Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-14-15 / 293. szám
1991. december 14-15., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM ^RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Emelkedj fölénk, magyar művészet! PHgyorsult a művészettörténet. Nem itt, Keleten és Középen, s nem most, amikor a történelem végre az elfojtott vágyak, indulatok, álmok fordulatszámára hangolódott. A művészettörténelem az igazságosság értelmében soha le nem zárult második világháború után pörgött fel, némileg a számítógépes berendezkedés ütemében. Persze, a művész örökké a társadalom szeizmográfja volt, de hogy a többezer éves ősművészeti és ókori kultúrákról ne beszéljünk, amíg a kora középkor, a gótika, a reneszánsz, a barokk két-három- száz éven át csiszolódott, burjánzott szél korstílussá, s még a szecesszió is jó ötven éven át kerengett az európai építészet és iparművészet ereiben — az utolsó ötven-hatvan év iskolaalapító mesterei jól tudták: alig hogy bemutatkoznak, s esetleg követőik felzárkóznak mögéjük, az irányadó művészeti központok valamelyikében máris új modell jut érvényre, s a lázadás más eszközei minősülnek korszakhatározóvá néhány esztendőre. Keleten, Középen mindez lelassultan s természetszerűen közvetlenül eredeti irányzatteremtés nélkül zajlik néhány évtizede; mégis, hogy hoztunk orosz, magyar, román, lengyel, cseh, bolgár stb. művészi formát a nagy európai terítékhez—nem kétséges, hiszen az alkotás funkciója, kényszere ebben a gúzsba kötött életben is ugyanaz maradt, a művészek iskolázottsága, szakmai felkészültsége épp olyan (ha nem volt alaposabb némely keleti központokban!), mint Nyugaton, s lázadniok is volt miért. Sok, letisztult műelemzésnek s főleg gyűjteményes és visszatekintő tárlatnak kell majd áthidalnia az ismeretlenség művészettörténeti szakadékait (egyes jószemű nyugati gyűjtők, mint például Ludwig úr, régóta rákaptak már a keleti avantgarde kincseire!), s hiszem: az érvényes XX. századi örökség csak ennek a régiónak a figyelembevételével lesz teljes, hiteles és használható. Valamit azonban nyertünk a késéssel: művész és közönség egymásra utaltságának a mozzanatát, kényszerét, kézmelegét. A mi műtermeinkben még nem tapintható az az akcióra, társadalomból, de legalábbis az utcára kivonulásra, pódiumi performance- ra sarkalló magány; a magyar, orosz, román vagy erdélyi művész eddig még úgy érezhette: együtt gondolja a formát, a látomást, a művet közösségével, aki/amely a képet, műtárgyat ha megvenni nem is, de pillantásával birtokba venni képes és kész volt bármikor. A szakítópróbák most kezdődnek Keleten s Középen, csak éppen nem a jóléti, hanem a szegény szabadság szorításában. Nehogy ez a szabadság még mohóbban taszítsa perifériára a művészetet, mint a nyugatit ama másik szabadság. Kérdés: életre tudják-e még kelteni e szimbólumokban, metaforákban, jelekben oly régóta szunnyadó, hajdani kultúrateremtő energiát, ami viszont mifelénk, Keleten, Középen egyszerűen: működő erő — de a lankadás félelmetes jeleivel. Belépek hát a műterembe (műtermekbe) és keresem az olyan (és egyáltalán) formákban gondolkozó művészt, aki mindannyiunk nevében (nem helyett!) és mindannyiunk üdvéért gondolja naponta önmagát. Keresem a boldog művészt, aki szenved és szorong és triumfál és éppen ezért boldog és éppen ezért művész. Hány magyar művész vállalja ma ezt a nehéz boldogságot? Örül-é a művész, ha idegen s földi egyaránt felismeri benne s a műben a magyart? S ilyen művész talál-é magának feladatot vagy legalább szabad sávot a versenyfutásban? Sajnálni sajnálom, de nem siratom tehát az eddigi lemaradást az európai élbolytól. Nem rajtunk múlott. Mos, viszont talán éppen a mi időnk jött el: Kelet és Közép új szenzibilitásának az ideje. Ha kellő magasságból nézed: még így, ebben a csonkaságban is van formája ennek az országnak. Emelkedj fölénk, magyar művészet, s láss bennünket, hogy látva lássanak. Banner Zoltán A Cirmóka jelenség Avagy: az írófeleségek ereje Váry Rózsát még menyasz- szony korában Sinka István nevezte el Cirmókának, aki Barsi Dénes feleségeként jelentős szerepet kapott a magyar irodalom történetében. Hozományából fedezték a Kelet Népe című folyóiratot. Váry Rózsa jobb családból származó tanítónő volt, akit elláttak bútorral, stafí- runggal, s ez a nyolcezer pengő- nyi összeg a Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál szerkesztette Kelet Népébe vándorolt, aztán se stafírung, se folyóirat..., majd néhány kitérő kísérletezgetés után Móricz Zsigmond vette át a szerkesztést. Ennek történetét Barsi Dénes írta meg a Magyar Elet 1940. januári számában. Rózsika hozománya biz’ megsiratott volt, de hűséges szíve Barsi Dénesért és annak irodalmi sikereiért dobogott. A Cirmóka elnevezés Szabó Pál egyik elbeszéléséből (Szépkisasszony) származik: „Klára a kőtojással játszadozik, majd később egy dézsa vízben nézegeti magát a kútnál. Kicsi inge bő, s megnyílik a dézsa tükrébe, soha nem látta még magát Klára így szemtől szembe. Melle két kis halma kikacag a dézsából, mint beléhullott alma, s a szeme éppen olyan cirmókás, mint az aranymadár tolla.” Váry Rózsika szeme haláláig cirmókás volt. Amíg élt, H. Gyenis Éva dunaújvárosi tanárnő segítségével együtt ápolták Barsi Dénes hagyatékát és emlékét. Ámde a Cirmóka jelenségben e ragaszkodásnál sokkal több van. Nem csupán az egykor Békés megye határán lévő Do- bai-pusztán élő író-tanító élete, házassága, hanem a mindenkori írófeleségek megtartó ereje; kiknek biztonságot, nyugalmat, otthont teremtő szerepe nélkül az alkotás öröme sem lenne teljes, mitöbb kesernyéssé válna, s talán az elégedetlenkedő pesszimizmus uralná az ihlet perceit. Szűkebben vett körünkben ez a megtartó erő jellemzi Sinka István mindhárom feleségét: Piroskát, Katót és Énát; Szabó Pál Etelkáját, Barsi Dénes Cirmó- káját — akihez a börtönből ezt Nagyságos Barsi Dénes író úrnak, Vári Józsefeimén NEMESTÖRDEMICZ (Zalam.) Budapest 936augu. 14. Kedves Dinikém!—és kedves Cirmóka! Tizenhatodikán, hétfőn reggel utazok haza Vésztőre. Odahaza bajok vannak a gyerkőcök körül. Jóska írta 1.) hogy megnősültél Dinikém, igaz-e? No, lásd csak: megtudta ő is, csak érdeklődik utánad... Hogy vagytok, Dinim? De szeretnék Vésztő helyett arra felétek indulni. Magamról annyit: a Népszavánál ezután felveszik az írásaimat és fizetnek is némi pénzt. Egy „Csóka” című novellát írtam és véletlenül meglátta a szépirodalmi rovat vezetője — elolvasta és nagyon megnézett, aztán futott a főszerkesztőhöz — azok is megnéztek. így történt, la. És most már írhatok oda. Az Új Magyarságnál is majd csak megy valahogy... No, de ebből elég. Jóska írta azt is, hogy K. Sanyi már 1.100 pengőt ígért a házért. Körülbelül el is kél, megveszi. Tehát nagyon kérlek Benneteket, hogy írjatok rögtön annak a nagybácsinak, hogy miként is megy az a parcellázás. 800 pengőt azt hiszem meg tudok menteni és azt azonnal bele adnám. Írjátok meg neki, hogy miféle ördög vagyok, 3-4 hold föld kellene, vagy 1 7/2, amibe már van gyümölcsfa. Persze nem tudom, hogy miként is megy. Milyen a fizetési feltétel? S hogy érdemes-e odatelepedni? Ezt tudjátok meg Dinim és írjátok meg Vésztőre, olyan hamar, mint amilyen hamar csak lehet— nagyon várom. Kellemes nyaralást kívánok, az enyém nagyon kellemetlen volt. Ölellek Benneteket: Pista Feladó: Sinka István. Bpestlll Váci ucca 75. (Levelezőlap. Posta körbélyegző: Budapest 936. aug. 15.) Várnak egy sárga csillagon... Fütyülök Pestre—itt hagyom, Várnak egy sárga csillagon. Ott még lehet emberségem: messzi az idegen égen. Majd egy szép őszi hajnalon búcsúzok és a kalapom kihullajtom a kezembül, elég volt a bablevesbül: rátestálom Úri Györgyre — Hát csak én leKessek görbe? És a kijelentő lapom Harcsa Dénes urra hagyom. 2.) Szegény hivatalos papír tűri akárkié, nem sir. Mehet véle nemsokára égi ambulanciára. Mert ha már őt emlegettem, támadjonfel ő helyettem. Ragyogjon neki az égbolt: Nékem abból is elég volt. írta Barsi: „Gyere értem, mert ha kimegyek innen, már nem tudnék kihez fordulni a kinti világban.” Barsinétól kaptam azt a levelezőlapot, amelyet még 1936- ban Sinka István írt hozzájuk. Az ifjú házaspár a Zala megyei Nemestördemicen lakó sógoroknál töltötte a nyarat. Sinka ekkoriban költözött Budapestre, ám a fővárosi életbe sohase tudott beleszokni, mindig a falusias nyugalomra vágyott. Sinka István hangulatát, elvágyódását sokszor befolyásolta betegeskedése is. Cirmóka őrizte meg azt a verset, melyet a halállal szembenéző költő írt a szintén beteg Barsi Déneshez: Amikor a vers a Nemzetőrben megjelent, még szóváltást is okozott, és a közel évtizedes barátság falán repedések keletkeztek. De a közösen vállalat nehéz sors, a hűséges asszonyok simogató csitítgatásá békítőleg hatott, és Sinka a Fekete Bojtár vallomásaihoz írt ajánlásában kezet is nyújtott: „E vallomások egyik hősének, az én kedves komámnak, Barsi Dértesnek ajánlom sok öleléssel ezt a könyvet, úgy, mint egy baráti kézfogást... Budapest, 944. Juni. 3. Sinka István.” A háború után 17 év telik el, amíg Sinka újra jelentkezik. Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötetét e sorokkal küldte el a börtönből és kubikmunkából szabadult egykori szerkesztő társának Dunaújvárosba: „A komádi híd alatti hadbain- dulás emlékére sok szerettei ajánlom ezt kis kötetet az én kedves komámnak, Barsi Dé- nesnek az írószövetség napján. Budán, 1962. május 19. Sinka István.” Ma már mindhárman halottak, együtt vannak az égi ambulancián egy sárga csillagon, ám Éna és Katóka még élnek, mint az asszonyi hűség túni. Balogh Ferentz 1. ) Rácz József vésztői tanító 2. ) Barsi Dénes írói név, családi neve: Harcsa Dénes Kati tanít, Tamás igazgató Kettős portré egy színészházaspárról Párosuk majd két évtizede úgy összetartozó, hogy színpadi szerepeik szerint alig-alig voltak partnerei egymásnak. Amikor Lázár Kati naivakorú, karcsú, temperamentumos, izgató, akkor Jordán Tamás Don Quijote és Szókratész. Különböző helyszínek és különböző színházak, tizennégy éve Kaposváron. Jó szerepek, sikerek, szakmától és közönségtől egyaránt. A szerepkörök, az általuk képviselt figurák egy produkcióba ritkán fémek bele. Ok azonban együtt vannak, teljes különbözőségben is valami nagyon is egyfelé vivő módon. Hitet és erőt adnak. Színpadi jelenlétük a szerepen túl is mindig jelent valamit, mert agyuk, szívük megőrizte a hajdanvolt Egyetemi Színpad, a Nemzeti Stúdió, a Huszonötödik Színház, no és Kaposvár mérföldkövet jelentő előadásait. Ez évadtól új helyszínen újat kezdtek. A Merlin Színházban Kati tanít, Tamás pedig igazgató. Lázár Kati: Nagyon szeretek játszani, mert akkor föl vagyok mentve az élet alól. Szeretek színpadon lenni, mert akkor semmifajta feladat vagy kötelezettség nincs, amit el kell látnom, legyen az háztartás, amit pocsékul végzek, gyereknevelés, amit szívvel, de rosszul csinálok, bármi. Én a színpadon fölmentést kapok. Jordánnal mi egymáshoz idomultunk. De nehogy azt higgye valaki, hogy ez felhőtlen dolog. Nem tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy mi együtt maradjunk. De ez nem olyan, mint a mesében Philemon és Baucis. Nem. Nem is tudok ilyen házasságról, mint a miénk. Egyféleképpen gondolkodunk, de elég erőszakos vagyok én is, meg ő is. Ellenünkre vagyunk együtt, s egymás ellenére vagyunk jók. Van köztünk szövetség, és van rivalizálás is. Megkaptuk a Merlint. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy itt vannak ezek a tehetséges, ügyes gyerekek, akik az alapokról kezdik, akiket nekünk kell segíteni abban, hogy alkotó emberek legyenek. Próbáljuk a Két veronai Lázár Kati portréja nemesi, s ha Isten segít, akkor egy lüktető, erős, jó, igaz előadást csinálunk. Jordán Tamás: Ha kívülről nézem, erősen tagolható szakaszokból áll az életem. Az egyik dolog szülte a másikat. Amit most csinálok, az is folytatása valaminek. Nagyon nagy szerencsével lehetőséget kaptam, hogy többé-kevésbé azt csinálhassam, amit igazából szeretek. A sors igazán nagyon jól bánt velem: kezdettől fogva mindig olyanokkal hozott össze, akiktől nagyon sokat tanulhattam, akikre felnézhettem. Ennek ellenére, vagy épp ezért, a gyerekekkel úgy szeretnék foglalkozni, ahogy szerettem volna, ha velem próbálnak és dolgoznak. Azért is szeretnék tanítani, mert valahogy úgy érzem, hogy most a színházban túlságosan nagy szerepet kap az illusztráció, a jelzés, és kevés a színpadon történő megélés, átélés, a belső dolgok közvetítése. Katival van valami közös eszményképünk, aminek lényege belülről való kiindulás. Szeretnénk, hogy a gyerekek együtt legyenek, egymásért létezzenek. Ä színház csapatmunka. Nekünk ehhez a feltételeket kell megteremteni, a szellemiséget, a légkört kialakítani észrevétlenül, hogy mindez megszülessen. Miért akarom ezt a közösséget verejtékkel létrehozni? Azért, mert olyan boldogtalan az egész színházi világ, a színésztársadalom. Boldogtalanok vagyunk, annyira fogyóban vannak az ünnepnapok. Ézeket az ünnepnapokat valahogy meg kell szerezni, mert elvesztek, csak a hétköznapok, és azokból is csak a rosszak vannak. Egymásra vagyunk utalva, és egymásnak kell örömet és boldogságot szerezni. Az élet önzés. En azért próbálok koncentráltan a színpadon, hogy a partnerem jobb legyen, mert ha ő jó, akkor én még jobb leszek. Ez az önzetlenségnek látszó önzés mozgatója a dolgoknak. Nekem érdekem, hogy a körülöttem élők minél boldogabbak legyenek, akkor lehetek én is boldog. Olyan előadásokat szeretnék, amelyekben minimális a hazugság. Most én nem a politikára gondolok, nem az emberi viszonyok, kapcsolatok kisebbnagyobb hazugságaira, hanem arra, hogy a művészet hazudik. A művészet közlés, van, akinek közölnivalója van, és vannak, akik kíváncsiak rá, s eljönnek meghallgatni. A színház mindaz, amit az ember megélhet saját magából, de nem mesélheti el, mert nincs helye sem barátságban, sem szerelemben. Ha valóban van véleménye a dolgokról, akkor ahhoz nem kell semmiféle praktika, mesterkedés, illusztráció, hanem valami, ami lehetővé teszi, hogy igazat mondjon. S ez a színház. Ez a legfontosabb. Józsa Ágnes
