Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-16 / 64. szám

1992. március 16., hétfő EMLÉKEZÉS „Európa mi vagyunk! 99 Fekete Pál Sárospatakon született 1928-ban. Ott lett pedagógus, a tanítás, a történelem szerelmese. Békéscsabára 1952-ben került, a Petőfi utcai általános iskolában tanított. 1956-ban spontán válasz­tották a forradalom városi, majd megyei vezetőjének. Nyíltsága, lelkesedése, konszenzust teremtő humanizmusa közismert volt. A zsarnokság agyalágyultjai minden erejüket, fortélyukat összeszedve próbálták megtörni. Nem sikerült. Sem az orosz harckocsik előtt, géppuskáktól fenyegetve, sem a saját kezűleg megásott sírgödörben. Négyszer tárgyalt az orosz parancsnokkal, így sikerült Békéscsa­bát megmentenie a szétlövetéstől. Életfogytiglani börtönre ítélték 1957 tavaszán, ’63-ban szaba­dult. De nem lett szabad, még a ’80-as években is figyelték, mozgását korlátozták. (...) A szabadság utáni örök vágy az emberiség legékesebb vezércsil­laga. Ez vezette Békéscsaba első díszpolgárát, Kossuth Lajost, ez irányította Fekete Pált is. (...) Példát keresünk magunknak, gyermekeinknek. Itt a példa: okul­junk és tisztelegjünk. Pap János, Békéscsaba polgármestere Fekete Pál beszéde a békés­csabai közgyűlés március 12- ei ülésén, a díszpolgári cím át­vétele után: Nehéz szavakat találni, nem tagadom, s nem is tagadhatom, hogy mély megrendültséggel állok itt, ahol ezelőtt 35 eszten­dővel is álltam. Azon a felejthe­tetlen, szomorú és nagyon szép októberi napon... Nagyon nagy megtisztelte­tés, ugyanakkor felemelő érzés. Én, aki egész életemet a testi és lelki tűrőképesség határán, számkivetettségben éltem le, én erre nem számítottam. Őszintén mondom, nem is gondoltam rá. A megpróbáltatások nehéz órái­ban, amikor mindent megtettek a test és a lélek megölésére a hosszú raboskodás évei alatt, amikor bejártam az országnak szinte minden egyes börtönét, 25 évi sáncmunkára ítéltetés évei alatt én csak egyetlenegyre gondolhattam: életben maradni! Túlélni! Ehhez hit kellett, s én hittem és tudtam, hogy nem lehet törté­nelmi küldetése egy olyan társa­dalmi rendszernek, amely elve­szi az embertől a legelemibb kincsét: a szabadságot. Tudtam és meg voltam győ­ződve, hogy nem hozhat meg­váltást, s nem hozhat még meg­oszlást sem egy olyan világ, amelyik fiait százával és ezrével hurcolja akasztófára azért, mert legelemibb jogaiért szót emelt. Engedtessék meg nekem, hogy teljes tisztelettel, hálás szí­vem minden szeretetével kö­szönjem meg a város képviselő- testületének, a tisztelt polgár- mester úrnak és nem utolsósor­ban az én igen kedves régi és ismeretlen új barátaimnak, hogy személyemet, az életemet, az it­teni szereplésemet méltónak ta­lálták arra, hogy én legyek a vá­ros díszpolgára. Én tiszteltem és tisztelem, rajongtam és rajonga- ni fogok Kossuthért és a történe­lem minden szabadsághőséért! Nem is vagyok ebbe a sorba való! Bár a lelkem mélyén úgy érzem, hogy valahol mégis oda­való vagyok: nem hiszem, hogy ők jobban szerették hazájukat, mint ahogyan én, s nem hiszem, hogy bátrabban föláldozták vol­na az életüket, mint akkor 1956- ban én. Mindazon túl, amit a polgár- mester úr indoklásként és mélta­tásként elmondott, engedjék meg nekem, hogy eláruljam: szeretnék valamiben nagyon bízni, valamit nagyon remélni. Abban, hogy ez a magas kitünte­tés, mindazokon túl, amit el­mondtak, a szeretetnek is szól. Annak a szeretetnek, amellyel engem 39 esztendővel ezelőtt elárasztott ez a város. Arról a szeretettől beszélek, amely ben­nünket azon a tragikus őszön örökre, szétválaszthatatlanul összekovácsolt. Régi adósságomat szeretném törleszteni, amikor köszönetét mondok annak a városnak, amely ’56-ban halált megvető bátorsággal nézett szembe a harckocsik élesre töltött csövé­vel, annak a városnak, amely itt a téren 55 ezres lakosságából 30 ezerrel megállt. Én emlékszem, itt valahol egy erkélynek kell lenni. Ki­mentem, s amit láttam, úgy érez­tem, hogy Petőfi költői látomása az most itt valóság: hatalmas, félelmetes, tiszteletet parancso­ló tömeg állt, s mozdulatlanul énekelte a Himnuszt és a Szóza­tot. Éreztem: ez egy olyan tö­meg, amelyik csodálatosat is tud tenni. És ha ez a tömeg elindul, akkor elsöpör mindent! S hadd mondjam azt, hogy ez a tömeg a sziklaszilárd hitével hitet tett a forradalom mellett, hitet tett az emberi méltóság mellett... Ha erre gondolok, halálom óráján megállni készülő szívem újra dobogni fog, s boldog leszek, hogy akkor én ennek a városnak a fia voltam. Szeretném 35 év távlatából ennek a városnak megköszönni azt, hogy a maga korrektségé­vel, erkölcsi nagyságával segí­tette a forradalmi bizottságot abban, hogy itt a pártház előtt nem csinálhattak véres mészár­lást, hogy nem úgy emlegették ezt a teret, mint második köztár­saság tere. És megintcsak elnézést, hogy 35 év múltával fejezem ki őszin­te együttérzésemet — mert előbb nem fejezhettem ki — annak a városnak, amelyet meg­törtek, térdre kényszerítettek, porig aláztak. Arról a városról beszélek, amelyik 1957. február 16-án történelmileg talán leg­borzalmasabb éjszakáját élte át. Sokan nevezik Szent Bertalan éjszakájának, lehetne hasonlíta­ni hosszú kések éjszakájához, de én egyszerűen az alantas ösz­tönök éjszakájának hívom... A város világítását kikapcsolták, sötét árnyak suhantak házról házra, ezrével verték szét a csa­ládokat, hurcolták el az embere­ket... Itt a postával szemben van egy udvar. A februári fagyban fedetlen, véres fejű parasztok, tanítók, munkások térdepeltek szorosan egymás mellett, s éne­kelték: „Horthy Miklós katoná­ja vagyok”. Míg a gumibot verte hozzá a taktust... Barátaim, nem akarom kon­zerválni ezeket a képeket, meg akarok szabadulni tőlük. De egy valamiért azért mégiscsak érde­mes emlékezni: ide süllyedhet egy társadalmi rendszer. Talán nem veszik ebben az ünnepélyes órában túlzottan személyes dolognak, ha még valamiért köszönetét szeretnék mondani. Meg szeretném kö­szönni mindazoknak azt a hő­sies magatartást, akik bennün­ket, a forradalmi bizottság elhur­colt tagjait személyes szabadsá­guk és munkájuk kockáztatásá­val igyekeztek kiszabadítani az orosz fogságból! Harminc év távlatából a je­lenbe nézve köszönetét szeret­nék mondani ismét a város veze­tőségének, amiért alkalmat adott nekem, hogy még egyszer így szólhassak régi ismerősiem­hez, barátaimhoz. Kimondha­tatlanul boldog vagyok, őszinte hazafiságot és szeretetet látok abban, hogy úgy időzítették ezt a csodálatos ünnepet, hogy ez az örök magyar tavasznak, március 15-ének az előestéjére esett. Et­től nagyobb megtiszteltetést ember nem kaphat! Nagyon kö­szönöm! Köszönöm a szeretetet, kö­szönöm a nem elfelejtést és szo­morú vagyok, hogy csak szóval tudok köszönni, nem tettekkel. Én elkerültem innen, börtön- lakó lettem. El kellett hagyjam a várost... Ez olyan, mint akit kiűztek a paradicsomból. Min­dig valósággal lázas állapotba jövök, amikor valami újságcik­ket, rádióhírt hallok az elveszett paradicsomról, Békéscsabá­ról... Szeretném felajánlani a segítségem, bár úgy érzem, én már itt matuzsálem, egy törté­nelmi relikvia vagyok, melyet a múzeumba kell bevinni, üveg alá, naftalinba kell helyezni. De azért valamit talán tudnék még segíteni... Jön a tavasz, nemsokára újra virágba borulnak a mezők, új rügyek fakadnak a fákon és a hit újból kopogtatni fog a mi szí­vünkön is! Barátaim! A hitete­ket ne hagyjátok el! El vagyok keseredve, amikor emberek között járok, s látom azt a sok csüggedtséget, levert­séget... Most akarunk összesem, amikor már a parton vagyunk? Ez nemcsak szégyen, ez egye­nesen bűn!... Éltünk ettől száz­szor nehezebb napokat, száz­szor nehezebb órákat—nem ér­demeljük meg itt ezt az életet... Mi, akik évezredeken keresztül mongollal, tatárral szembeszáll­tunk, mi, akik azt hirdetjük, hogy Európába akarunk men­ni... Holott Európa mi vagyunk! Mert mi itt valóban Európát kép­viseljük a periférián... Barátaim, ne álljatok el a jó ügy mellől, mert más áll mellé! Itt volt az elmúlt évszázad: nem akarok történelmi fejtege- tésbe bocsátkozni, történelem- órát tartani, de átéltünk jobbol­dali, majd baloldali diktatúrát, elsősorban azért, mert a jók nem álltak „oda”, nem elegen álltak „oda”... Azt mondják: nekünk Mohács kell. De a XX. század az teli volt Moháccsal! Itt az ideje, hogy észretérjünk! S mi az ész- retérés? Az, hogy odaállunk a jó mellé, nem számít a pártállás!... Szeretnék példaként monda­ni valamit: a klasszikus görö­göknél, aki sem a jó, sem a rossz ügy mellé nem állt, kiűzték a városból. Állítom, az a magatartás, hogy valaki tévedésből, téves meggyőződésből a rossz oldalá­ra állt, talán sokkal kisebb bűn, mint aki kivár és mástól várja a megoldást. Barátaim! Mit tehetek? Kívá­nok minden jót! Éljen és virá­gozzék ez a város! Én, aki az egész életét a katedrától eltiltva töltöttem, de egy életen keresz­tül vágytam az iskolapad, a gye­rekek után, mit kívánhatok én? Talán azt, hogy itt ne csak középiskolák és egy főiskola legyen, ide kívánnék egyetemet is. Hogy ne 19 gyerek kerüljön 100 érettségizett közül felsőfo­kú intézménybe, hanem 40 vagy 50. Ne Albánia szintjére essünk vissza, hanem Belgium, Hollan­dia legyen a mérce! Hiszen naggyá egy nemzetet nem a kard és nem a tank tesz, birodalmat teremteni lehet ezekkel, de iga­zán naggyá csak a kiművelt, okos emberek tehetnek egy or­szágot! Kívánom, hogy a város ter­mékei elkeljenek a világpiacon. Legyenek okos, sok nyelvet tudó fiai és lányai, akik Fokföld­től Montevideóig kínálják majd a mi szorgos munkásaink áruit. Kívánom, hogy termeljenek jó minőségű bánkúti búzát itt, ezeken a gyönyörű mezőkön. A világ egyharmada éhezik... Csak meg kell találni az utat odáig. Nem vagyok közgazdász — álmaim vannak és ezeket az álmaimat mondom. S mivel az ünnepi gyűlés nem baráti beszélgetés, én mégis búcsúzásul azt kívánom: Az Isten óvja ennek a város­nak minden lakóját, apraját és nagyját, s a szent Isten hallgassa meg a mi nemzeti imádságunkat és hozzon ránk tényleg víg esz­tendőt, mert úgy érzem: mi már valóban megbűnhődtük a múltat és jövendőt! Lejegyezte: Szigeti Csaba Meghívó кт Szolgáltató és Kereskedelmi Részvénytársaság, valamint a csorvási gazdák mg.-i termelő és értékesítő szövetkezete SZAKMAI GAZDANAPOT RENDEZ Csorváson 1992. március 17-én délelőtt 10 órakor. Minden érdeklődő, kis- és nagytermelő és viszonteladó részére. — Tájékoztatjuk Önt a KITE Rt. legújabb szolgáltatásairól és kereskedelmi ajánlatairól. —Az 1992. évi szántóföldi növénytermelés a kormányrendelet által is támogatott előfinanszírozási lehetőségeiről. — A helyszínen, munka közben bemutatásra kerülnek talajművelő, vető, növényvédelmi, műtrágyaszóró gépek, JOHN-DEERE traktorok. — Kukorica- és zöldségvetömagvak, kerti öntöző szórófejek, palántanevelő tálcák helyszíni vásárát és szaktanácsadását biztosítjuk. Gyula Város Polgármesteri Hivatala pályázatot hirdet 1. szervezési és jogi osztályvezetői, 2. gazdasági (pénzügyi) osztályvezetői, 3. költségvetési csoportvezetői munkakörök betöltésére. PÁLYÁZATI FELTÉTELEK: 1. állam- és jogtudományi egyetem, 5 éves szakmai gyakorlat. 2. Felsőfokú szakirányú végzettség (közgazdaság-tudományi egyetem, pénzügyi, számviteli főiskola, államigazgatási főiskola), 5 éves szakmai gyakorlat. 3. Felsőfokú szakirányú végzettség, költségvetési-pénzügyi jártasság. A pályázathoz csatolni kell: önéletrajzot és a munkakörre vonatkozó elképzeléseit. Benyújtási határidő: 1992. március 30. Cím: dr. Pocsay Gábor polgármester, 5700 Gyula, Petőfi tér 3. Gyulán, az autóbusz-pályaudvar déli területén építendő szolgáltatóházban az üzletekhez társat keresünk. Tervezett átadása: 1992. évvége. Jelentkezni lehet:-----------GÓTIKA KFT* S zilágyi Lajos, Gyula, Székely A. u. 1 /2. Telefon: (66) 61-084. Meghívó A Szerelőipari Részvénytársaság Békéscsaba, Kazinczy u. 4. szám alatti székhelyén 1992. április 17-én 17 órakor közgyűlést tart, melyre a részvényeseket ezúton meghívja. A közgyűlés napirendje: 1. Beszámoló az rt. 1991. évi gazdálkodásáról. 2. A felügyelő bizottság jelentése. 3. A könyvvizsgáló jelentése. 4. Az 1991. évi mérleg megállapítása, határozathozatal a nyereség felosztásáról. 5. Tájékoztatás az 1992. évi üzleti tervről. 6. A fel ügyelő bizottság ügyrendjének jóváhagyása. 7. Az ügyvezető igazgató 1992. évi prémiumfeladatának meghatározása. 8. Bejelentések. Kérjük részvényeseink vagy megbízottai megjelenését. Igazgatóság

Next

/
Oldalképek
Tartalom