Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
© 1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONYI TALLÓZÓ Márai Sándor naplója 1944 karácsony Márai Sándor a 20. század magyar irodalmának hányatott életű, kiemelkedő alkotója volt. A századforduló pillanatában, 1900-ban született és 1989-ben halt meg. Negyven éven át —1943—83-ig — írt naplója 5 kötetben jelent meg, ebből 4 külföldön látott napvilágot. Európában a Ferenczy-Verlag (Zürich) gondozta addig, amíg lehetőség nyílt arra, hogy az emigrációban elhunyt író naplójának első részei immár Magyar- országon is napvilágot lássanak. Az alábbiak részletek a napló 1944 karácsonyán írt fejezetéből. Márai Sándor, a nyolcvankilenc évesen, 1989-ben elhunyt magyar író. Ez a kép 1939-ben készült Karácsony előtti délután. Az a bizonyos karácsony ez, melyről az angol rádió beszélője mint „a magyar történelem legtragikusabb karácsonyáról” emlékezett meg a délutáni híradásban. Igaz volt, csakugyan igaz. Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szembe Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet? -— de áthallani a Dunán a váci harangszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, azután rozsét gyűjtöttem. Délután mély csendben, melyet az ágyúdörgés nem zavar — inkább csak megtölt valamilyen monoton komorsággal —, sétálni megyek Tahi felé. Az országút üres. Tahit időnként lövik a váci partról. Az út mentén mindenféle behavazott lövészárkok, üresen, mint a tömegsírok. A táj várja a háborút, mely itt van már, nem is „közel”, hanem itt. Ez már nem táj, hanem „hadterület”, hivatalosan is. Láttam ezt a tájat tavaszi, nyári, őszi gúnyájában: s most látom téli meztelenségében, testén a lövészárkok forradásaival. Láttam sugárzónak, érettnek, bőségesnek, engeszteltnek. Most komoly és csontos a táj, megtelt valamilyen szótlan végzettel. *** Karácsony. Teliholdas, fagyos tiszta táj. Estefelé a helybeli kis templomba megyek. A templom körül német muníciós ládák, tehergépkocsik, fegyveres őrök. Ez a helyzet, melyről később a német hadijelentés így emlékezik meg: „Az ellenség megint templomokat és kórházakat bombázott.” A kis templom üres. Az ég mint Pascal ege, szikrázó, és ijesztően hallgatag. Néha felvillan egy piros, sárga rakéta, különös karácsonyesti csillagszórók. A hazaúton, a fagyos országúton valaki francia dalt énekel. Kilenc felé kialszik a villany. Azután égzengető támadás a túlsó parton, pergőtűz nehéz ütegekkel. Éjfélig tart ez a vad karácsony esti kórus. A domboldalon a kis ház rázkódik a nagy izgalomban, mely áthatja a tájat. Sötétben ülök sokáig. Bizonyos, hogy sok meglepő, aljas és nagyszerű történhet még velem; de bizonyos az is, hogy már nem tudok egész lélekkel meglepődni.-I- - E Az emberek rettenetes és őrült perében nem lehetek bíró, sem ügyész, sem védő; még csak tanú sem lehetek. Csak ott ülök a hallgatóság között a pádon és figyelek. Pergőtűz közepette, s mikor egy világ ismert életformái cserepekre törnek, a világháború legnagyobb pillanatainak egyikében érzem a szorongást, mely mindez időszerű gondokon túl foglalkoztat. Ez a szorongás ezt kérdi: mi lesz, ha mindez elmúlik, ha megint bomba, terror és gránát nélkül lehet élni, hogyan bírok megint azzal a démonnal, melynek kínzásait munkával és élvezettel sem bírtam soha megfékezni? Az unalom és a várakozás, kielégület- lenség és a szomjas kíváncsiság démonával? Hogyan bírok majd vele, ha megint szóhoz jut?... O az én igazi ellenfelem, s csak azután következnek mind a többiek. *** Az orosz tiszteket néhány helybeli úri házhoz természetesen rögtön meghívták vacsorára. Elmentek, ettek, ittak, barátságosan viselkedtek. Ugyanezek az úri házak néhány nap előtt kapkodtak a német Gesta- po-tisztek után. Ez a magyar középosztály sunyisága: azt hiszik, szilvóriummal és rántott csirkével örökké el lehet intézni mindent. A megszállást követő első napon csöngetnek ajtómon: sápadt ember jelenik meg. s bemutatkozik. Megtudom, hogy F. ortodox rabbi, aki hónapok óta itt rejtőzik a közelben. Szeretné tudni, kimehet-e már a világba? Az elmúlt hónapokban csaknem egész családját kiirtották. Tanácsolom, hogy várjon a mutat- kozással, amíg Pest elesett. A nyilasok ezen a karácsonyon nem karácsonyfákat, hanem akasztófákat állítottak; így a Szabadság téren, ahol karácsony másodnapján öt áldozatukat — állítólag túszukat — akasztották fel. Régebben karácsonykor a köztereken „szegények karácsonyfája” címen állítottak fel emeletmagas, sudár fenyőket. A karácsonyi nyilvános akasztófák a Szabadság téren valahogy pontosabban illenek ez időhöz. Napok óta villany nélkül élünk, s gyertyánk alig van: éppen csak meg-meggyújtjuk a sápadt lángot: délután négykor már sötét van. Sötétben ülünk, s hallgatjuk a pergőtüzet, Pest ostromát. A számonkérések még csak kárörvendő torokköszörülések hangnemében jelentkeznek; a nyilashírű emberek körül gúnyosan somfordáinak a falubeliek. Senki nem dolgozik. Mit csinálnak? Krákognak, várnak. *** Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember leikéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit: a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert „keresztény magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény magyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladár- kodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett „előkelő közhivatalno- kok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyar- ország nem lesz nemzet. Csak a nevelés segíthet, mely a gyermekek lelkét ragadja meg. A végzet most közös katlanba rakott zsidót, keresztényt, barátot és ellenfelet, s valamilyen forró pépet főz az egészből. Gyúr-e az idő ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni. SIMONYI Simonyi Imre egy pillanatfelvételen, anno 1989 Heuréka, a Jézuskalány 85 karácsonyára írtam neked egy levelet. Játszásiból, marháskodásból azt írtam, hogy én egész évben nagyon rossz fiú voltam, s hozzám a Jézuska az idén nem fog jönni. Én nem tudtam, milyen lesz ennek az eredménye, másnap hallottam meg, hogy végigbőgted a napot. Szóval, hogy elhitted, hogy rossz fiú voltam, s a Jézuska énhozzám nem fog jönni. Este hat óra tájt kopogtatott valaki az ablakomon. Te voltál. Akkor is ki volt sírva a szemed, sápadt voltál. Beengedtelek. Es ott is pityeregni kezdték És akkor mondtam, hogy: — Én csak játszásiból írtam Neked azt, amit írtam. — Akkor is szipogtál és egy könyvet szorongattál a kezedben. Aztán elmondtad, hogy ez az emlékkönyved, hogy én írjak bele. És akkor leültünk, beszélgettünk, vigasztaltalak. Aztán ahogy szoktunk, átcsaptunk a komédiázásba, hogy a rossz fiúhoz valóban nem jön a Jézuska, Jézuska helyett egy rossz fiúhoz szokott jönni egy Jézuskalány, szokta hozni az emlékkönyvét, és a rossz fiú az ír majd valamit a Jézuskalány emlékkönyvébe. Ezen heccelődtünk, jó kedved lett. Másnap vagy harmadnap írni kezdtem az emlékkönyvedbe. Az emlékkönyvedbe azt írtam le, ami most itt következik: Vers Heurékához Nem vagyok én már egyedül sohasem Te-óta. Ajándékul csikartalak ki magamnak zsugori sorsomtól. Gerlice-csevely a hangod, a mosolyod pedig bazsarózsa. Yránytüm vagy e kiúttalan vakvilágban. Oltalmam vagy e zivatarban én kicsiny csőszkunyhóm. Nálad leltem először otthonomra Simonyifalva óta. Selyem-suhogás a bőröd, meg hajnali szellő-fuvallat a Leveles-patak partján. Zene a hangod: muzsikás-öröm, valahonnét a SZÍNKÖR tájékáról, ZS. idejéből. Emelet vagy: fecskefészekig magasló, e nyomorultan kuporgó lapályon. Régi-régi dal vagy, akit mostan—hallod?—megújult kedvvel dudorászok. Elfelejtett gondolat is vagy, akit most gondosan ismét végig gondolok. Tanúm lehetsz, hogy a tényleg szeretni-valót: igenis bírom szeretni. Lenyugvó napon aTe holdudvarodban még elidőzget egynéhány fényévnyit. Elsiratott régi örömök újra-sírni-érdemes örülni-valója vagy. Könnycseppnyi örömöm vagy: én örömös csöpp könnycseppem. Reménység voltál, aki ismét valóra váltál a reményvesztettnek. Életjáradékon? is vagy s úgy osztlak be: minden napomra jussál—de egészben. Kalandos életem nyughelye két kicsi karod ölelése. Almafavirágzáskor még Bezsán Ilus sem volt ilyen szép, mint Te vagy most lombhullásom évadán. így játszani—ahogy Te velem—egyesegyediil Göröcs Titi tudott. Meg is kapta a magáét... Magányom általad népesült be: én kicsi egyszemélyes népem. Irigyeink pedig — bizony mondom néked—pukkadjanak meg! 1985 karácsonyán Anyám karácsonya N° 1. Az agyvérzés ezerkilenszázhatvannyolc karácsony első napján érte. Meghalt születése hetvenharmadik évfordulóján. Úgy tűnik azúr is képtelen meglenni idétlen és útszéli tréfák nélkül. N°2. Ha egy antik tragédiába írják az biztos hogy ő szúrta volna le a kényurat—ahogy én ismerem: paraszti heroina aki volt Am sorsa hitványabb szereppel verte: magyar költő anyjának rendelé. Meg is ütötte a guta hatvannyolcnak karácsonyán.
