Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-23 / 19. szám
1992. január 23., csütörtök Varga Géza: Moldvai freskók (fa, bronz, 50 x 58 cm) Kihüvelyezett borsóval Európa felé? Töredékek a magyar képzőművészetről A XXVII. Alföldi Tárlat megnyitóján Fekete György kulturális államminiszter felhívta a jelenlévő művészek figyelmét: „Barátaim, nincs szükség Európának másod-harmadrangű epigonokra.” A ráolvasásszerű szentencia igazságtartalma vitathatatlan, de a művészek „tétovaságát” éreztetvén — közbevetőleg — elhangzott: „Mi dolgozunk, és a többit majd meglátjuk...” Vajon miért e tétovaság?! Eleddig kimondani se lehetett, hogy MAGYAR. Kétségtelen. a művészetkritikai sajtóban a sajátosan magyar művészet felvállalása gyakran gyanús provincializmust sejtetett. Mondván, a képzőművészet nyelve intemacionális, s a szüntelen haladás elvét az esztétikában is követni kell. Az ideologikus „burok” eddig mesterségesen elzárta a magyar piktúrát nemcsak a nemzetközi hatásoktól, de még saját múltjától is — erőltetve a „szláv” hatás intemacipnalizmusát. A művészetet „heroikus” politikai céloknak alárendelő, a másságát kirekesztő szemlélet uralkodása súlyos károkat okozott. A „Hatvanas évek művészete” című, galériabeli kiállítás jelezte, fáziskésésünk ellenére a „honosított” nemzetközi irányzatok felmutattak magyar sajátosságú remekműveket. A természetesen beolvasztott hatásokon túl — jelentős művészeknél — a megkülönböztető szemléletű magyar sajátosságokat mindig észrevehetjük. Ugyanakkor a korszerű és elavult kifejezések olyan túldimenzionált fontosságra tettek szert, hogy elfeledkeznek a művészet alapvető feladatáról! !), arról, hogy a képzőművészet nem csupán a formák, illetve stiláris jegyek „gyártója”, hanem gondolat- és érzésvilág közlője, „PIKTURÁLIS METAFORA.” (Kihüvelyezett borsóval nem sokat érünk.) Tehát nagyon fontos, hogy a képző- művészetet kifejező-leíró nyelv frazeológiája pontos legyen. A képzőművészetben nem érvényesül a folytonos megújulás gondolata. Ebben a képi-gondolati rendszerben nem érvényesül az úgynevezett haladás törvénye (modernizmus), mint a technika világában. A görög vagy egyiptomi művészet valamely remeke éppúgy tökéletes és felülmúlhatatlan, mint Picasso néhány műve. Láthatjuk, hogy a képzőművészet viszonyrendszere a térszemlélet változásai, a természethez való viszony módosulásaival gyakran független zárt rendszerek egymásmelletiségét hozta létre. Ha nem így vizsgálnánk e művészeti ágat, akkor nem értékelhetnénk az etruszk szobrokat, nem csodálhatnánk a szkíták stilizációs szemléletét vagy Leonardo Madonnáját. A fenti művek érvényességét saját ábrázolási rendszerüknek és viszonylataiknak való megfelelés igazolja. Az európai látásmódot, amely a magyart is később meghatározza, a görög művészet arányrendszere és a kereszténység hatja át. Az európai kultúra mássága a racionalitás, a természet geometriai eszközökkel való leképzése, modellezésére törekedett. A művészeteket nemcsak a mitológiai jelrendszer különbözteti meg egymástól, hanem a gondolkodásmód, valamint a látvány képi átlényegítésének sajátossága — a csak rá jellemző véletlen. A magyar mentalitásnak is megvan a csak rá jellemző sajátossága. Fogalmazhatnám úgy is: a látásmódbeli különválása. Amit Kállai Ernő „rabszodikusságnak” nevez. FUlep Lajos pedig „drámaiság- nak”. A magyar élményeiket belülről izzítja, felfokozza és drámaivá lényegíti át. Az elmúlt évek zűrzavara után remélhető, nem az ideológiai áramlatok jelentik az értékelés vezérfonalát, hanem maguk a művek. Érdekes, hogy az úgynevezett transzavangard előbb jelezte az utópiák kudarcát, mint a filozófiai közelítés. Ma meg mindenki posztmodem akar lenni, nem véve észre, hogy ez a posztmodem nem más, mint beérkezett, győztes modernizmus — a céljait elért nagy nemzetközi avangard. Vagyis az a lényeges, ami felé közelítünk... Van Gogh és Cezanne „posztimpresszionista” (impresszionizmus utáni) mesterek voltak, de a fontos az volt, hogy az expresszionizmus és kubizmus irányába tartottak. Mi az az új, ami előtt állunk? Ez a fontos! A többi „köztes”, intermediális terület. Egy új látásmód felé kell közelítenünk, ami újra hasonlít a „világra” és „ránk”, hiszen az emberről valójában olyan keveset tudunk. Remélhető csak, hogy a posztmodem „káosza” valamilyen önszerveződés irányába tart és meghozza eredményét. A magyar posztmodem művészet Európa számára csak akkor reveláns, ha megkülönböztető sajátosságai fontossá teszik. Számunkra is akkor válik önmeghatározó jelentőségűvé, ha nem egy ötletközpontú és elsősorban formává összpontosító szemléletmód uralkodik. A nemzet gondolkodását mélyebb eszmeiség és mitológia határozza meg. A másod- és harmadrendű epigonizmus nem fejezi ki a magyar életérzést. A legkonvencionálisabb témát is meg lehet jeleníteni, mint tette ezt Nagy István, Kohán György vagy Barcsay Jenő. A földhözragadt témák formarendszeréből mégis kiolvasható a magyar érzésvilág. Ezen az sem változtat, hogy ők elsősorban számunkra fontosak. Ugyanakkor festészetük egyszerre volt európai és magyar. Az Alföldi Tárlat nézése közben felvetődik bennem a kérdés: hol vannak a nagy mesterek? Szilágyi András Fotó: Váradi Zoltán XXVII. ALFÖLDI TARLAT Mihály múzeum -1991. dec. 14 -1992. febr. 16
