Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-23 / 300. szám
1991. december 23., hétfő HAZAI TÜKÖR tÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Mit szólnának hozzá a tehenek? Tanyalátogatáson Van egy nagy álmom — mondja Marotty József A fiatalasszony kezében két hatalmas tejeskanna. Lehetnek egyenként 50 literesek, no meg vagy húszkilósak. Szép ‘szőke haját farmersapka fedi. Kék szemű, vékony, törékeny alkat. Farmernadrágot, meleg mellényt, világos hosszú ujjú blúzt visel. Divatos, tiszta öltözetén nem látszik, hogy az istállóból jön. Sőt az sem, hogy hajnal óta talpon van. Marotty Zoltánná mindössze 26 éves, egy kétéves kisfiú mamája. Érettségi után adminisztrátorként helyezkedett el, aztán, mint sokan mások, ő is munkanélküli lett, a változatosság kedvéért a férjével együtt, aki nem sokat gondolkodott, hanem három évvel ezelőtt beállított 53 szarvasmarhát. — Gondolhatja, fél 4-kor kel, megeteti a jószágokat, kihordja a trágyát, bekészíti a takarmányt. Délután 3-kor ismét etet, meg kell fejni a teheneket, ismét trágyázni kezd... aztán az apósommal és a sógorommal falaznak, Merthogy most együtt élünk anyósomékkal és szeretnénk egy saját otthont, de az sem elhanyagolandó, hogy közelebb leszünk az állatokhoz. Maximális segítséget kapunk anyóso- méktól, másként nehezen boldogulnánk. De tessék kimenni a férjemékhez, az építkezésre... A Gyulai úton, Újkígyós utolsó régi tanyája helyén építkezik Marotty József, Zoltán és Tibor nevű fiaival. Marotty József kemény kézszorítása határozott jellemre vall. Arca naptól cserzett, évektől barázdált. Tibor fiával az új ház falazását végzik. Az istállóba kísér, ott meleg van. Leültetni nem tud: — Majd ha kész lesz a ház, akkor is szívesen látom — mondja kedvesen, mielőtt beszélgetni kezdünk. — Örülök, hogy megismerkedhettem Önökkel. Egy családdal, akiknek a munka az életelemük... — Bírkájm vannak már tízéves korom óta, most is van huszonöt, disznó meg 67. — Az 53 szarvasmarha mellett? — Hát persze. Tibor is leteszi a kalapácsot, bejön egy kis pihenőre. Alig múlt húszéves, fiatal arcán kíváncsiság. — Említette az édesanyja — fordulok a fiatalemberhez —, hogy jócskán kiveszi részét a családi munkából. Nem lázadozik, hogy inkább a diszkóba meg udvarolni járna? — Arra is jut idő — válaszol lakonikus rövidséggel. — Tibor először kitanulta az ács, majd a kőműves mesterséget— szólal meg ismét az édesapa —. Lehetett vagy hároméves, amikor kijelentette, hogy kőműves lesz. Látja, szavatartó gyerekeim vannak — szól a papa mosolyogva. — Volt, hogy én küldtem a diszkóba, azt válaszolta, majd ha befejezi a munkáját. A nagyobbik fiam akkorka volt, mint most az unokám, amikor felseperte az udvart. És ezt csinálja a kicsi fia is. Segít. De ilyenek voltak az én szüleim, nagyszüleim is. Beszélgetésünk kellős közepén érkezik a „nagyfiú”, Marotty Zoltán. Úgy kezdi el velem a szófűzést, mintha már régi ismerősök lennénk. Mosolyog, pedig már hosszú-hosszú órák óta keményen dolgozik. — A tévé, a színház, a szórakozás sohasem jut az eszébe?-— Mit szólnának hozzá a tehenek? —vicceli el a kérdést. — De komolyra fordítva a szót. Hosszú időnek kell eltelni ahhoz, hogy nyugodt szívvel szórakozni induljak. Ezt pedig ki kell böjtölni. Talán eljön az idő, hogy a szórakozásra is gondolhatunk. — Szoktak-e falrakás közben politizálni? t— Soha nem érdekelt a politika, most sem... — Az előbb mondani akartam, hogy borzasztó ügyes menyem van — veszi át a szót Marotty József —, már sokallom, hogy mennyit dolgozik. A lovakról még szót sem ejtettünk. A kis menyem azokat és a nyolc növendék marhát is ellátja. És tudja, már a kétéves kicsit is tanítja segíteni... Már a kocsiban ülök, amikor Marotty József utánam szól: — Van egy nagy álmom: szeretnék egy olyan húsüzletet nyitni, ahol csak a frissen levágott húst mérnénk... — Kívánom teljesüljön a vágya. B. V. Olvasóink írják A szeretet ünnepe! Pár nap választ el karácsonytól, a szeretet ünnepétől. Ajándékokkal lepjük meg egymást. Sokan azt hiszik, hogy szeretetünk az ajándék nagyságától függ. Vásárláskor sorbanállás közben hallottam két fiatal anyuka beszélgetését. Az egyik panaszkodva mondta, hogy ő az esti TV2 19.05 órakor kezdődő adását, a jó filmeket nem tudja nézni legtöbbször, mert gyermekének mesélni kell, mert így hajlandó elaludni. Erre a másik anyuka rögtön javasolt egy megoldást. Ö ugyanis vett egy magnót, kazettákat és a megnő mesél a gyereknek, míg ő nyugodtan nézheti a fűmet. Ezen az ünnepen legyen időnk egymásra, és sokat legyünk jó, tiszta levegőn együtt, s még marad idő mesélésre is. Ha megnőnek a gyerekek, jó lesz visszagondolni a szép karácsonyokra. Mészáros Jánosné, Békéscsaba Az ajtót nyitva hagytuk... A Békés Megyei Hírlap december 18-ai számában megjelent ‘ Gyermekekért című írást olvasva néhány gondolatom támadt. Mi pedagógusok ritkán kerülünk olyan szerencsés helyzetbe, hogy minden ránk bízott gyermek csupa tehetség, tökéletesség. A tehetség, színvonalasság, gyakorlottság felé vezető úton jobbat nem tudunk még kitalálni annál, mint hogy hagyjuk a gyermeket táncolni, énekelni, mesét-verset mondani, színházat játszani, írni, így lesz belőle véleményünk szerint tehetséges táncos, énekes, színész, netán újságíró. És ha mégsem — akkor sem esünk kétségbe — lesz belőle legfeljebb egy érzelmeiben gazdag, szépre, jóra nyitott felnőtt, szülő, aki még életkori sajátosságokról is meg tud feledkezni, ha saját gyermekét—gyermekeit—látja a színpadon, képes lesz még arra is, hogy egy zsúfolt teremben szorongjon gyermekeivel a gyermekekért. Eddig ugye semmi sem kár? Kár viszont, hogy az érdektelenek nem vették észre a hosszú műsort megszervezők bámulatos tapintatát! Az ajtót nyitva hagytuk, így bármikor távozhattak. Az előadás maradandó élmény volt a szülőknek (akiknek létrejött), a gyermekeknek (akikért létrejött) és a szemezőknek, felkészítő tanároknak (pedig munkájuk is akadt vele bőven). Pappné Erdős Zsuzsa tanár, a műsor egyik szervezője Fotókiállítás a Néprajzi Múzeumban Dormán László: Magyarok a Határőrvidéken A végső roham Infláció anno... —Hogy ez az óra ? —Tízezer pengő. —És ez? —Tizenegyezer. — De hiszen ez ugyanolyan mint a másik! — Na és? Nem olvasta, hogy minden órában emelkednek az árak? Az ajándékot lappföldi manó hozza Nem tudom, ki hogy van vele, de ilyentájt mindig kutatok emlékeimben, vajh melyek tartoznak az emlékezetes évközi történések közé. Amelyek fészket raknak az emlékezetben, gyakran előbukkannak és lélekmelegítő hatásuk naponta velünk van. Vinkovci, Vukovár, Eszék. Hadijelentések helyszínei. Rettenetes! Az öldöklés ördögei is, „mint fészket, ütik le a kis falut”. Csantavér, Maradék, Hertelen- dyfalva. Ritkán hallunk róluk, az ott élő emberekről. Magyar- kanizsa, Székelykeve, Topolya. Szép helységnevek, jó kimondani őket, éppen csak élni arrafelé nagyon keserves dolog. Dormán László újvidéki fotóművész e tájról küldött fájdalmasan szép üzenetet a Magyarok a Határőrvidéken című kiállításon, amelyet a Néprajzi Múzeumban láthatunk. Aki halottak napján születik, különös erővel kapaszkodhat e földi világba. Dormán Lászlónak ilyen sors jutott: 1944-ben, Moravicán, éppen akkor szülte az édesanyja, amikor a falubeli férfiakat a partizánok összeterelték, hogy kivégezzék őket. Csodával határos módon akkor a vérengzés elmaradt, de a kegyetlen indulatok időnként felLétezik-e vagy sem, valaminek csak lenni kell, ha időnként ügyködik. Hogy mit szeret és keres, végülis ő tudja, és azt is, talál-e valami fogára valót. Olykor biztosan. Van ugyanis egy népes rokonságú család Békéscsabán. Az ő levelezésüket előszeretettel firtatja a postarém. Úgy, egy esztendeje. Addig vígan — tépdesés nélkül — jöttek -mentek a levelek, Kanada és kies városunk között. Vagyis több mint 30 évig épségben érkeztek meg a család bármely ágához a levélküldemények. Aztán elszabadult a pokol. A fölszaggatott borítékokból lapunk is bemutatott kettőt. Az ügyekből kivizsgálás lett..., és sajnos... és elnézés... Most megint zűr van. Sőt, színre törnek. Bárhová néz az ember, észre kell vennie a mélyben megbúvó kiszolgáltatottságot, a nemzedékről nemzedékre átöröklődő félelmet. Dormán László igazmondó ember, érzékeny idegrendszerű művész, aki meglátja és felmutatja a valóságot. Portréi, megannyi vádirat egy elhúzódó pörben: fáradt mosolyú, elhasznált vénemberek és öregasszonyok. Az emberibb életre való falvak helyén enyészet, pusztulás, sivár kilá- tástalanság. És temetők, temetők, temetők. Elporladt és friss halottak utolsó tanyája, tömegsírok, behorpadt hantok, megtörtkeresztek. Mikor lesz itt élet, és jön majd vigasz, az elpocsékolt évtizedekért? Önmagáról írja a kiállítás alkalmából Dormán László: várom, hogy vége legyen ennek az esztelen háborúnak. Olyan vagyok mint a kisgyerek, haza akarok menni! A szülőföldemet is elvették. Mi lesz velünk? A. T. több: már csak nejlontasakban tudták a borítékroncsot bedobni a postaládába, úgy körül van tépve, vágva. S ez utóbbi az igazán figyelemre méltó: az olló használata. Ami a levéltitok megsértésének kényelmes módja ugyan, de pont olyan gusztustalan, mint a tépdesés. A mulatságos viszont az, hogy a levélben csak annyi volt: szerencsésen megérkeztem, jól érzem magam, celluxszal lezárom a borítékot, hogy föl ne bontsák. Erre a címzett mit mondhat: haha ha... De komolyra'fordítva a szót: kriminális eset. A krimit kedvelőknek ajánlom megfejtésre. Kisegítő megjegyzés hozzá: állítólag örökösödési ügy húzódik a háttérben. V. M. Igen, hortobágyi találkozó ezek közé tartozik. Az együvé tartozás igénye-érzése hozott össze, mert immár összehozhatott... Háromasztalnyi társaság gyűlt egybe, egy még előzőbb őszi csíki hegyek tövében átborozott este továbbgörgetéseként. Ahol Sztratisz, az athéni utazási irodatuljadonos hahotába fúló történeteket mesélt, Botos Laci Erdélyből büszkén mutatta magyarul írt és szerkesztett sportnapilapjukat, a háború árnyékából, Újvidékről érkező Szántó Zoltán a reményt fogalmazta meg, mert, hogy minden ember békésségre született. Be- recz Sanyi, innen, a közeli Aradról azt feszegette, most már sokkal gyakrabban illenők kezet rázni egymással. Rengeteg közös megbeszélnivalót találtunk, bár — nem illik tagadni — a legfőbb összefűző kapocs mégis a kinél hobbiként, kinél többnek, akár szenvedélynek is felfogható hivatás, vagyis az újságírás volt. Ám a messziről ideérkezettek többsége sikeres üzletember, reklámügynök, esetleg utazásiiroda-tulajdonos egyben. Sztratisz Nikolaidisz nem csupán arra büszke, hogy olykor sok szépet „továbbadhatott” a magyar focisták hellászi megbecsüléséről, hanem mezőkovácsházi származású feleségére is... Mi több, a búcsú napján már-már nedvesedő szemekkel, azzal állt elő: ő annyi, de annyi szépet és jót kapott második hazájától, Magyarországtól, hogy a legkevesebbnek érzi: jövőre otthont kínál a most már visszavonhatatlanul hagyományossá terebélyesedő nemzetközi találkozónak. A véletlen úgy hozta, hogy a Nyerges csárdában a valaha Debrecenből elszármazó, édesapjában válogatott futballistát is tisztelő Imi Markossal ültünk egymás mellé. Már nem is tudom milyen apropóból, de valahogy a karácsonyra terelődött a szó. — Hogy mi svéd, vagy magyar karácsonyt ünnepelünk-e? — kérdezett vissza Imre. Is-is. Negyvenegy esztendő után akaratlanul is svéddé válik az ember, kiváltképp, ha a felesége is északi. De békésen összeillesztjük a két nemzeti hagyományt. A karácsonyfát magyar szaloncukorkákkal aggatjuk tele, ami teljesen ismeretlen a svéd emberek számára. Angyalhajat sem kapni nálunk, már mint kint északon. Az ottaniak a fát piros almákkal és picinyke nemzeti zászlókkal díszítik. — Mi kerül a karácsonyfa alá? — Az ajándékok természetesen nem hiányoznak, igaz, ezeket nem a Jézuska hozza, hanem Jultomte északról. Jultomte jóságos lappföldi manó, aki különben nagyon hasonlít a magyar télapói Mikulásra. Neki írhatnak a gyerekek, hozzá fordulhatnak kívánságaikkal. Jultomte zsákban hozza az ajándékokat, illően bekopogtat, és megkérdezi, hogy van-e a családban jógyerek? Ha igenlő választ kap, ünnepélyesen kiosztja az ajándékokat. Ilyen formában a manó betoppanása egy kicsit helyettesíti a betlehemeseket, miután az is ismeretlen szokás a lutheránus svédben, hiszen Máriát kevéssé tartják számon. —Elérkeztünk az ünnepi asztalhoz... — Először is, az asztalról, a legendás ’svéd asztalról illik szólni, amelyről talán kevesen tudják, hogy eredetileg karácsonykor indult el világhódító útjára! A mienkre kerülnek magyar finomfalatok is, mindenekelőtt magyaros disznósajt és hurka, desszertnek pedig mákos és diós bejgli. Mindegyik ismeretlen a svéd családokban... Érdekesség még, hogy főétel a sonka is, amelyet a svédek nem húsvétkor, hanem elsősorban karácsonykor szelnek fel... Egyébként, az éjféli misétől eltekintve, kevéssé van keresztényjellege a karácsonynak, és erre egyszerű a magyarázat. Északon már a viking-pogány időkben is szokás volt egymás megajándékozása. Maga a karácsony neve, Jul is viking po- gányeredetű szó. (fábián) Létezik-e postarém?
