egyszer vezettem is neki mérkőzést. Rendkívül intelligens, kulturált játékos volt. A pályán, s azon kívül is. Albán Tourist Albániában hatszor jártam. Mindegyik külön élmény volt, de a hatodikat biztosan nem felejtem el, amíg élek. Az első meglepetés még Ferihegyen ért bennünket. A három jegy helyett mindössze kettőt biztosítottak számunkra. Óriási huzavona után végül csak el tudtunk menni Belgrádig, ahol délelőtt tízkor landolt a gépünk. A nagyszerű szervezést bizonyítandó, este tízre „már” Titográd- ba érkeztünk, azaz még mindig jugoszláv földön voltunk. Az előzetes megbeszélés szerint autóval jöttek volna értünk Albániából — de egy takarítónőn kívül az égvilágon senki nem volt a reptéren. Várakoztunk néhány órát, de csak egy taxis bukkant fel. El is vitettük magunkat vele a határig. Közben az eső is zuhogni kezdett. Gyalog sétáltunk át Albániába. Rendkívül félelmetes volt: nagy sziklafalak között egy szűk átjárón... S mindez felhőszakadással „tarkítva”... Az albán határon már tudtak rólunk, mondták, hogy voltak már értünk Titográdban a vendéglátók, ám mivel nem találtak ott, hazamentek. De visszajönnek majd értünk. Vissza is jöttek, s elvittek bennünket a szállodába. Közben persze ömlött az eső. A városban, ahol megszálltunk, folyóként zúdult le az útról a víz. A hotelnél Puhl Sanyi kinyitotta az autó ajtaját, hogy kiszálljon, de az esővíz beömlött a kocsiba... Most képzeljenek el három csuromvizes öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben és mezítláb a recepció előtt álló magyar játékvezetőt. Felemelő látvány lehetett... Mindegy... Az utóbbi idők nagy 11-es „csinálója” a honvédos Kovács Kálmán volt. Nagyon intelligens és udvarias kis játékos volt, de ő is mindig eljátszotta a „nagy halált”. Volt egy specialitása: elrúgta a labdát a kapus vagy a védő mellett, majd nekifutott. Ebben igazán nagymester volt. Egy Honvéd—Tatabánya meccset követően odasétált hozzám: — Laci bácsi, a három közül az egyik tizenegyest megadhatta volna! — Melyiket, Kálmán? —. Mindegy.... Körülbelül úgy is volt az 11es... Ezzel véget értek a Győri-sztorik, reméljük, jól szórakoztak kedves sportrajongó olvasóink. A hét végivel együtt két kör lezajlott az egyre gyengébb színvonalú, de már nagyon várt bajnokságból — úgy gondoltuk, egy kis plusz „ráhangolás” ennek ellenére egyáltalán nem árt. Azon kívül az ember szívesen pillant be egy kevésbé ismert, de örökké szidott világ, a játékvezetők világának kulisszái mögé. Győri László pályafutása önmagáért beszél. Megfordult Európa szinte valamennyi jelentős stadionjában, a korszak legnagyobbjainak vezethetett mérkőzést. Ez csak a legfelkészültebbeknek, legjobbaknak adathatott meg... Szigeti Csaba Üssek vagy ne üssek? Ez itt a kérdés... Inkább csak figyelmeztetek A felvételek Győri László magángyűjteményéből „Csevely” — nem éppen négyszemközt (akkor még jártak meccsre...)
