Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01-02 / 27. szám
Szorító 0 1992. február 1-2., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Illanó sziklák, lápok, vonulatok Lóránt János vízfestményeinek és pasztelljeinek a megyei könyvtárban január 22—február 20. között nyitva tartó tárlatára talán valóban illik, talál a cím, de meghamisítanánk szándékait, művészi személyiségének puritán, igazságkereső egyszerűségét, ha akár a misztifikáció, akár a közhely „lápjai” felé bonyolítanánk, vagy oldanánk ezt a kissé amúgyis elköltőiesített első benyomást. Ezúttal egyébként (nem először, hiszen régebbi katalógusaiban is megszólalt olykor-olykor) igyekszik fogalmilag is gátat vetni a félrevezető képzelgéseknek. Többek között ezt írja: „Őszi-téli barangolásaim alkalmával rácsodálkoztam a lecsu- paszodott erdők látványára. Mintha több óriás sündisznó sorakozott volna egymás után, s ahol a tüskék takarták egymást — izgalmas vonalrendszerek alakultak ki, melyeket csak itt- ott szakított meg egy-egy kidőlt fa, futó vad vagy szikla rajzola- ta.(...) Visszaköltözve szülőfalumba, Békésszentandrásra, ezt a megfigyeléssorozatot kiterjesztettem az itteni nádasokra, ártéri erdőkre is. Örülök, hogy ily módon rátaláltam a pasztell- technikára, mert sok boldogságot szerzett számomra alkotás közben. Az akvarelleket már régóta festem, ez viszont mintha ellentéte lenne a pasztelleknek. Itt elsősorban a nagy puha színfoltok alakítják a képeket, mintha az erdőket, nádasokat enyhe párán keresztül nézné az ember...” A festő tehát ragaszkodik ahhoz, hogy megfigyelései a természet színeváltozásaira összpontosulnak, hogy minden festői vagy festőgrafikai hatás, ami a képeken megjelenik: tapasztalati és látványhű, s az is fontos számára, hogy nézői is ily módon közelítsenek hozzájuk. Fontos számára, hogy a közönség ne veszítse el a talajt műélvezés közben, ne veszítse el a kedvét a drága, értékes vad: a látomás követésében, s ha már volt türelme áthatolni a formákat itt-ott átmosó, egymásba játszató ködön, homályon, szfu- matón, hadd találjon rá saját érzékeivel, látásával a barangolás végső értelmére, hogy tudniillik általa tegyük magunkat alkalmassá az örök átlényegülésre — új igazságok, új harmóniák szellemében. Lóránt János „földhöztapadt látomásaiban” egyébként mégsem az általa elemzett felszíni, felületi, évszakhoz, napszakhoz, növényhez, állathoz, fényhez vagy akár képzelethez kötött motívumok a meghatározóak, tehát nem az, ami látszik, hanem a láthatatlan, vagyis a felső táj természete, méretei, lüktetése; az a szenvedély és racionalitás, amivel a festő már régóta nem is vet számot, annyira „benne van” a papírlapban (vagy vászonban, kartonlemezben), az ecsetben és a festékanyagok szemcséiben, s annyira automatikusan szabadul fel az alkotás mozzanatában. Az az érzésünk: éppen azért van szüksége arra, hogy egyre hieratikusabb, ugyanakkor mind keményebb hangszerelésű és ritmusú (lásd: kemény rock!) olajfestői gyakorlatába időnként egy-egy vízfestői, vagy újabban pasztellezó szünetet, feloldást illesszen, mert abból az elemi természeti erőként működő mágneses közegből, amivé lápok, vizek, nádasok, erdők, alföldi és hegyi föld- és sziklavonulatok gyűrődtek reflexeiben, könnyebben sugárzik át kompozícióiba az az intellektuális feszültség, amely egyre inkább áthatja festészetét, s egyre többértelművé, összetéveszthetetlenül Lóránt János-ivá avatja festői motívumait, motívumainak rendszerét. Tanulmányok, stúdiumok, játékok — sugallná felénk a festő, most, 1992 telén, írásban és képben. Csakhát, aki ekkora s ilyen súlyos „föld-részekkel” a vállán vállalja ezt a játékot és stúdiumot, az nem a cirkuszsátor ponyvája alatt ágál, hanem örökké a Teremtőt hívja tanúnak: vajon nem vétettem el valahol a Törvényt?! Banner Zoltán Lóránt János: Tavaszodik (akvarell, 21 x 31) Bibliai József találta fel? Érdekességek az adózás történetéből Köztudott, hogy az Országgyűlés „karácsonyi ajándékként” megszavazta a gépjárműadó bevezetését. A jogszabály szokat- lansága abban van, hogy a kocsi súlya után fizetjük az adót, minden megkezdett mázsa után kétszáz forint a taksa. Kétségtelen, hogy a közvéleményt idegesíti és bosszantja az állam kifinomult ötletgazdagságának eme újabb bizonyítéka, de mit lehet tenni? Adózni mindig kellett. Az adózás története viszont azt mutatja, hogy hatóságaink ötletei szinte eltörpülnek a régebbi korok választékos agyafúrtsággal kitalált adórendszerei mellett. Egyes kutatók szerint a bibliai József, az egyiptomi fáraó pénzügyi szakembere találta fel az adózást. „És József törvénnyé költé mind e mái napiglan Egyiptomnak földéről, hogy a Fáraónak ötödrészt adnának, csak a Papok földje nem volt a Fáraóé” ■— bizonyítja az írás. A húszszázalékos „földadó-rendelet” kapcsán az is kiderül, hogy az egyház már akkor is a kedvezményezettek listáján szerepelt! Köztudott, hogy a- régebbi korokban a nem fizető adóst kegyetlenül megbüntették. Bilincsbe verték, rabszolgamunka várt rá, adósok börtöne, jobb esetben csak pellengér és meg- vesszózés. Az egyház, sajnos, nem tiltakozott a kegyetlenségek ellen, sőt segített a végrehajtásban. Például megtiltotta, hogy halotti szentséggel lássák el, és egyházi szertartással temessék el az olyan embert, akit adósság terhel. Hazánk történelmében sem ismeretlen az egyház adókivetési gyakorlata. Már az államalapító István korában kezdték szedni a papi dézsmát, a papi tizedet. A jobbágy köteles volt a termés tíz százalékát beszolgáltatni az egyháznak. Az egyházi tizedet hazánkban csak 1848-ban törölte el törvény. A múlt század harmincas éveiben érdekes híradás jutott el hazánkba az angol adóprésről, illetve arról, mi mindenért fizet adót az angol állampolgár. „Mi adót fizetünk mindenért —- hangzott a panasz, amely a Nemzeti Társalkodóban jelent meg —, mit szájunkon beveszünk, testünkön viselünk, vagy lábainkkal tapo- dunk. Adót a melegért, a világosságért, a mozgásért... mindenért, mi a külföldről jön vagy hazánkban terem... Az oskolás gyermek csigajátéka adó alatt van, az ifjú adó alatti lovon ül, adózott kantárral fékezi azt, s adó alá vetett utcán lovagol.” A magyar adók kitalálói sem mentek egy-egy jó ötletért a szomszédba. A Hain Gáspár által összeállított lőcsei évkönyv és krónika a bizonyíték rá. „1522- ben, Erzsébet napján — írja a krónikás — a rákosi országgyűlésen hallatlan adózást határoztak el. Mégpedig minden ház után, ahol a füst kiszáll, legyen az falun, községben vagy városban, 1- 1 frt. Minden iparért 1 frt, minden egyévesnél idősebb barom után 5 dénár, egy hordó bor után 1 frt, egy hordó sör után 5 dénár, egy méhkaptár után 5 dénár.” Az viszont elgondolkodtató, hogy a kereskedelmi, a forgalmi adó sokkal humánusabb volt, mint napjainkban az egy rókáról sok bőrt elven alapuló adózás. ÜBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP így is lehet! A történelem az élet tanítómestere Mármint közös történelmet írni a szerb—magyar kapcsolatról. Példamutató az a törekvés, amelyet a Dél-alföldi Századok elnevezésű könyvsorozat valósít meg. A vaskos kötetekből álló sorozatot dr. Szabó Ferenc szerkeszti, kiadását Bács-Kis- kun, Békés, Csongrád és Szolnok megye támogatja. Célkitűzéseit Kristó Gyula fogalmazta meg: „Sorozatot indítani annyit jelent, mint bízni a jövőben..., zászló, amely mögé fel lehet sorakozni. E sorozat a Dél-Alföld zászlaját hordozza, amely földrajzi és politikai fogalom egyszerre.” Tudjuk, hogy az Alföld nem ér véget Magyarország déli és keleti határainál, és a tájkörzet földrajzi adottságai mellett a történelem folyamán etnikainemzetiségi különbözőségek alakultak ki. Ezt felismerve került előtérbe a regionális történetírás. Első kötetét Blazovich László írta Körös—Tisza—Marosköz középkori településrendjéről. Második kötete a századele- ji dualista korszak politikusának, Návay Lajosnak 1910— 1912 között írt naplóját tartalmazza. Harmadikként Szabó József igazi tudományos csemegét nyújt a hazai és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetekről. E kötet bennünket közelebbről is érint, mert gazdag Békés megyei anyagot is tartalmaz. Különösen jelentős és napjainkban fokozott érdeklődésre tarthat igényt az immáron negyedik kötet: „Szerbek és magyarok között a Tisza mentén”—hirdeti Varsányi Péter István történész könyvének címe, amelyben a szerző Csemovits Péter politikai pályáját rajzolja meg. Csemovits Péter 1810. március 13-án született az Arad megyei Mácsán. Gazdag föld- birtokos, 1848—49-ben kormánybiztos, 1861 és 1875 kö-. zött országgyűlési képviselő, az aradi színjátszás mecénása. 1892. április 22-én hunyt el a Torontál megyei Fényben. Lexi- konaink alig emlékeznek meg róla. A könyv hiteles adatai zömmel a hódmezővásárhelyi gimnázium könyvtárában fellelt „Mácsai és Kis-Oroszi Csemovits Péter utolsó temesi gróf, s az 1848-ik évben az országos belcsend helyre-állítására kirendelt telyhatalmú királyi biztos hátra maradt iratai”-ra támaszkodik, íme, az országgyűlési határozat! „Fizessen minden kereskedő minden 100 forintnyi áru után 5 forintot, akár adós, akár nem.” Az országgyűlési törvény alapján Lőcsén is megjelentek a rovásszedők (mai szóval: adó- végrehajtók, APEH-ellenőrök), s a bevételi könyv tanúsága szerint „141 iparost, 40 malátást és sörmérőt, 315 méhkaptárt, 70 hordó sört, 40 hordó bort, a malmoktól 3 frt-ot, a kallómalmoktól 2 frt-ot, összesen 209 forintot számoltak össze.” A történelem során a védtelen polgárok életét megkeserítő adók sokaságát találták ki a buzgó kincstárnokok, hivatalnokok. Befejezésül még egyet említsünk meg a furcsaságok közül. Ez pedig a sikertelenségi adó, amelyet a francia Dijon város tanácsa 1380 táján „talált ki”. Az első adófizető polgár egy orvos volt, mert nem tudta meggyógyítani a betegeit. Ha ezt az adófajtát napjainkban megszavazná a Parlament, vajon kik fizetnének sikertelenségi adót az elmúlt évek csapnivalóan rossz gazdaság- és adópolitikájáért? Valószínű, hogy egykét illusztris személyiséget minden magyar adófizető polgár tudna javasolni a sikertelenek listájára' Kiss György iH:l -ALI Ql Dl ÉVSZÁZADOK 4. VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN SZERBEK ÉS MAGYAROK KÖZÖTT A TISZA MENTÉN Csernemes Péter politikai pályája A vaskos kötetekből álló sorozatot dr. Szabó Ferenc szerkeszti de idézi a 19. századi lapok gazdag híradásait is. A mindvégig élvezetes, olvasmányos leírásban Csemovits kísérletet tesz a délvidéki szerb—magyar együttélés megteremtésére. A békés megoldás keresésének szép példája és bizonyítéka az 1848. május 11-én Újvidéken kibocsátott kiáltványa. Ebben a szerbek jogos kívánságainak meghallgatása mellett közvetítő szerepet vállalt az akkori magyar kormány és a szerb nemzet között. Csemovits elvetette a fegyveres megoldást, helyette a békés kiegyenlítés útjait kereste. Óhaja azonban pusztába kiáltott szó maradt, „kudarca a szerb nemzetiségi törekvések nemismerésében gyökeredzett” — állapította meg Thim József történész, noha az 1861-i karlócai szerb kongresszuson mások is a magyarokhoz való közeledést, majd a végleges kibékülést (is) szorgalmazták. Ez is hiábavalónak bizonyult, bár Csemovits jogos kívánságnak tekintette, hogy a délvidéki méltóságok betöltésénél a szerbeket ne mellőzzék, sőt szerb jogakadémia felállítását kérte. Csemovits Péter a liberális közéleti személyiségek azon sorába tartozik, akik a nemzetiségi tömegek tudatos asszimilá- lása helyett a szabadságjogok kiterjesztését kívánták megvalósítani. Varsányi Péter István könyve fontos kordokumentum, amely beteljesíti a József Attila-i sorokat: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. História est magistra vitae — állapítja meg a latin mondás, azaz a történelem az élet tanító- mestere, ám úgy tűnik, kevés eredménnyel, amíg „a meghódoltak kínja meggyötör”. Balogh Ferentz Molnár Lajos verse: Körösök Orfeusza ujjaid húrként pengetik a futkosó habokat szekérre ült a folyó népe is egyedül őrződ a Köröst ha kinyitod a templomajtót nincs ki felemelje az ostyát és a borral teli kelyhet bűneidet csak a vizek fodros fülének suttoghatod mert benned árad ez a folyó vérereidet mossa s az elrohanó habok benned pengetik az időtlen kifeszített húrjait hang vagy kicsi rézcsengettyü s toronyba fészkelt nagyharang és parti homokként hallgatod a kondulást a füvek és áfák szemüket az égre fordítják mert hit vagy te híd szivárvány fonalként összefűzöd az eget és a földet ereidben fölhömpölyög a folyó fürdesz égi medrében a partról csillagok áztatják a lábukat csak arra várnak oly szelíd legyél mint ők és hálójukkal kiemeljenek
