Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24-26 / 301. szám

1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONY Karácsony Finnországban „Szent Iván-nap minden nyáron van, de karácsony csak egyszer egy évben!” (finn közmondás) Joulupukki ás joulutarjous Helsinkiben az idén november 16-án kezdődött a karácsony: ezen a napon szerelték föl és kapcsolták be a Déli <ikötőbe vezető sétányon, az Esplana- lin a 4000 izzóból álló girlandsort. Ha rém ütött volna be a gazdasági válság, íz izzók száma ennek pontosan a duplá- a lenne. A karácsonyi vásár gépezete rersze már hetekkel azelőtt beindult, és íz előnyös vételi lehetőségekkel (jou- utarjous, jouluetu) kecsegtető pros- )ektusokból napról napra nagyobb nennyiség hullt be a lakásajtók levél- lyílásain. Félig tréfásan azt is mondhatnám: a égi néphagyományokhoz tehát az üz- etemberek kötődnek a legerősebben. A inn karácsonyi ünnepkör tundiillik az ilmúlt századokban is november elejé­ül kezdődött, a „kekri”-nek nevezett iszünncppcl. A földművelő társada- omban a ráérő idő jött el ekkor. Ma, a ogyasztóiban pedig... Nos, ma meg ljön mindenhová, még Helsinkibe is a .appföldről, lakóhelyéről rénszarva- ok vontatta szánján a mi Mikulásunkra mlékeztető „joulupukki” — indulásá­éi persze időben értesítve a kíváncsi évéhíradót is. November végétől a hel- inki gyerekek a Vidám Parkban talál- ;ozhatnak vele, és természetesen meg- imogathatják a rénszarvasokat is. Az izután már kivételes szerencse, ha — nint az idén — ezek közt akad éppen- ,éggel egy cumisüvegből fölnevelvt énborjú is, „aki” különösen szelíden űri a látogatók kedveskedését. Ez a Mikulás azonban nem az a Mi- adás: ő a finn gyerekek Kisjézusa. Itt rém ismert a Mikulás-ünnep, helyette /iszont szinte az egész advent ideje az ígynevezett kiskarácsonyé (pikkujou- u). A kiskarácsonynak manapság van :gy otthoni és egy házon kívüli formája. Itthon advent első vasárnapja forma- . ágai ban is „előkarácsony”: divat kis ényő beállítása, kisebb ajándékozás és )ersze a gyertyagyújtás. A házon kívüli ukkujoulu a 20-as évektől jött divatba. Vállalatok, intézmények, hivatalok, :gylctck és társaságok rendezvénye ez lolgozóiknak vagy tagjaiknak. Kezdet­ül fogva úgy alakult, hogy ezeken a endezvényeken eléggé felszabadult a hangulat. Az egyik nagy újság az idén már november közepén terjedelmes, félig tréfás-ironikus eszmefuttatást kö­zölt a pikkujoulu során „beszerezhető” betegségekről, a másnaposságtól az AlDS-ig, és persze nem fukarkodott a jótanácsokkal sem ezek elkerülésére. „Legyen világosság!” A bensőséges családi ünnep csönd­jéhez — mert hát Finnországban is ilyen a karácsony — végül is nagy za­jon és csillogáson át érkeznek el az emberek. A csillogásnak — a szó szo­ros értelmében vettnek — van itt egy nagyon racionális oka és funkciója is: az ember fényigénye a téli sötétségben. Az igazi sötét persze csak az ország északi felében uralkodik; itt Helsinki vidékén a legsötétebb decemberi hetek­ben is csak a virradat késik számotte­vően (másfél-két órát) az otthonihoz képest, a napnyugta legföljebb fél órá­val előzi meg azt. Az ember azért érzi a ténylegesnél nagyobbnak a fényhiányt, mert egyrészt gyakori a borult ég, más­részt pedig, mert tavasztól őszig hoz­zászokik a fényességhez, az „éjtelen éjszakákhoz”. Az ablakokban már karácsony előtt megjelenő égő gyertyák, lámpácskák, színes díszek, koszorúk, virágok a hiányzó fényt és színt hivatottak pótol­ni. Bizonyára olyan külsődleges szere­pük is van, mint nálunk a felvillanykör- tézetl udvari fenyőknek, de lényegüket tekintve a régi paraszti társadalom szo­kásait örökítik tovább: urbanizálódott utódai a karácsony estéjén az udvarra kiállított lámpáknak, kátrányfáklyák­nak. Rizskása és karácsonyi evangélium December 24-e, a szenteste napja gazdagabb programokban, történések­ben, mint nálunk. Déli 12 órakor a tur- kui székesegyházból — régi hagyo­mány és modem technika ötvözete — elhangzik a karácsony békét meghirde­tő szózata a rádió és a televízió közvetí­tésében, s ezzel formálisan is kezdetét veszi az ünnep. Estébe hajlóan itt is bezár minden közintézmény, s gyakor­latilag leáll a tömegközlekedés is. Al- konyattájt azonban a családok — lehe­tőleg együtt — megjárják még a teme­tőt, hogy szeretteik sírján gyertyát gyújtsanak. Ez a szokás a második vi­lágháború után vált általánossá, s felte­hető, hogy az elesett hozzátartozókra történő emlékezés igénye hatott a kiala­kulására. Tudnunk kell, hogy Finnor­szág a fronton elesett katonái túlnyomó részét folyamatosan hazaszállította la­kóhelyükre, és ott temették el őket. Eléggé általános aztán a nap folyamán valamikor a szaunázás is, s akkor végre eljön az ajándékozás és az esti együttlét ideje. Karácsonyfát ugyanúgy állítanak, mint mi, magyarok, feldíszítésében azonban a legnagyobb különbség, hogy hiányzik róla a szaloncukor. Az angyal­haj és a díszgömbök mellett szívesen akasztanak rá szalmából font díszeket (bábukat, csillagokat), s ugyancsak szalmadíszeket lógatnak le a mennye­zetről. A szalma annyiban a régi időket is idézi, hogy vidéken szokás volt bete­ríteni a nagyszoba padlóját karácsony este szalmával. Mind a karácsonyfa díszítésére, mind karácsonyi kávésüte­ményként nagy divat a piparkakkunak nevezett száraz aprósütemény, amelyet a magyar szótárak mézeskalácsnak, mézes süteménynek szoktak fordítani. Az íze valóban arra emlékezetet, ám ez nem mézzel, hanem pirított cukorszi­ruppal készül. A karácsonyfa leszedé­sének ideje itt is vízkereszt napja általá­ban. A kisgyermekes családokhoz az ajándékozás idejére gyakran megérke­zik a már említett joulupukki, akit egy beöltözött szomszéd éppúgy megsze­mélyesíthet, mint a jól működő Télapó­szolgálat alkalmazottja. A családi va­csora megkezdése előtt még ma sem ritka, hogy az asztal köré telepedett famíliának a családfő felolvassa a Bib­liából a karácsonyi evangéliumot. Egy tíz évvel ezelőtti közvélemény-kutatás adatai szerint a családok egyharmadá- ban él még ma is ez a szép régi szokás. Annak idején a tanyaházakban ilyenkor együtt vacsorázott a gazdacsalád a szolgáló néppel, és a felolvasás a gazda tiszte volt. Az a gyakorlat viszont már napjaink bensőségvédő reflexének kö­vetkezménye, hogy ezen az estén álta­lában nem kapcsolják be a televíziót. Egészen estig még karácsony első napja is a bensőségé, hogy úgy mond­jam: a léleké és a családé. Csak este nyitnak ki a mozik és az egyéb szórako­zóhelyek, éttermek. Délelőtt zsúfolásig meg szoktak telni a templomok: kará­csonykor az is megmerítkezik az evan­géliumban és az orgonaszóban, aki kü­lönben nem gyakorolja vallását. Finnországban is az ünnep második napja (Tapani-päivänek, István-napnak hívják) a vendégeskedés ideje. Meg­élénkül a gépkocsiforgalom; indulnak a rokonokhoz, ismerősökhöz, ahová most még hívatlanul, előrejelzés nélkül is be lehet esni. A hasonló, gyors vizitek még a karácsony és szilveszter közti napokban is gyakoriak; „karácsonyné­zőbe” ugranak be egymáshoz az embe­rek. A karácsonyi étkezés ma már sajátos keveréke a hazai hagyományoknak és a nemzetközi szokásoknak. Az előbbiek közül elég szilárdan tartja magát a rizs­kása. Ennek lehetőleg ott kell lennie a szentestei vacsoraasztalon, hogy aztán ki-ki izgatottan kanalazza, hátha az ő tányérjába is jutott a „szerencsemandu­lákból”, amelyeket a háziasszony „rej­tett bele” a lábasba. Az utóbbi csoport­ból többek között az angolszász puly­kadivat terjedt él, és ugyancsak általá­nossá vált a svéd glög (itt egy i-vel megtoldva glöginek hívják) fogyasztá­sa. Ez a gőzölgő, forralt bor funkciójú, mazsolával megbolondított italkeverék jól átmelegíti a temetői út során átfázott tagokat. Ereje is van természetesen, azaz hangulatnövelőnek is alkalmas. Amíg a jókedv határain belül marad nemcsak megengedett, de szinte aján­lott is. Mert amint a közmondás tartja errefelé: „karácsony szesz nélkül — Szent Iván kenyér nélkül”. Gondolom, az olvasó is felüti fejét, hogy ez az újabb közmondás — akár­csak a mottónkban szereplő —- ugyan­azt a két ünnepet állítja szembe (vagy párhuzamba) egymással. A dolog nem véletlen, hiszen a két legnagyobb finn ünnepről van szó. Jellemző módon mindkettő — fordított előjellel — a fényhez kapcsolódik: a legkevesebb, illetve a legtöbb világosság idejéhez. A nagyobb súlyú — talán érthetően — mégis az közülük, amelyik a sötétség heteiben ígéri-hozza meg a fényt. Szopori Nagy Lajos Elina Karjalainen: Az öreg fenyőfa Finn karácsonyi mese Az öreg fenyő, melyet az erdő népe egy- izerűen csak Az Öreg-nek nevezett, hallgatta i havat. Vagy azt gondolod gyermekem, togy a havat nem lehet hallgatni? Pedig lehet. Az Öreg, hosszú fenyőélete során hallgat- a, amint havazások idején a hópelyhek a izakállas zuzmós ágakra leszállva csókolgat­ok őt. Csendes, szelíd, sejtelmes susogás hal- atszott ilyenkor. A fenyőt csókolgató hó- lelyhek azt suttogták: „Üdvözlet a világ másik végéről, a Tej- ítról.” A fagyos hópelyhek pedig — amikor a ájuk vetődő holdsugarak millió és millió csillogó kristállyá alakították őket—egészen talk hangot hallattak. Olyan volt ez, mintha gen-igen messziről finom kicsi csengettyűk szava csilingelt volna. No és az olvadó hó? Mélyeket sóhajtott, nert az olvadásban megsemmisült, megszűnt étezni. Talán még egy kicsit sóvárgott is a ávozó tél után. Most a fagyott hó ideje jött el, s a sűrű sendben az öreg fenyő megint arra gondolt, tilyen sokszor, milyen nagyon szeretett vol- a karácsonyfává lenni. Szeretett volna szó­mban állni, ahol vidám gyermeksereg táncol- a körül, miután előzőleg beöltöztették ezüst szalagok ruhájába, s feldíszítették égő gyer­tyákkal, piros arcú almákkal. A csúcsán pedig ott ragyogna a csillag, a csillogó arany csillag. Az Öreg tudta, hogy közel az idő, amikor az erdő megtelik emberek zajával, fejszék csattogásával. S a szerencsés, karácsonyfá­nak kiszemelt fenyőket elszállítják az erdő­ből. Egy napon aztán a fenyő lábánál két gyer­mek jelent meg, egy fiúcska s egy leányka. Kézi szánkó és apró fejsze volt náluk. Az Öreg tudta mi dologban járnak és azt is tudta, hogy nem őt választják majd. A gyermekeknek nem volna erejük kivágni a faóriást, még kevésbé hazavinni otthonuk­ba. Az öreg fenyő bánatában sírva fakadt, s ahogy sírt, az ágain lévő hópelyhek megol­vadva, vízcseppekké változva hullottak alá a földre. „Nézd csak Hugi! Esik az eső, pedig oly hideg van, hogy csípi a fülemet is” — mon­dotta a fiú húgának. A kislány, aki szerette a meséket, így vála­szolt: „Nem eső esik, hanem a fenyő sír.” A fiú elmosolyogta magát. Az Öreg lábánál nőtt kis fenyők közül kiválasztott egyet, fej­széjével kivágta és feltette a szánkóra. „Most aztán indulás haza, hogy feldíszítsük ezt a kis karácsonyfát!” A fiú hangjában ott érződött az az öröm, amely mindig ott él a gyermekek lelkében ka- rácsonyvárással kapcsolatban. A két testvér hazaindult, de a kislány újra és újra visszate- kintgetett az öreg fenyőfára, mely közben már megszűnt könnyezni. Az Öreg arra gon­dolt, bele kell törődnie sorsába, a sírás mit sem használt. A kis fenyő feldíszítve ott állt már a szoba padlóján, de még mindig rengeteg dísz ma­radt feldolgozatlanul, mivel egyszerűen kép­telen lett volna azt mind magára véve elhor­dozni. Karácsony estéje már homályba borult, amikor a kislány kosárkával a karján elindult hazulról. Szánkójuk nyomán haladva egyre mélyebben hatolt az erdőbe, amíg végül is odatalált az öreg fenyőhöz., Az Öreg a ma­gasból figyelte a közeledő gyermeket s nem győzött csodálkozni azon, hogy az miért jött vissza. „Eljöttem feldíszíteni téged” — szólt a kislány, ugyanakkor azonban világossá lett számára, hogy ő bizony semmiképpen sem lesz képes felszerelni az ezüst szalagokat a fa ágaira, sem pedig az arany csillagot annak csúcsára. Az öreg fenyő annyira megható­dott, hogy ágai remegni kezdtek, mintha hir­telen támadt vihar rázta volna őket. Az Öreg ágai alatt sok mókusfészek rejtő­zött. A fészkekben édesen szenderegtek a mókuscsaládok, de amikor a faóriás elkezdett remegni, a mókusok felriadtak álmukból és fészkeik peremén átkukucskálva letekintet­tek a földre. Majd a fa törzsén leereszkedtek s egyszerre nagy sereg mókus vette körül a kislányt. Sejted-e már, hogy mi következett ezután? Igen, tudom, hogy a mókusok azonnal lázas tevékenységbe kezdtek. A kislány kosarából az összes karácsonyfadíszt felhordták az Öreg ágaira. Karácsony éjszakáján mindig csodák történnek és csodák nélkül az élet mit sem ér, puszta hiábavalóság. A csoda pedig most az volt, hogy bár a mókusok hordták, egyre csak hordták az arany és ezüst szalago­kat és karácsonyfadíszeket, azok nem fogy­tak el, sőt több, egyre több lett belőlük. Hát így lett az öreg fenyőből végül is a világ legszebb, legcsodálatosabb karácsonyfája. A kislány tapsolt, ujjongott. Amikor pedig a csillag is fölkerült a fenyő csúcsára, táncra perdült. Táncolt, egyre táncolt, mígnem any- nyira elfáradt, hogy kimerülve végül is el­aludt a fa tövében, a sűrű lombok oltalmában. Ott találtak rá apja és testvére, akik aggo­dalommal eltelve indultak keresésére piros csizmái nyomát követve a hóban. Megtalál­ták, hazavitték. Színes ceruzákat, rajzfüzetet, hajas babát kapott karácsonyi ajándékul. Amíg csak élt a kislány, mindig emlékezett gyermekkora karácsonyi csodájára. Felnőve pedig híres mesemondó lett belőle. No és a fenyő? Mi lett vele? Az csak vénült, egyre vénült és szaporodott, vastagodott a zuzmó ágain. De vénségében is boldog volt, mert örök álma-vágya valósággá lett azon a csodás éjszakán. Gyermekem, álmodj szép álmokat, úgy leszel boldog emberré. Az álmok fontosak. Amíg tudsz álmodni, addig lesz szép az éle­ted. „ Finnből fordította: Dedinszky Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom