Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-25 / 72. szám

— ---------BOTRÁNYKÖVEK 19 92. március 25., szerda Tűzoltás utáni parazsak „Mit tegyek, ha már nem is gondolkodhatom?” Talán még emlékeznek rá olvasóink, március 4-i Léptékünk­ben „Az áfész a banknál is jobb?” címmel többek között azzal foglalkoztunk, hogyan, milyen körülmények között adott köl­csön 20 millió forintot a Békés Megyei Tűzoltóparancsnokság a csabai áfésznek. Mint kiderült, a pénzt 35 százalékos napi ka­mattal kötötték le. Azóta 10 és fél milliót már vissza is fizetett az áfész a tűzoltóknak. A megállapodás szerint a többit is azonnal — 48 órán belül — fizetni kell, ha kérik. Cikkünk után maradt egy nyi­tott kérdés, s lehet, hogy ezúttal sem kerül pont az „i”-re. Né­hány újabb információ azonban arra késztetett bennünket, hogy visszatérjünk a témára. Kezünkbe akadt egy jogsza­bály, nevezetesen az idei költ­ségvetésről szóló törvény, amelynek 51. §-a többek között így rendelkezik: ,,A központi költségvetési szerv szabad pénz­eszközeit tartós betétként kizá­rólag a költségvetési elszámolá­si számláját vezető pénzintézet­nél helyezheti el.(3. bekezdés) A központi költségvetési szerv átmenetileg szabad pénzeszkö­zeiből csak egy évnél rövidebb lejáratú, államilag garantált ér­tékpapírt vásárolhat. (4. bekez­dés) Kovács János tűzoltó ezre­des, megyei parancsnok egy lis­tával fogad: — A cikk megjele­nése után közvélemény-kutatást végeztünk, s íme itt a bizonyí­ték, valamennyi parancsnoksá­gunkon helyeselték a lépésün­ket— mondja. —Nem vitatom, hogy az állo­mányon belül morálisan elfo­gadják a lépést, sőt, feltehetően szimpatizálnak is vele, hiszen gazdagodott a kasszájuk. Más kérdés viszont, hogy a szabá­lyoknak megfelel-e ez a pénz­ügyi megoldás. Ön szerint vélet- tek-e az említett törvény szabá­lyai ellen? — Mi egy másik rendelke­zést, egy belügyminisztériumi utasítást tartottunk szem előtt, s annak szellemében cseleked­tünk. —Jó lenne ezt a két passzust egybevetni—kérem a parancs­nokot, aki ismét segítségül hívja a megyei parancsnokság gazda­sági osztályvezetőjét, Kiss Imrét. Előkerül a Belügyminisz­térium 1989-ben hozott, dr. Horváth István tárcafelelős ál­tal aláírt 38/1989-es utasítás, amely szerint „Az önálló költ­ségvetési gazdálkodást folytató belügyi szervek szabad pénz­eszközeiket befektethetik, amennyiben az a negyedévi pénzellátást nem veszélyezteti, és támogatás előrehozásával nem jár.” Egy másik törvénytár­ban az 1991. évi adójogszabá­lyok a pénzeszközök átadásával, átvételével foglalkozik. A 23. §. (1) bekezdés szerint: „Az adó­alany a pénzeszközét más adó­alanynak, az 1990. évi V. tör­vény szerinti egyéni vállalkozó­nak, illetve egyéb jogi személy­nek ideiglenesen vagy véglege­sen átadhatja.” — Ezek a jogszabályok szá­momra egyértelművé tették, hogy kölcsönt folyósíthatunk akár az áfésznek is azokkal a feltételekkel, amelyeket szerző­désbe foglaltunk — összegzi Kiss Imre. — A költségvetési törvény említett két rendelkezéséről tud­tak-e? — Sajnos nem, véletlenül el- siklott a figyelmünk felette. — Véleménye szerint vonat- kozik-e az Önök kölcsönszerző­désére? A szabályok értelmében ugyanis csak a számlájukat ve­zető pénzintézetnél—nevezete­sen a nemzeti banknál—helyez­hetik el. — Szerintem nem. Először is nem tartós lekötésre szántuk a 20 milliót. A tűzoltók helyeselték a köl­csönt, de szabályos volt-e való­jában? — Meghatározatlan időre, tehát a kölcsön még vissza nem fizetett része akár hosszabb ideig is az áfésznél maradhat. —De bármikor visszakérhet­jük és vissza is fogjuk. A másik dolog pedig: államilag garantált értékpapírt sem vásárolhatunk tizenkét napra. Hiába kopogtat­tunk a bankunknál, három hó­napnál rövidebb időre nem köt­hetjük le a pénzünket. Értékpa­pírba sem fektethetjük egy-két hétre. Mit csináljunk, egysze­rűen ilyenek a szabályok. A bel­ügyminisztériumi utasítás és az említett adójogszabályok ha­tályban vannak, s nincsenek olyan tiltó rendelkezések, ame­lyek a szabad pénzeszközök rö­vid távú befektetését megakadá­lyoznák. — Ha jól értem, párhuzamo­san fut néhány jogszabály — akad köztük alacsonyabb rendű is —, amelyek más és más ren­delkezést tartalmaznak a gaz­dálkodásra, illetve joghézaggal is szemben állunk. —Nézze, mi érvényes szabá­lyok szerint gazdálkodtunk. A cikk megjelenése után konzul­táltunk az országos parancsnok­sággal, ahol egyetértettek a lé­pésünkkel. — A Pénzügyminisztérium költségvetési intézmények osz­tályáról Csonka Gizella viszont szabálytalannak tartja. Vélemé­nye szerint költségvetési intéz­ménynek sem feladata, sem joga, hogy az állam pénzével így „üzleteljen”, mert véleménye szerint ez sérti a piacot. Pénzt teremteni olcsóbb vásárlások­kal, kooperációs tevékenység­gel lehet, s olyasmivel, aminek van árbevétele. Vagyis, oly’ módon lehet bevételhez jutni, ami nem sérti az alaptevékeny­séget. Csonka Gizella azt is furcsállotta, hogyan lehet a tűz­oltóságnak ennyi pénze szaba­don, hiszen havi ellátmányt kap­nak, éppen a költségvetés szű­kössége miatt. Nem tartotta he­lyesnek azt sem, hogy a ruha­pénzt visszatartották, mert azt a központi költségvetésből kellett megelőlegezniük, ami az állami költségvetést súlyosan terheli. — Akkor most már nem tu­dom, mit tehetek és mit nem. Az egyik helyen bólintanak az el­képzeléseinkre, máshol helyte­lenítik. Egy biztos: szűk keret­ből kell gazdálkodnunk, s egy év alatt meg kell termelnünk egy­millió forintot. A legjobb belá­tással és felkészültséggel pró­bálkoztam. Úgy hiszem, nem követtem el szabálytalanságot. Azért csináltam, hogy boldogul­junk, hogy a tűzoltóságnak le­gyen pénze, könnyebben tud­junk gazdálkodni. De hát most mit tegyek, ha már nem is gon­dolkodhatom? A parancsnok is tanácstalan. Visszakérdez: — Mit gondol, indítsunk magunk ellen vizsgálatot? Vannak esetek, amikor az újságírónak nem feladata ál­lást foglalni. Mint ahogyan ezúttal sem. Azt pedig a legke­vésbé sem teheti, hogy egy önálló költségvetési szervnek tanácsot adjon. „Mindössze” annyit tehet, hogy megpróbál­ja megragadni azokat a ponto­kat, amelyeket végül összeil­leszthet, s választ kaphat egyetlen kérdésre: a konkrét esetben történt-e szabályta­lanság. Ennyi a dolga, s nem több. Mint írásunkból kiderül, a kérdés egyelőre válaszolat- lan marad, mivel a kétféle ál­láspont meglehetősen távol van egymástól. A dolog ter­mészetéből fakadóan azonban egyszer valahol találkozniuk kell. Lá$zló Erzsébet A szerkesztő vállára borulva sírtak Családtagok vagy rabszolgák? Manapság egyre többen sze­retnének valamilyen idegen nyelvet elsajátítani, illetve a már megszerzett tudást külföldön kipróbálni, kiegészíteni, to­vábbfejleszteni. Mivel saját pénzen igen költséges külföldön nyelvet tanulni, van, aki rokoni kapcsolatait haszálja fel, van, aki levelezés útján keres part­nert. Elterjedt viszont az is, hogy fiatal lányok kinti családoknál keresnek, vállalnak munkát, fő­ként gyermekmegőrzést. Ang­liában őket nevezik au pair-nek. Az angol törvény világosan ki­mondja, hogy az au pair-ek csak 17—27 év közötti lányok lehet­nek, akik maximálisan 30 órát dolgozhatnak egy héten a csa­ládnak szállásért, ellátásért, és heti 30—40 fontért. Családtag­ként is könyvelik el őket, ezért munkavállalási engedélyre nincs szükségük. Egyik olvasónk nemrégiben levelet kapott Szőke Katalintól, a Magyarok a nagyvilágban című nemzetközi családi maga­zin szerkesztőjétől. Ebben a szerkesztő asszony néhány fon­tos tudnivalóra hívja fel a figyel­met. Néhány gondolatot idé­zünk leveléből: „Mostanában nagyon sok angol au pair-ügynökség nyitott irodát. A legtöbb csak azt nézi, hogyan tudna minél több pénzt kisajtolni az alkalmazó csalá­doktól. Ezért arra is hajlandók, hogy a rabszolgasághoz hason­lóan eladják a fiatal lányokat. Nem garantálják a munkaórák számát, sok kislánynak reggel 8­tól este 5-ig vagy 9-től 6-ig kell gyerekekre ügyelnie, illetve ta­karítani, mosni, főzni, vasalni néhány fontért. A törvény sze­rint ilyenkor már rendes mun­kaerőnek — bentlakó háztartási alkalmazottnak — számítaná­nak, és heti 80—100 fontot kel­lene kapniuk fizetés gyanánt. Nagyon sok olyan szerencsétle­nül járt magyar kislány sírt már az én vállamon is, akit becsap­tak, kizsákmányoltak, megaláz­tak gazemberek. Ezért kérem a lányokat és szüleiket, hogy már a kiutazás előtt ragaszkodjanak az írásbeli szerződéshez. Ébben szerepeljen, hogy csak 30 órát dolgoznak, megszabott zseb­pénzért. így talán elkerülhető, hogy fájó emlékekkel búcsúzza­nak Angliától.” (nyemcsok) A Békéscsabai Temetkezési Vállalat közel fél évszázadaáll a lakosság szolgálatában. A teme­tőkben levő ravatalozókat az akkori tanács és az egyház épí­tette. A megyei temetkezési vál­lalat az évek során felszerelte, berendezte az épületeket. Bé­késcsabán a temetkezési válla­lat városi fiókja sok éven át vál­lalta és vállalja ma is bármilyen felekezeti szertartás lebonyolí­tását. A fiók vezetőjével Oláh Mátyással beszélgettünk a vál­tozásokról: — A temetkezési vállalat pri­vatizációja kapcsán Szabó Atti­la magánvállalkozó monopol­helyzetünket említi negatívum­ként. Éppen ez az a tény, ame­lyet szerintem nem lehet meg­kérdőjelezni: sem az igazgató úr, sem a dolgozók nem tehet­nek arról, hogy a kialakult társa­dalmi rendszer olyan volt, ami­lyen. Magánvállalkozást nem lehetett nyitni, mert a szabályo­zók tiltották. A megváltozott helyzet részben jó, másrészt rossz. Széttördelódik egy jól fel­épített rendszer, amely—éppen az évek során kialakult szerve­zettsége miatt — a családok egyéni igényeit is figyelembe tudta venni — mondja a fiókve­zető. — Nem értek egyet a ma­gánvállalkozó kijelentésével, hogy itt sorba kellett állni az idő­pontokért. — Megítélésem peruit téves az a kijelentés is, hogy a temette- tó helyett megoldható minden. Például a sírhely kiválasztása, a búcsúztató megbeszélése és egyes esetekben a segélyek elin­tézése sem vállalható át a csa­ládtagoktól. A temetési szertar­tás pedig ne elsősorban ünnepé­lyes legyen, hanem tisztelettel­jes búcsúztató. Tapasztalatom szerint a családok elégedettek voltak a munkánkkal, amit sok köszönő szó is bizonyít — mondja a vezető, majd így foly­tatja: — Én nem mondom, hogy az eltelt ötven év alatt nem akadt probléma, de mi is emberek va­gyunk. Ezeket igyekeztünk a lehető legtapintatosabban hely­rerakni. Azt is állíthatom, hogy mindenkit tiszta szívvel és be­csülettel fogadunk, nem „né­zünk ki” senkit. Igyekszünk egyforma érzülettel közelíteni az ügyfelek felé. S vajon miért kell azt figyelni, hogy mások milyen rafinériákat alkalmaz­nak? Az üzleti életben manap­ság sok minden megengedett. Érdekes például, hogy az 6 vál­lalkozása 98 százalékban miért a kórháztól kapja a megrendelé­seket. Szabó Attila kifogásolja a bérleti díjakat, pedig ezek a megállapodás szerint alakultak. Nekünk a vállalkozók is ugyan­olyan megrendelőink, mint bár­ki, aki ide jön. Egyébként a vál­lalkozás indításakor mindent megmutattunk, tehát tudta, mi­lyen kellékekért fizet. Ahhoz pedig, hogy milyen megállapo­dásunk van, vagy nincs az egy­házzal, a vállalkozónak semmi köze. Ráadásul, ha saját kelléke­ket használ mindenki, akkor időben elhúzódnának a temeté­sek. Megoldás csak akkor lesz, ha mindenki betartja a megálla­podást. * Az Egyházi Temetkezési Kft. vezetőjét .Wágner Sándort elő­ször a társaság megalakításának körülményeiről kérdeztük: — A céget az Evangélikus Egyház és az Evangélikus Sze­retetotthon hozta létre. Engem kértek fel a vezetésével, majd augusztus 21-én nyitottuk meg az üzletet, minden hivatalos lépcsőt betartva, cégbejegyzés­sel. Hangsúlyozni szeretném, nem az üzleti haszonszerzés cél­jából. Úgy készítettük el az ala­pító okiratot, hogy egyéb szol­gáltatásokat is végezhetünk: nemrég adtunk át egy virágbol­tot és tervünk egy raktáráruház megnyitása. Közvetlen a gyár­tótól szerzünk be mindent, de sajnos a szerény haszon ellenére sem tudunk az árakkal „lejjebb szállni” — mondja Wágner úr, majd rátér a vállalkozásra: — A vállalkozás kezdetén a temetkezési vállalat és a Szilen- cium Kft. képviselője is megke­resett, és próbáltunk közös ne­vezőre jutni. A temetők nagy része az evangélikus egyház tu­lajdonában van, így nyilvánva­ló, hogy az övék a döntő szó. Annak idején az egyház és a vállalat megállapodást kötött a ravatalozó és a kellékek haszná­latáról, amit nekünk is be kell tartani. A világ legtermészete­sebb dolga, hogy ha szolgálta­tást végzek, akkor az eszközö­kért fizetek. A vállalattal nem kartellben ugyan, de egymást segítve dolgozunk. Ettől függet­lenül konkurensek is vagyunk. A tisztességes játékszabályo­kon belül próbáljuk bizonyítani, hogy mi legyünk a jobbak. Java­soltam a magánvállalkozónak, ha sérelmezi a dolog, keresse meg a polgármestert, és kérjen kizárólagos jogot valamelyik temetőben. Hiába tartozunk az egyházhoz, én sem szólhatok bele például, hogy hol legyen a sírhely. Tett néhány olyan meg­jegyzést, mintha mi kegyelet­sértő dolgokat követnénk el. Igyekeztünk Szabó úrral is nor­mális kapcsolatot kialakítani. Probléma lesz az is, hogy ő a saját — emblémás — kellékeit akarja használni. A változásra valóban szükség van, de csak a jó kapcsolatok fenntartásával. Lehet-e itt kompromisszumot kötni? Igen, ha nem egymással foglalkozunk, hanem az ügyfe­leket próbáljuk tisztességesen ellátni, próbáljak meg többet nyújtani, amivel elcsábíthatom a megrendelőket, mert ez ettől lesz üzlet. Soha nem tekintettem elfogadhatónak, ha a másik lejá­ratásával akart valaki előnyhöz jutni. Mert hasonló tevékenysé­get végzünk, azért nem vagyunk ellenségek. Vállalkoztunk vala­mire, egymással kellene tár­gyalni, nem az önkormányzat­tal. Annak örülnék, ha az iparo­sok tényleg temetni mennének és nem azt néznénk, hogy ki, mikor, hol „száll a sírba”. Halasi Mária Március 18. A kiszikkadt, ráncos, ragyás öregasszony óvatosan köröz a gondola körül. Szinte lopva pistant a fóliás, gusztusos sajtvilágra, a szeletelt, hámozott Eidámira, az elegáns Lapkára. Megáll, keze tétován indul a pici pakk felé, majd hirtelen meg­torpan. Még egyszer körbenéz, s vil­lámgyorsan cselekszik. Megragad­ja és hirtelen mozdulattal a kopott kabát mélyébe sül­lyeszti az ennivalót. Indulna, ám mintha mágnesként vonzaná pillantásom tekintetét, hirtelen felém fordul. Elvörösödik, aztán elsiet. Még látom ahogyan a kosárba rakja kincsét, s azt is, hogyan fillérezi ki a csomóra kötött zsebkendőből a pénzt a kasszásnőnek. A történet azonban mégsem ennyi, hisz’ a másik, több mint 2 millió éhező nyugdíjas talán most döntötte el, hogy kukába nyúl, vagy a gázcsaphoz, de mindenesetre nem megy Hawaiba két hétre nyaralni, potom 150 eze­rért, mint valami iparmágnás. Meghökkentő és mégis igaz, néha még a gyárosok is tenni szeretnének valamit az ingyenkonyhás öregekért. Például itt van ez a csokornyakkendős Palotás János, aki nem átallott az Alkotmánybírósághoz fordulni egy kis nyugdíjemelés ügyében. vágyaktól, tényéktől és krónikásoktól. Gil eses közhely: .Jlyenkor virágba borul minden". Van. ami pompával és büszkén, talpig kokárdában, van. ami lopva és titok­ban öltözik ünneplőbe. Sajnos, ez két-három eberöhőn- ként változik, s cserélődnek fel hősök és áldozatok, s váltja fel a sírkeresztek tövében a gazt a virág, hogy 50—100 év múlva újból a feledés gyomja telepedjen meg az egy­kori ágyúsokon. A halottaknak ebbe már nincs beleszólásuk. írják csak (átl a történelemkönyveket az élők. Egy dolog azonban biztos: megjött a tavasz. Március 21. Március 23. Tavasz van, most már hivatalosan is. Lám, újból itt van, csak úgy betoppant hirtelen, hívatlanul. Csúf és esős vagy rügyfakasztó és napsütéses — mindegy, bár­milyen is, el nem tagadható, hogy végleg széttépte a tél hideglelős évszakát. Létezik függetlenül szándékoktól. Elegánsan és elragadón besétált a kelet-európai bumfordi konfekciós világba a legdivatosabb hercegné, a legdemokratikusabb királyságból. Lady Diana több száz idei protokollprogramjába besuszterolla a pesti kiruccanást is, egy kis óvodalátogatással, alapkőleté­tellel fűszerezve. Hagyományosan békésnek és jó! szer­vezettnek látszott ez a látogatás is, ám a trónörökös fele­sége alaposan beleszagolhatott a mi puskaporszagú le­vegőnkbe, s láthatta, hogy az izmosodó demokráciák hogyan növesztenek (ön)kormányzati bikanyakat, ame­lyen rajta a dacosan leszegett fej. A hivatal büszkén tagadja meg az építési engedély kiadását, mert túlságo­san nagyra méretezi a közcélokat szolgáló intézményt, amelyre fontos fontok jönnének Angliából. (Bárcsak minden esetben ilyen következetesek lennének tisztvise­lőink.) Diana így hát nem avatott, az alapkő még várhat egy újabb magasrangú angolszász látogatóra, aki az ide szánt fejlesztési pénzért megkaphatja a maga kis szóra­kozását, leteheti új jövőnk alapjait. „ Kőhalmi Endre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom