Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
ЯШ 1848-1849 Baradlay Richárdot Sebő Alajosnak hívták ШШШЯШЁШЯЁШШШШЁШЁЯШЁЁШШЁШШШЁШЁЯШЯШЁШ Legendát teremtett Jókai Isaszegen A Királyerdőben Olyan régen történt ez már; húsz ősz lehullt lombja fedi ezt már! Ezer ember közül egy ha tudja, mi volt a Királyerdő! Egy erdő, amelynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékaiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát, s a zúgó lomb kibeszéli azokat. Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig. Nem harc, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között; párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szurony- nyat, karddal és puskaaggyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharc, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harcol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár; minden bokor egy külön sánc, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már mindkét félnek; öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint fejszeütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők visszhangjából; akinek fegyvere ösz- szetörik, ellenfelét ragadja meg, s iparkodik azt kezéből kitekerni ; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára harcol; a fák oldalát a kifreccsenő vér pirosra fe'sti, s e rettentő magánharcban, hol mindenki vezér és közharcos, az ágyúk tekéi recsegve törnek utat a sudarak között jobbról-balról, s zúgva csapkodnak be a titokteljes sűrűbe. Mind a két fél odaágyúz a harcolók közé. Balról Aulich segédcsapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról Montenuovo dandára kartácsol- tat közéjük. Agyúk kereszttüze alatt harcolnak. Arra sem ügyelnek többé. Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni ! A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos bal párját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizére hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül, s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesül. Ez a kapu, ami Pestre vezet. A magyar sereg Pestet akarja látni! Azért verekszenek. Van valaki, aki ezt nem érti? A Királyerdő, ahol legszélesebb, háromezer, ahol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hosz- sza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harcoló fél közül a másiktól elvenni. Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavasszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, ahol ő engedi. Jlyen átjárat van Isaszegnél és távolabb északra egy malomnál. Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele bírja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harcost, kétszázharminckét ágyút, három röppentyűüteget és ötvenhat század lovast. A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva. Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utcák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztülhatolni lehetetlen. Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben. Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt, Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, visz- szaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő erdő. Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malom- híd ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti. Ismét újra kell kezdeni mindent. Az erdő vívásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba keverednek. Csak nyom- rul nyomra, csak fátul fáig bírnak egymástól tért foglalni. A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik. Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arcát hátrafordítja, aki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, amint segítséget kap, s újra ellenére támad. A golyófütyülést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az áovúdördülés nem dobbant* *■— ‘~Cv ja meg a szívet, a kapott sebre nemhalaványadikel az arc. Észre sem szabad venni. Már hat órája, hogy küzdenek. S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, amennyit ágyúgolyói bejárnak. Ahova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka. Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, akik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket, s azt mondják: „még nem fáj!”; felbuzdítják a gyönge szívűeket;------c ussz egyujup. a un uuciwmui, .. összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mindkét felől. Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elöl a zászlókat. Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen. Tizenhat század könnyűlovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderiális lovas, nyolc ágyúüteggel s két röppentyűteleppel nyomul keresztül a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyög neki a magyar hadderéknak. * — n 1 rowk mpb J Arr AZ-Uii алллсл. icicii, mvij most is oly kopárra tapodva látszik, állt a magyar huszárság egy gyönyörű tömegben. Háromezer huszár együtt! Az ellenfél lovasütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet. Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték. Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára, s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az el len maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé, s ne használhassa az ágyúit. I lov történt ~OJ-------— M indenütt az egész harcvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nemsokára acélok pengése vegyült, amint ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni. A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért. S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve. Hat-hétezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tom- bolásai, villogó kardok találkozása; veres csákók, ércsisakok, szegletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három főtömeg csoportosul a csatatéren; csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámza- nak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sarka a két zászló: a magyar háromszínű s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek odatömek az ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében. S emellett oly szoros, keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt. O, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor. Nekik irányozná mind a hatvankilenc ágyúját, s elsepemé mind a kettőt maga elől. Az áprilisi tavaszi égen éppen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövellt szét az égen. Minden arannyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt su- gárai átszűrődtek; a som és vízi jávorfa éppen akkor kezdett virítani. Arany ködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arca. Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek, ki volt a győztes. Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy esziT.C győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda. Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harc után összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül kettévágva, vas mellvértek, egy döféssel keresztülszúrva. És azután a véres alakok, kik tíz-tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn — és élve maradtak. A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. A napsütötte porfelleg, az emberi düh lehelte fényes köd közepeit két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél. Az egyik Baradlay Richárd, a másik Palvicz Ottó. Egy gondolatuk van. Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből. Keresztültömek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik. A harcosok utatnyitnak nekik a találkozásra. Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! A két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül! A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek. Végre találkozhatnak. Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza kesém SZCrCÍn??, ? mindez a csa' taviharban potenciára emelve, a harci mámor, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva. Összecsaptak. Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott. Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő. A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve csaptak egymás fejére. A főre célzott mind a két kard. A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám, s a két hős egyszerre lefordult nyergéből. És valóban olyan jó csapás volt az, amit Baradlay Richárd ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűvforrásokba, mikbe az Iliász és Nibelungen hőseit mártották édesanyjaik, a napfölkeltét nem látja többé. De talán az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni. Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem — ami oly sokszor megtörténik — a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét. Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül. Hanem az a másik csapást, amit 6 adott ellenfelének, az tökéletesen talált. Olyan volt az, mint az ég mennyköve. Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egészen a halántékáig. Egy igazi Baradlay Isaszeg határában áll egy vadgesztenyefa, rajta tábla, szöveggel: „Ezen a helyen vívták párbajukat Baradlay Richárd és Palvicz Ottó, Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regényének hősei. Az öreg honvéd huszárt és az osztrák tisztet itt hántolták el, 1849. április 6-án.” Az emléksorok egyszerre idéznek tényt és legendát. Mert volt párbaj, de nem itt, az isaszegi gesztenyefa alatt, és nem akkor, az emlékezetes nagy csata napján. A párbaj, amiről Jókai mesél A kőszívű ember fiai című regényének itt olvasható, „A Királyerdőben” c. fejezetében, tehát megtörtént. Nézzük hát, mikor és hol? Szolgált a Sándor huszárezredben 1848 elején egy Sebő Ala- josnevű császári-királyi főhadnagy. Egy este több tiszt—-köztük egy báró Riedesel nevű vasas kapitány — összejöttek egy vendéglőben politizálni. A beszélgetés személyes sértésre adott alkalmat Sebőnek, ezért másnapra párbajra hívta ki a császár katonáját. Riedesel azonban az elégtételadást a rangkülönbségre hivatkozva megtagadta. Sebő ugyan, hogy kiállhasson párbajozni, még a rangjáról is lemondott, és mint polgár ismételte meg a kihívást. De elkésett, a kapitányt időközben áthelyezték Olaszországba. Sebő ekkor levélben értesítette: párbajképes. Rie- desel lakonikus rövidséggel válaszolt: nem tér ki az összecsapás elöl. A párbajra végül 1849. április 4-ig kellett várni, akkor is véletlenszerűen került rá sor. Sebő és Riedesel a tápióbicskei csatában találkoztak össze ismét. Mindketten lovascsapatuk élén haladtak. Hogy mi történt ezután, arra idézzük Sebő Alajos visszaemlékezését: „Riedesel bárót már régebbről ismertem, óriási erejű ember volt, híres kardvívó. (Ezzel szemben Sebő Alajos középtermetű férfi, gyengéd testalkattal, de acélos izmokkal - a szerk.) Mikor Riedesel csapata élén vágtatott, s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Az első összecsapásnál mindketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál már lovam szügyével rohantam rá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mindketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam (a karra - a szerk.) ezt a rettenetes vágást. Volt annyi erőm, hogy én is sújtsak, és ezzel Riedesel kettéhasított koponyával, holtan bukott le a nyeregből.” (A történetet hasonlóképp mesélte el egyébként Kászonyi Dániel 1848-as őrnagy is.) Felvetődik a kérdés: hogyan került a Sebő—Riedesel párbaj története Jókai regényébe? Az író pontosan tudta, hogy kik és hol vívták a nevezetes párbajt. De könyvében az isaszegi ütközetnek akart emléket állítani, mert nagyobb nyomot hagyott benne a tavaszi hadjárat legjelentősebb és alighanem legheroikusabb küzdelme, az isaszegi, mint a tápióbicskei. (Ez utóbbiról egyébként a történelmi hűség kedvéért illik megjegyezni, hogy a vesztésre álló csata menetét csak Görgey és Damjanich váratlan megjelenése fordította Klapkáék javára.) Mi sem természetesebb ezek után, hogy a Baradlay—Palvicz összecsapást a Sebő—Riedesel párbaj történetének pontos leírásával Isaszegre „helyezte át” a regényíró. Az isaszegi szájhagyomány szerint egyébként Jókai Mór többször járt a faluban, adatokat gyűjteni könyvéhez. Egyszer a falu határában, a péceli út mentén lévő hajdani vízimalomnál — ahol a csata idején kötözőhely volt — szóba elegyedett a molnárokkal. Beszélgetés közben megpillantott egy korhadt fejfát, mire azt javasolta, ültessenek a hely megjelölésére egy vadgesztenyefát. Tanácsát az isaszegiek megfogadták. Később tábla került a fára a legendát hirdető szöveggel. Sebő Alajosról még feljegyezték, hogy tápióbicskei sebesülését követően egy hónapig szolgálatképtelen volt. Április 30-án aztán 3. osztályú katonai érdemjellel tüntették ki, nyilván a Riedesel báróval szembeni helytállásáért. A világosi fegyverletételig ezredparancsnok volt a huszároknál. Aradon 16 évi várfogságra ítélték, ahonnan 1853-ban kegyelemmel szabadult. Később — 1882-ben bekövetkezett haláláig — a győri honvédegylet tagja volt. Hetvenegy évet élt, s vele egy legenda szállt sírba, egy igazi Baradlay. Jókai javaslatára ültették egy korhadt fejfa helyére Fotó: Fábián István
