Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
Óh drága Karácsony...! Karácsony ünnepe a legkedvesebb, legpoétikusabb, legmelegebb ünnepe az emberi léleknek. Mig a nagypénteki gyász komor fenségében jajongva sírunk az égre fel: kicsoda szabadit meg engem a halálnak testéből, amíg a húsvéti feltört sir diadalának szent ihletettségében zengi-zugja a lelkünk: győzedelem, győzedelem, az ellenség meggyözetett — addig szent Karácsony napján a legszebb költészetnek kedvessége, bája zsong körül bennünket, a szeretet dobogtat meg és sugároz tele minden szivet és csudás angyali himnusz tölti be a világot, mondván: Dicsőség Istennek—békesség legyen embereknek! így volt ez régen, igy van ma és igy lesz a messze jövőben is! Két ezredév előtt a világ- és üdvtörténeti nagyszerű eseményt, az égi szeretet jászolbölcsőbe való alászállását fényes csillagának felragyogása, betlehemi pásztorok és napkeleti bölcsek szent alázata tisztességtevése, égi angyalok hozsánnája és hallelujája kisérte ezernyi kedvességnek bizonyságaként. Ma az esztendőnkint való évfordulón szülök és gyermekek szemében csillan fel a boldogságnak gyöngyharmatos könnye, ma az édes meleg otthonba vágyik tiszta és szent szeretetnek találkozására, ilyenkor minden nemesen érző emberi szív, koldus kunyhót és királyi palotát egyezően tölt be ilyenkor az angyali himnusz: Istennek dicsőség—embernek békesség! És valameddig lesz ezen a világon egyetlen szülői szerető szív és valameddig lesz ezen a világon egyetlen hálásan szerető gyermek és valameddig lesz ezen a világon egyetlen édes otthon, — vagy mig a szeretet fénnyel tudja telesugározni a nyomorúságnak éjszakáját, le tudja csókolni a hulló könnyeket, össze tudja arany szálakkal kötni a szegényt a gazdaggal, a boldog örvendezőt a síró árvával: a Karácsony mindig a legkedvesebb, legpoetikusabb és legmelegebb ünnepe lesz az emberi léleknek. Ma összetört világ romjai felett járunk. Ma alattunk remeg a föld, felettünk örök borús az ég s körülöttünk zug afergeteg. Ma tépő gond tövisei vérzik a lábunkat, aggodalmak tüskéi szaggatják ruháinkat. Sötét éjszakában esengünk legjobban a derengő hajnal felragyogása után, — háborgó világban vágyunk legégetőbben a békesség után, — szeretetlenség és gyűlölet izzó kohójában tekintünk legszentebb érzéssel a jóságos szeretet felé! Jövel óh drága Karácsony, szeretetnek, békességnek ünnepe — jövel óh ma élő világ, akarj és tudj ünnepet ülni, ünnepét a szeretetnek és békességnek. Légy betlehemi pásztor vagy napkeleti bölcs, légy agg Simeon vagy parányi gyermek, légy megvetett vámszedö vagy dicsőség fényében élő, légy legelső vagy legutolsó —jöjj a betlehemi jászol- bölcsőhöz, lásd és érezd, hogy reád hull az örök isteni szeretet melege, fénye, éld át, hogy mindnyájan az Isten családja s egymásnak testvérei vagyunk, azután indulj el romok felett uj világot, a szeretet világát felépíteni a karácsonyi himnusszal: Dicsőség Istennek— békesség embereknek! Gyula, 1934 Karácsony. Harsányi Pál esperes KARÁCSONYI TALLÓZÓ 1991. december 24-26., kedd-csütörtök Hírek Irta: Implom József Karácsonyi népszokások Gyulán Odakint nagy pehelyekben szállingált a hó és Télapó lehel- lete nyomán fantasztikus jég- szarkalábak sarjadtak a párás ablaküvegen. A robogó kályha enyhe meleget hintett a szobába, ahol remegő szívvel vártuk a Jézuskát. Az utcáról beszürem- kedett a suhanó szánok halk csengése-bongása. Szinte behallatszott, amint a hazafelé sie- tők talpa alatt nagyokat roppant a hó. És az ablak egyszerre csak megkoppant és mélyre erőltetett, édes gyermekhang komolykodott befelé: — Be szabad vinni a betlehemet? Már hogyne lett volna szabad! S a nyíló ajtón begomoly- gó, ködös levegő már is besodorta a betlehemesek elejét: Hóderest meg a két angyalt a betlehemmel. A betlehem bizony nem volt valami iparművészeti remek, hanem gyermeki elképzelés alkotta, papirszalla- gos apró templomocska. Mon- dókájuk sem volt irodalmi remek, de az áhitatos gyermeki lélek szinte megfürdött az évszázados misztérium primitív nagyszerűségében. Mily feledhetetlenül szép is volt, amikor a legkevésbé sem vérszomjas Heródes király megállt az alvó pásztorok közt, megcsörgette zörgős botját és imigyen költögette a pásztorokat: Alusztok-e mélyen szállásiak? Nem halljátok, miként furulyáznak? Madárkák dalolnak. Pacsirták zokognak. O mi álom... Igen, álom... tovatűnt álom. És az elsurrant, gondtalan gyermekkor csak igy, hóhullásos téli estéken mosolyog vissza ránk, ilyenkor előjönnek a betlehemi pásztorok is: a magyar nevű Csaba, Hordom meg a mókás Jakab, aki faragatlan tréfáival igyekezett jókedvre deríteni és ezzel adakozásra lágyítani a háziak szivét. Azóta sem volt rám oly lenyűgöző hatással színészi alakítás, mint akkor a Jakab pásztoré, akinek torzonborz bundaszemöldöke alól pedig rám-rám pajzánkodott a szomszéd Andris gyerek huncutkodó szeme. A legteljesebb mértékben értékelt művészi produkció végén megpendült az ajándékgyüjtő „kaskás” ajkán a rigmus, amelyben meglehetősen szerénytelen célzások voltak holmi maradékkalácsra, bizonyos tyukhusokra és egynémely forintokra. Megkapván végül ajándékukat, áldáskodva tovább álltak egy házzal. Lakott pedig azon a környéken egy kiérdemesült öreglegény, akinek karácsony estéje hozta meg az év legfőbb mulatságát. Már Luca-naptól kezdve készitgette a fizetségre szánt diókat, melyeket araszos bicskájával óvatosan tördelt kétfelé. Kiette belőlük a magot, a héjjat pedig szurokkal ügyesen összeragasztotta. Ilyen dióra még a legéhesebb betlehemesek sem kívánkoztak. Ezért messze elkerülték házatájékát is. Azért minden évben akadt egy-két kezdő kántáló, ha más nem, valamelyik nagykendős, műkedvelő kisleány, aki rákoccantotta az öregre az ablakot: — Szabad kántálni? — Szabad! És megcsendült az ablak alatt a Csordapásztorok üde melódiája. Ámde alig végezte a kis kántáló belülről már is felhangzott a parancs! — Még egyszer! Hm! ha csak eddigi teljesítményét nem akarta elvesztegetni, kénytelen volt még egyszer végigfujni. — No még egyszer utoljára! — hangzott kérlelhetetlenül. — Három a magyar igazság. Szinte lélekzete is belefult a gyereknek, úgy hadarta a másodszori újrázást. — No jó van! Ehun van hát ennyihány dió. Ültessétek el, jó fajta, — és a kántáló markába nyomott hármat-négyet ezekből a hírhedt diókból. Aztán elégülten behúzta az ablakot és leste a következő áldozatot. De ez még csak megjárta. Akadt bizony nem egy rossztét lélek is, aki a fizetségkor markába nyomott valamit a gyereknek és rászólt: — Itt van. Szorítsd, mert leejted. — Az ugyan szegény feje szorította a ragadós lépet vagy szurkot. Ma talán már senki sem érne rá az eféle tréfákra. Megváltozott a világ. Minden nap kevesebben lesznek, akik még önfeledten tudnak kacagni. A betlehemesek sem azok már, mint régen voltak. A kifordított bunda, vagy bundából tépett bajusz és szakái, a csörgős bot meg az élesre fent fakard talán mitsem változott, de a mondóka már nem a régi. Óvatos kezek hivatalból kiollózták belőle a nem odavaló, pórias részeket és az uj szöveget, mint himporja vesztett pillangót bocsátották újra szárnyra... Nem is járják ma már a betlehemet megtermett legények, hanem csak pénzsóvár kis inasgyerekek. És közrendészeti okokból eltűnt a karácsonyhajnali pásztormiséről a teméntelen bundás pásztor, akiket a csillag vezetett el a betlehemi jászolhoz. Bizony-bizony, ajkunkra tóiul a kérdés: Kerül-e még ma is kedve valakinek éjfélig mogyo- róra-dióra kártyázni? Akad- nak-e még gondtalan öregek, akik kevés szó mellett nagyokat pöfékelnek, mint hajdanában? S valóra válhatnak-e ma a gyermekálmok, bármily szerény formában is jelentkeznek? S vájjon karácsony éjfelén, amikor a ropogó havon, mint megannyi apró betlehemi csillag, megindulnak az imbolygó fényű lámpások a templom felé, feldobban-e a szivekben a hit, hogy eljövend még majdan — talán nem is nagyon messze — a magyar újjászületés aminthogy eljött egykoron a várvavárt Messiás. * Rendezik a vitézségi érmek illetményeit. A vitézségi éimek tulajdonosait fájdalmasan érinti, hogy érmeik után nem valorizálva fizetik az illetékeket. Az érmek után fizetett ösz- szegek ma oly alacsonyak, hogy azok kezelése és kifizetése többe kerül, mint amennyi maga a járandóság. Az arany vitézségi érem után 30, az ezüst után 15, a kisezüst után 7,50 koronát fizetnek havonként. A pénzügyminiszter éppen ezért úgy intézkedett, hogy a vitézségi érmek illetékét évenként fizessék. A kormány most elhatározta, hogy a vitézségi érmek után járó illetéket aranyparitásra emeli és szó van arról is, hogy az érem illet- * mények végkielégítéssel váltatnak meg. * Eljegyzés. Dr. Jockel Jó-' zsef gimnáziumi tanár eljegyezte Blaskovits Rózsit. * Énekes mise. A mai (csütörtök) ciéli misén a róm. kát. anyatemplomban a kongrega- nista leányok énekkara fog énekdarabokat előadni. * Értesítés. A gyulai általános ipartestület helyiségében december 26-án, azaz ünnep másodnapján este családias társas, szórakozó összejövetelt tartunk. melyre az érdeklődőket tisztelettel meghívja a rendezőség. Belép 3dij nincs. A zenét Bakró Jó: ka cigányzenekara szolgáltatja. * A gyulai Csizmadia Ipartársulat hagyományos bálját 1935. január 20-án este 8 órai kezdettel tartja az Ipartestületbe í. * A GyTE drukkertábora egyik kedvenc, de teljesen árva játékosának karácsonyra egy öltöny ruhát ajándékozott. Az oldJ anyagait a Békésmegyei Hírlap 1924., 1928., 1933. és 1934., valamint a Békés megyei Közlöny 1897. évi karácsonyi számaiból válogattuk. A „Békésmegyei Közlöny” részére írta: Zsilinszky Mihály Olvasmányaimból Lövés dörrent és pánik támadt, pedig csak „viccet” akartak csinálni Egy meggondolatlan leány furcsa „merénylete” a megyesbodzási templomban Nehezebb egy könnyet letörülni, mint ezeret fakasztani. ♦ ♦♦ A sas, magas röptében nem nézi a föld apró tárgyait: aki az élet minden apróságán felakad, az bizonyosan nem szokott magas régiókban járni. ♦ ♦♦ Mit ér az igazság serpenyője, ha senkisem helyez reá súlyt? ♦ ♦♦ A rossz emberek olyanok, mint a lavina: esésükben minél többet akarnak magokkal rántani. ♦ ♦♦ A barátság ostobaságot követ el néha, a szeretet gyakran, a gyűlölet mindig. ♦ ♦♦ Az irigység nevet ha mások bosszankodnak, — és bosszankodik, ha mások nevetnek. ♦ ♦♦ A szerencsének és a boldogságnak elválhatlan árnyéka — az irigység. Csak ha önerőnkből valamivé felemelkedtünk, akkor látjuk, milyen sok irigy van a világon. ♦ ♦♦ A szabadságot csak akkor fogjuk látni e földön, ha az emberek egyet fognak érteni abban: mi a szabadság. ♦ ♦♦ Ha az Úristen a világteremtéséhez bizottságot hívott volna össze, akkor a világ még ma sem volna készen. ♦ ♦♦ Sok ember úgy emelkedik fel bizonyos magaslatra, mint a kéményseprő: sok piszkos, sötét lyukon át mászva — feketévé lesz. ♦♦♦ Akinek nincsen ellensége, az nem érdemli meg, hogy barátai legyenek. ♦ ♦♦ Az ellenségnek nem hibáit, hanem erényeit; nem gyöngéit, hanem érdemeit kell elismerni, —ha győzni akarunk rajta. ♦ ♦♦ Aki a világban nem találja helyét, meneküljön a saját szivébe: ott a menedék. És védje magát jó tettekkel. A jó tettek majd imádkoznak ő helyette! ♦ ♦♦ Nincs kicsiny ember, aki a másikra nézve szükséges ne lenne. ♦ ♦♦ Minden elmúlik! Ez a rossz a jóban, és ez a jó a rosszban. Pár héttel ezelőtt Megyes- bodzáson az ottani római katolikus templomban szokatlan és furcsa „merénylet” történt, melynek következtében a templomot zsúfolásig megtöltő falusi ájtatoskodók között pánik támadt és egymást szinte legázolva igyekeztek a templomot elhagyni. Pedig — miként később kiderült — csak egy nagyon rossz tréfa történt, amely és amelynek elkövetői már csak azért is megérdemlik a hívek megneheztelését, mert a dolog a templomban történt. November 1 -én este 7 óra tájban, az esti litánia alatt az oltár előtti szertartást Kardos Illés megyesbodzási plébános tartotta, amikor egyszerre a női padok közül egy lövésszerű hatalmas dörrenés hallatszott, amely után a padok alól kisebb füst csapott fel. Áz ájtatoskodó hívek lelkét leírhatatlan félelem töltötte el, többen felsikoltottak, majd mindenki az ajtók felé tódult és a hívek valósággal menekülésszerűen hagyták el a templomot. Az oltár előtt a szertartásokat végző plébános egy pár pillanatig megdermedten állott helyén, majd higgadt, nyugodt hangon a kitömi készülő pániknak elejét vette. A megzavart közönség percekig a templom előtt várta a fejleményeket, majd mikor látta, hogy a titokzatos lövöldözés nem folytatódik, újból visszament a templomba, ahol közben már teljesen helyreállt a rend és az istentiszteletet tovább folytatták. Kardos plébános a szokatlan és eléggé nem kárhoztatható cselekmény miatt a csendőrségen tett feljelentést. A csendőrök pár napi nyomozás után kiderítették, hogy éretlen csíny történt és egy meglett korú leány akarta a miséző papot megijeszteni. A csendőrök megállapítása szerint a „merénylet” úgy történt, hogy Mag Róza 27 esztendős, Hunyadi ucca 206 szám alatt lakó megyesbodzási leány litánia közben egy riasztópisztoly dugóját ledobta a templom kövezetére és cipője sarkával addig taposta, míg az el nem durrant. A lány a csendőrök előtt nem is tagadta tettét és azt vallotta, hogy nem ő akarta eredetileg megijeszteni a tisztelendő, urat, hanem két 14 éves gyereket akart rábírni, hogy sarkaljanak rá a durranó-dugóra, de azok nem vállalkoztak, hanem felmentek a kórusra. Mag Róza elmondotta, hogy az egyik barátnője: Bangó Mária 20 éves ujkigyósi lány, aki szüleinek Öreg ucca 448 szám alatti lakásán Újkígyóson él, beszélte rá az éretlen csínyre, aki látogatás közben az ő szekrényében megtalálta a három riasztópisztolydugót. Ebben az ügyben a gyulai járásbíróságon Mag Róza ellen mint tettes ellen, Bangó Mária ellen pedig mint felbujtó ellen indult eljárás. A főtárgyalást a behívott tanuk nagyszámára való tekintettel vitéz dr. Láng Ernő kir. járásbiró a helyszínen, a községházán tartotta meg igen nagy érdeklődés mellett. Mag Róza az első szóra beismerte a cselekményt és azt úgy adta^dő, ahogy az a qsendőri jelentésben volt, Bangó Mária azonban tagadta, hogy felbujtotta volna Mag Rózát. A bíróság többek között kihallgatta a plébánost is, aki kijelentette, hogy kívánja a vádlott példás megbüntetését, annál is inkább, mert Mag Róza még mosf sem’nyűgödön meg, hanem azzal fenyegeti, hogy karácsonykor újabb merényletet követ el. A vádbeszéd elhangzása után a bíróság a vallás szabad gyakorlatába ütköző cselekmény vétsége címén bűnösnek mondotta ki Mag Rózát, akit fogház- büntetésre átváltoztatható 25 pengő pénzbüntetésre Ítélt. Bangó Máriát azonban bizonyítékok hiányában felmentette. Az Ítélet ellen az ügyész súlyosbításért fellebbezést jelentett be.
