Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18-19 / 15. szám
EXKLUZÍV 1992. január 18-19., szombat-vasárnap « ■JIEKES MEGYEI HÍRLAPA „népi tehetség” rögös útra kényszerült Hegyesi János élete а XX. századi parasztsors hiteles dokumentuma Kevesen vannak, akik hitelesebben adhatnak hírt a régmúlt paraszti világából. Akiknek élete jelzőbója lehet, hiteles dokumentum egy elmúlt paraszti világról. Olyan parasztok, olyan emberek hírnöke, akik egykor a jövő fundamentumai lehettek volna. Közülük való a 92 esztendős Hegyesi János Füzesgyarmaton, akiről elmondhatjuk: az élete a legszebb alkotása. Akkor tűnt fel a magyar közéletben, amikor felelősséggel gondolkodó értelmiségiek kezdtek rájönni, hogy a hanyatló, újra elidegenedő, céljavesz- tett magyar középosztályt a népből származó tehetségekkel kellene felfrissíteni. Hegyesi Jánost, a szeghalmi Péter András Gimnázium akkori igazgatója, Nagy Miklós fedezte fel. Hamarosan közeli barátságba került annak a mozgalomnak élenjáróival is — főként Szabó Pállal és Veres Péterrel —, amely mozgalom azután a történelmi idők és körülmények változása idején párttá erősödve a Nemzeti Parasztpárt vezetői közé emelte. A parasztságért hittel dolgozó Hegyesi János a politikai csábítások, a személyi kultusz ellenére is tisztességes, magához és sorstársaihoz hű ember maradt. Maradt annyi ereje, hogy — amikor úgy látta helyesnek — visszatérjen a tiszta szegénység, á mindennapi kétkezi munka világába. így nem lett sem osztályának, sem önmagának árulója. A közelmúltban töltötte be 92. életévét. A megbékélt, életével elszámolni készülő, kilenc évtized emlékeit és bölcsességét őrző Hegyesi János mindig örömmel fogadja a látogatót. Amikor a napokban régi barátságunk jogán születésnapján, Füzesgyarmaton felkerestem, ismét az emlékezés gazdag tárházát nyitotta ki előttem. Beszélgetésünk elején aggodalommal szívében gondolt az ország sorsára. Rengeteg panasz, siránkozás, zúgolódás van most az országban, bár nincs is ezen semmi csodálkozni való, hiszen tele vagyunk gonddal, bajjal, nyomorúsággal, és szomorú, tragikus valóság, hogy amikor legnagyobb szükség volna az önzetlen jóakaratra, az egyetértésre, éppen most cí- vódnak legtöbbet az emberek. Fájdalommal a szívében kérte, hogy a már szinte parttalan, aki bírja marja közben „a nemzeti érzés uralkodjon el, mert meg kell menteni ezt a végső bajba jutott, szerencsétlen kis országot”... —El kell számolnom életemmel, múltammal. Mint részese sok harcos időnek, életemre visszanézve szemeimben köny- nyet érzek... Részben fizikai fájdalmaimtól, hiszen látod, most is az ágyat nyomom. Megint elestem, gyermeknyi súlyommal hetek óta nyomom ezt az öreg ágyat. Mégis érdekes ajándék Istentől, hogy öregebb lehetek viharos századunknál. Mert bizony nem most volt már, hogy a gyarmati elemi iskolában Gálffy Kálmán tanító úr szárnyai alá vett és olvasni kölcsönadta Arany János Toldiját, majd Petőfi költeményeit. Az istállóban elbújva olajmécses pislákoló fényénél milyen mohón faltam a betűket. De hiába. Apám zsellér, majd útőr volt, nem volt kereset, így a népiskola után rám is a cselédsors várt, hiába lettem kitűnő tanuló. Alom maradt a debreceni kollégium, helyette borbély, majd szabóinas lettem. Őszintén szólva igen távol volt érdeklődési körömtől mindkét szakma, így inkább a mezőt választottam. Marokszedő, kaszás, majd fűtő lettem a gőzgépnél. De nem sokáig, mert jött a háború, az olasz hadszíntér, ott kint. Mire kész katonák lettünk volna, már nem volt monarchia. Az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság hadserege következett. Fegyvernek közelében súlyosan megsebesültem. Szombathelyen gyógykezeltek. Román fogság, majd kalandos szökés után vigyázó sorsom hazavezérelt Gyarmatra. Még meg sem melegedtem otthon, megint katonai behívó érkezett, most meg Horthy seregébe. Két év múlva jutottam csak haza. Napszámosként, részesaratóként kerestem akkoriban a mindennapira valót. Megnősültem, sokat dolgoztam, anyagilag már úgy éreztem, végre egyenesben vagyok, amikor hirtelen meghalt a feleségem. Kettesben maradtam kisfiámmal... Elkeseredve sok mindennel próbálkoztam, de nem találtam a helyem. Még Pestre is felmentem dolgozni. Voltam én ott háziszolga, kifutó, éttermi szolga. Megváltásként levél jött Füzesgyarmatról, édesapámtól, melyből arról értesültem, hogy az 6 útón beosztását megörököltem, menjek haza átvenni amunkát... Hazértem a Sárrétre. Átvettem az akkor állami nyugdíjat biztosító, jó állásnak számító útón munkát. Volt időm gondolkodni erról-arról. Egy aszályos nyáron is ültem az árokparton és a búzatáblák szenvedését látva írtam első versem. Vajúdik a búza címmel. Beküldtem a Kis Újságnak és leközölték... Ezután sorra születtek verseim. A társadalom kérdései, a politika jelenségei is foglalkoztatni kezdtek. Megismerkedtem Szabó Pállal, Veres Péterrel, Sinka Istvánnal, Erdei Ferenccel, Bakó Józseffel, Erdélyi Józseffel. Szoros barátságba kerültem a sárrétudvari költő Nagy Imrével, a dancsházi Horváth Lajossal és Sipos Károllyal. Igazából akkor kerültem a költészet vonzásába, amikor a Szabad Szó a népi írók hetilapja lett. Sok versemet közölte a Szeghalomvi- déki Hírlap is. E közlések nyomán keresett meg a Péter András Gimnázium igazgatója, Nagy Miklós:, János fiam — mondta —, hozza be az írásait, csinálunk egy kötetet belőlük.” Nagyon örültem, hiszen itt jelent meg Sinka István első munkája is. 1942-ben Zord idővel címmel ezer példányban a szeghalmi nyomda ki is nyomta munkámat. Évtizedek kellettek aztán, hogy ismét önálló kötettel jelentkezhessek olvasóimnak... Hegyesi János életének igazi sorsfordulója 1944. december, amikor a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésben a Nemzeti Parasztpárt vezérszónokaként felszólal. Az akkori sodró hatású beszédét ma már a történelemkönyvek lapjai idézik. Képviselővé választják, a Nemzet- gyűlés jegyzője lesz, a Paraszt- párt igazgatójaként dolgozik. Gyűlések sokaságán szónokol, földet oszt, birtokrendezést végez, sok-sok panaszost fogad, a rádióban rendszeres kommentátor. Sorra jelennek meg cikkei, írásai. — Az 1948-as pártegyesülés után már tudtam: vége a pártoknak is. Valahogy megéreztem: ez az egyesülés a demokrácia végét jelenti, a személyi kultusz kialakulását hozza magával. Vitám volt a Parasztpártban, mit tegyünk az új helyzetben. Szembekerültem a vezetéssel. Szóltam Erdeinek, hogy ilyen körülmények között a pártmunkát nem csinálom tovább, nem leszek a parasztság árulója. Ott is hagytam őket, hazatértem Gyarmatra. Az útórségnél még számon tartottak. Kaptam egy kis nyugdíjat, s néhány hold földemen szántottam, vetettem. Az közéletben nem számítottak rám, ugyanúgy zaklattak a begyűjtéssel, seperték le a padlásom, mint másokét. Érthetően teljesen hátat fordítottam a politikának. Aztán jött ’56. Dehogy akartam én ismét politizálni. Az akkori tanácselnök jött értem, itt rimánkodott éjszaka, hogy segítsél János bácsi, mert félünk, nagy bajok lehetnek. Hajlottam a kérésre, mentem. A főtéren a nép a forradalmi tanács vezetőjévé kiáltott ki. Vállaltam, mert hittem Nagy Imrében. Hiszen több évig mellette dolgoztam, mint jegyző a parlamentben. Kiismertem, becsültem őt, tudtam, jót akar ennek a szegény országnak. Nem engedtünk semmilyen fegyveres bosszúállást, tettük a dolgunkat itt Gyarmaton, nem is került sor semmiRózsa virult a kertedben... Rózsa virult a kertedben. Amikor a szép szemedbe néztem. Emlékszel-e mit fogadtál, Mikor tőled csak egy szálat kértem? Nekem virul minden rózsád, — Nem boldogítsz soha mást csak engem: —Szemed tüzes sugarával,— Rabbá tetted, megfogtad a lelkem. ♦ ♦♦ Ma is csak az a nap ragyog, Mosolyog ránk odafenn az égen. S ha járok a házad előtt, Nem térek be, mint azelőtt régen. Hej, pedig a kis kertedben, Épp úgy virul illatoz a rózsa,— Csak a lelkünk lett idegen, Csak a szívünk hidegebb azóta. 1935 „Az a parasztság, akikre a mai pártszónokok gondolnak, zömében a föld alatt vannak, meghaltak” Szegény ember volt az apám... Szegény ember volt az apám. Én se hoztam a világra kincset, Ha valahol találtam is. Tőle a sors mindig visszaintett: telkembe csak vágyat adott S néha-néha azt is összezúzta: Rózsák helyett az utamat, Tövisekkel, búval koszorúzta. De mióta enyém lettél, Amióta hű szerelmed érzem: Utamon a tövisét is Gyöngyharmatos rózsaszálnak nézem, — S bár kívüled a világon egyéb kincsem. Se vagyonom nincsen, a világért nem adnálak Egyetlen-egy kökényszemű kincsem! Drága jó feleségemnek: Juliskámnak Szeretettel: Hegyesi János lyen említésre méltó cselekedetre. No de a későbbi köszönet nem is maradt el ezért. Sose felejtem el az 1957. februári Mátyás napját. Egy pufajkás különítmény, élén egy hadnaggyal úgy összevert, hogy a gerincem is eltörött. így utólag átgondolva talán még szerencsés is voltam, hiszen ezzel is megúsztam a súlyosabb büntetést. Egy évig voltam kórházban, majd két és fél évig éltem acélfűzőben, munka- képtelenül, kereset nélkül. Meg is írtam mindezt a közelmúltban a miniszterelnök úrnak, de nem a kárpótlásért, hanem, hogy tudjon róla... Alig gyógyultam meg, újabb csapás ért, második feleségem is meghalt. Évek kellettek, míg megbékéltem sorsommal. írogatni kezdtem, újra beléptem a helyi tsz-be. Néhány év múlva megtört a hallgatás jege is körülöttem. Egyre több helyre hívtak. Úgy is, mint parasztköltőt, úgy is, mint egykori politikust. 1972-ben a Szépirodalmi Kiadó kiadta Feleljetek nekem! című kötetemet. Szinte újjászü- lettem. Élettársat is választottam, jól ismered — Etelka személyében. Áldott jó asszony, sokat köszönhetek neki. Sokat dolgoztam, írtam. Két füzetem és egy komolyabb kötetem meg is jelent 90. születésnapomon a Tevan Kiadónál. Látod ezeket a leveleket? Ezek az én éltető gyógyszereim, kapcsaim a világgal. Lapozz csak beléjük. Feladóként Göncz Árpádtól Futó Dezsőig, Nádudvari Nagy Jánostól Vörös Vincéig, Ke- resztury Dezsőtől Antall Józsefig találhatsz ott levelet. Ki köszönt, ki véleményt kér vagy közöl velem. Vörös Vincével való egyik levélváltásom még a megyei lap is közölte, annyira fontosnak tartotta mondanivalóját. Vince régi jó barátom, tisztánlátására, emberi értékeire igen nagy szükség van az Országgyűlésben, a mai politikában. írtam neki is, aggódom: ma nagyon mélyen van a magyar parasztság. Az átalakulás kellene, de nem így. A működő, jól gazdálkodó szövetkezeteket vétek volna szétverni. Mi vár itt egy új gazdálkodóra? Se jószág, se szerszám, se gép, se pénz. Idő kell az újrakezdésre és nem ilyen kamat. A mai fiatalság sem az, ami az egykori volt. Az a parasztság megszűnt, kihalóban van, emlékét őrzöm én és kevés élő kortársam. Az a parasztság, akikre a mai pártszónokok gondolnak, zömében a föld alatt vannak, meghaltak, a kisebb rész meg úgy van, mint én: megöregedett. Hát mit és kik kezdenek így valamit a földdel? ...Én is inkább megmaradok szegény embernek, Imre, pedig pár hold a téeszben nekem is van. Csak hozzák továbbra is a háztájit meg a földjáradékot érte... Nézd csak ezt a képet. íróasztalom fölött. Ceruzarajz édesapámról, az elfelejtett költő, Erdélyi József készítette. Édesapámtól tanultam meg, hogy a személyes érdeket mindig alá kell rendelni a közösség érdekeinek, tisztesség és hűség lehet csak a parasztság igazi képviseletére vállalkozó tarisznyájában. Sokat szenvedtem, de tiszta lelkiismerettel készülök a közelgő nagy útra, mert én mindig csak ezeket hordtam magammal... Biztatom, bátorítom: a tél elmúlik, meggyógyul, s jön a tovább éltető, verseket hozó tavasz. Ne az elmúlás, hanem ötödik kötetének összeállítása álljon gondolatai középpontjában. Legyen folytatása a Tevan Kiadónál megjelent válogatott verseinek és publicisztikai írásainak. Csodálattal nézek szét dolgozószobájában, Ievéltámyi levél és könyvtárának gyűjteménye, benne dedikált kötetek sokasága. Becses emléke a magyar irodalomtörténetből, amely könyvek Hegyesi János életének építőkövei és tényei egy megismételhetetlen tisztaságú életpályának. Péter Imre Megérett a kukorica... Megérett a kukorica, megsárgult a haragos zöld levele. Madárdalos még a róna, a természet mosolygással van tele. Búcsúzik a távozó nyár, vígan úszik ökörnyálas uszálya. Hej, csak az én galambomnak, nem áll dalra, mosolygásra a szája. Ne haragudj édes párom, dalolj, nevess amíg csak élsz, mint a nyár! Vidám kedvvel szebb az élet, a veréb is csiripeli, tudja már. Art a harag a szépségnek, eltakarja, lecsökkenti felére,— Egyetlen-egy mosolygásod. Száz haragos pillantással felérne!
