Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-14-15 / 293. szám
EXKLUZÍV 1991. december 14-15., szombat-vasárnap A julianusi küldetésről és a nemzeti öntudatról Békéscsabai beszélgetés Koltay Gábor rendezővel November végétől láthattuk a moziban a Julianust, a Kodolányi János azonos című regényéből készült, színes magyar—olasz filmet. A múlt héten Koltay Gábor rendező Békécsabán járt és a Phaedra Mozi kamaratermében találkozott a közönséggel. Az interjú az ankét előtt készült. (A tegeződésre az a magyarázat, hogy korábban már találkoztunk, igaz, olyan alkalomból, amilyenre manapság nem divat hivatkozni: a moszkvai VIT-en.) „A térség problémájával szembe kell nézni, ezt úgysem ússzuk meg” Fotó: Fazekas Ferenc — A Julianus szép, értékes, a magyar történelem egyik jelentős korszakát bemutató, szórakoztatva tanító, nemzeti öntudatunkat, tartásunkat építő művészi film. Nem túl nagy merészség ma erre a műfajra vállalkozni? —Nagyon tudatos volt a törekvés, bár egyetértek azzal, amit felvetettél: a mai korszellem nem az ilyen típusú filmeknek kedvez, a közönség idegrendszere nem az ilyen filmek fogadására állt be. Pontosan érzékelem magamon is, a gyermekeimen, a környezetemen, hogy a videoklipek világát éljük. A médiák — és elsősorban a televízió — határozzák meg alapvetően a huszadik század végi ember tudatát, s most már több csatornán keresztül lehet tulajdonképpen az egész világot fogni. Ömlik, villog az információ; képek százezrei érintik az ember idegrendszerét, s ezt képtelenek vagyunk feldolgozni, képtelenek vagyunk ehhez alkalmazkodni. Magyarországon, illetve Kelet-Európábán azért érzem különösen tragikusnak a helyzetet, mert itt az információáradatnak nincs meg az a több évtizedes előzménye, itt minden az újdonság erejével, varázsával hatott. Én tizenegy éves voltam, amikor a szüleim először vettek televíziót. A fiam alsó tagozatos iskolás az életből, nem csak formailag, hanem egy átélhető, szép, vállalható emberi példával, reménykedve abban, hogy az emberek éhesek az ilyen típusú, világos, őszinte nyelven elmondott történetekre és gondolatokra. Engem mérhetetlenül idegesít, ami van, próbálok előle menekülni, s ha lehetőségem adódik színházat vagy filmet csinálni, akkor ilyen jellegű művekre törekszem. Mert tisztában vagyok azzal, hogy az embereknek a lelkűk legmélyén nagyon nagy szükségük van erre. —A film főszereplője szép példája annak, hogy hinni lelikt és kell valamiben, s hogy a gyökereinket kutatni, nemzeti múltunkkal tisztában lenni fontos a számunkra. — Alapvetően fontos. Az elmúlt években, különböző munkáim során nyomon követhető a magyar történelem egyes korszakai, konfliktushelyzetei, személyiségei iránti érdeklődésem és rokonszenvem. A julianusi történetből két nagyon fontos dolog érdekelt, az egyik, amit említettél: a nagyléptékű társadalmi ösz- szefüggés, keresni a gyökereket, honnan jöttünk, hová tartunk, keresni egymást országhatáron belül és kívül. Van ebben aküldetés- ben egy olyan szép gondolat, amely hétszázvalahány év után, erőszakos beavatkozás és túlak- tualizálás nélkül is nagyon sok konkrét, eleven, élő hatást és tanulságot hordoz a mának is. Hiszen ma ugyanezt a világot éljük; Trianon felbomlott, óriási a gyűlölködés körülöttünk, de országhatáron belül is. S amikor felbomlik minden Kelet-Európábán, óriási szükségünk van arra, hogy megpróbáljuk egymást megtalálni. Mindig is úgy gondoltam, hogy nekünk, amikor magyarságról, nemzettudatról beszélünk, nem csak országhatáron belül szabad és kell gondolkodni. Tudom, hogy ez tragikusan bonyolult összefüggésrendszer, és rendkívül nehéz ebben nyugodtan, becsületesen, tisztességesen előrejutni. De kezdeményezően kell fellépni: ahogyan Julianus, elvolt, amikor egyszer azzal jött haza, hogy megvan-e nekünk a Cápa II., mert cserélni kellene valakivel az iskolában. Az én gyerekeim tehát már a video és az akciófilmek korszakába nőttek bele. S erre nem vagyunk felkészülve. Borzasztó gyorsan megpróbálunk több évtizedet átugor- ni, rengeteg a gond, a probléma és a kérdés, történelmi és társadalmi összefüggések nincsenek még tisztázva magunkban, körülöttünk. Mégis azt hiszem, hogy az információ terén jelentős a telítődés, és abban bízom, hogy az emberi természet kiéhezett tisztán átélhető információkra, szép, világos történetekre, képekre, őszinte, becsületes érzelmekre, amelyekkel azonosulni lehet. Szerettem volna nagyon érzelmes filmet csinálni, képi világát tekintve rendkívül szép, nyugodt filmet, amely megpróbál kettő óra negyven percre kikapcsolni ebből az őrült világból. Tudom, hogy ez borotvaélen táncoló dolog ma Magyarországon, mert az embereknek legfeljebb fél órájuk, egy órájuk van valamire. Vajon képes-e ebben a világban a közönség moziba menni vagy már teljesen leszokott a filmről? A magyar filmekről sajnos igen. Nagyon tudatosan törekedtem arra, hogy menni, megtalálni a magyarokat, megtéríteni őket, megismerkedni a gondolataikkal, „klastromokat fundálni” — ahogyan a filmben mondják, hazahívni őket, legyünk együtt, mert így erősebbek vagyunk. Egy kis népnek, kis országnak rendkívül fontos, hogy legyen történelmi tudata, törekvése, ahol mindannyiunkra szükség van, ahol nem kirekesztő módon, hanem éppen összefogással igyekszünk azonos irányba húzni. De van egy egyéni szál is a filmben, ami szintén fontos, ez pedig az egyes ember példamutatása, cselekedete. Úgy gondolom, hogy ekkora vál lalkozásra csak az az ember képes, aki rendkívüli mértékben felvértezett szakmai tudással. Julianus igen nagy műveltségű ember volt, mint általában a szerzetesek, számos tudományhoz értett, nyelveket ismert. A tudáson kívül az igen mély és őszintén átélt belső hit és küldetéstudat ugyancsak nélkülözhetetlen. Nagyon fontos a ma Magyarországán ilyen példákat felmutatni; egy olyan országban, ahol évtizedek óta példaképek nélkül nőttünk fel, nőttek fel generációk. Azokat a példaképeket, amelyeket olykor elénk állítottak, nem fogadtuk el, azokat a magyar történelmi személyiségeket meg, akik igazi példák, és vannak ilyenek a mi csodálatos magyar történelmünkben, nem ismertük, nem volt róluk tudomásunk, őket a tankönyvek egyetlen mondattal intézték el vagy agyonhallgatták. Felnőttünk történelmi kapaszkodók és átélhető, szép emberi példák nélkül, talajtalanul. Hiszem azt, hogy ilyen példák felmutatására nagy szükség van. Olyan cölöpök ezek, amelyektől el lehet rugaszkodni, amelyeket az embernek elérendő célként maga elé lehet tűzni. —Nem csak a történelmi ismeretek hiányoztak, azt is ki kellett harcolni, hogy a történelem tisztánlátása, a példák ereje fontos, hogy nemzeti öntudatra szükség van. — Hogyne, ma bizony megmosolyogjuk saját magunkat, történelemkönyveinket. Mi az, amit mi tanultunk a világról? Milyen sémákba próbálták a gondolatainkat bele erőszakolni? Ma már lehet szabadon és őszintén gondolkodni, de az a rengeteg irodalom- és történelemtanár vajon képes-e egyik pillanatról a másikra váltani? Mit tudunk mi ’56-ról, Petőfi Sándorról? 1848-ról úgy gondoljuk, hogy azt jól ismerjük, hiszen a ’48—49-es forradalomról és szabadságharcról tanultunk, dehát a Nemzeti dalt ’85- ben lehetett először elénekelni, Varga Mikivel! ’81-ben, az Illés- filmben, a Tolcsvay együttestől szólalhatott meg először a nyilvánosság előtt a Nemzeti dal, egy Petőfi vers, pedig már nyolc éve készen volt, ám addig csak klubokban, szűk körben lehetett előadni. Itt az elmúlt évtizedekben mérhetetlen félelem nyilvánult meg a magyar történelemmel akkor már nem lehet mellébeszélni. Ha egy népnek van öntudata, ha tisztában van a múltjával, azzal, hogy honnan jött, mivégre van e Földön, mit szeretne itt elérni, akkor azzal a néppel már nem lehet bármit megtenni. Azzal a néppel viszont, amely talajtalan, gyökértelen, kozmopolita, amelynek nincs affinitása a múltjához — honnan lenne, mikor nem ismeri? —, azzal a néppel bármit lehet kezdeni. A japán csodáról úgy beszélünk, mint valami fantasztikumszemben, ezt nagyon pontosan érzékeltem ’83-ban is. Nem azért mondom, mert ezt illik mondani, mivel két éve volt a rendszerváltás, amelyet igazából a zsige- reinkben, a génjeinkben még fel sem dolgoztunk. Mi, magyarok egyelőre az egymásnakeséssel vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy a julianusi küldetés szellemében megpróbálnánk egy értelmes célt kitűzni és afelé elindulni. Meg kell hogy mondjam, sok konfliktusunk volt az István királlyal és egyáltalán minden olyan színpadi művünkkel kapcsolatban, amelyek a történelemmel foglakoznak. Miért? Mert ha egy nép ismeri történelmét, történelmi személyiségeit, pontosan tisztában van a folyamatokkal, az őszinte kérdésekre megkapja az őszinte, világos és egyértelmű válaszokat, ról. Azért ne feledjük el, hogy ’45-ben Japán egy atombombával sújtott, mérhetetlenül megalázott, lefasisztázott nép volt, s az egyik nagy vesztese a második világháborúnak. Japán hogyan tudott talpra állni, hogyan tudta a japán csodát megcsinálni?! Úgy, hogy ’45 után hihetetlen nagy erővel, öntudattal elkezdte keresni a gyökereit, tisztázni, fasiszta nép vagyunk mi, mivégre vagyunk itt a Földön, mi közünk van ehhez a világhoz? S amikor tisztázta magában, honnan jött, mifelé akar menni, akkor arra lehetett alapozni egy gazdaságot, felépítményt, és létre jöhetett a csoda. A mi magyarságunk problémáját biztos nem oldja meg, ha holnap a Nyugat elengedi az adósságainkat és pénzt küld. A mi magyarságunk problémáját az oldja meg, ha mi képesek leszünk majd egyszer, nem túl távoli jövőben, mert nincsenek erre évtizedek, tisztázni, hogy mit akarunk, ha sikerül a magyarság- és nemzettudatunkat itt kialakítani. Ám ettől hörögve fél ebben az országban a honfitársaink jelentős része, mert akkor tisztázódnak dolgok, akkor már nem lehet bármit kezdeni ezzel a néppel. Ha mi képesek vagyunk a múltunkat tisztázni és büszkén, öntudattal a fejünket felemelni ebből a szégyenlős, megalázott, izzadt kezű létünkből, majd egy világosabb és mél- tóságteljesebb életet kialakítani, akkor erre lehet majd gazdaságot alapozni. Akkor lesz itt újjászületés, lesz értelmes, szép és gazdag ország. Meggyőződésem, hogy nem csak országhatárokon belül kell gondolkodni. Ennek a térségnek tágabb értelemben kell a problematikáját megoldani, ezt úgysem ússzuk meg. Ezt 1921-ben olyan igazságtalanul rendezték el a nagyhatalmak a saját érdeküknek megfelelően, hogy a feszültség be legyen építve hosszú-hosszú évtizedekre, erre a századra Kelet- Európában, amit sikerült is elérniük. tehát mintha ebben a kérdésben igazam lenne: a film felvállalt üzenete megérinti az embereket. Ami a művészet hatását illeti, nem gondolom, hogy alapvető változást tudna elérni, az ennél sokkal bonyolultabb és komplexebb dolog, mint ahogyan ezt te mondtad. Itt jelentős oktatási is iskolareform kellene, a pedagógusok fizetését ötszörösére kellene emelni. Itt kezdődik, hogy a legértékesebb emberek menjenek pedagógusnak, hogy visszaadják az oktatás rangját. ’45 előtt egy kis városban a középiskolai tanárnak mérhetetlen rangja és, társadalmi megbecsülése volt. Én emlékszem még arra a néhány régi, gimnáziumi tanáromra, akik akkor, mái: a nyugdíjkorhatár környékén voltak, hogy azoknak micsoda személyiségük volt! S látom az utánuk következőket, és ez nem az ő hibájuk, ez a rendszer működésképtelenségét bizonyítja. A Juíianussal foglalkozó budapesti sajtóvisszhangból többnyire a gyűlölet és az elutasítás fakad, igazi kritikai jellegű írás nem is volt. Pontosan tudom, ezek a hangok nem a műnek szólnak, hanem a témának. Annak, hogy létrejött egy magyar film, egy magyar tematika, és sajnos sokaknak érdeke, hogy mi itt ne tisztázzunk egymás közt semmit, ne akarjuk mi megfogni egymás kezét, maradjon az a zűrzavar, ami ebben az — Életművedet figyelemmel kísérve nem túlzás a megállapítás: Te mint rendező már megtetted a magadét annak érdekében, hogy itt nemzettudat szülessen és ennek a népnek tartása legyen saját múltja ismeretén keresztül. Ennél nagyobb feladatra, nemesebb küldetésre film, színház, egyáltalán művészet aligha vállalkozhat. Ami a japán csodát illeti, megvalósításához szorosan hozzátartozott még a műveltség, az oktatás szer epének felértékelése, méltó megbecsülése, illetve kellő finanszírozása. Sajnos nálunk még nem elég „kultúraba- rát” a kormányzat, a társadalom, s ettől különösen nehéz annak a helyzete, aki hozzád hasonló hitvallással dolgozik, alkot. — Nem hiszem azt, hogy egy film, egy regény, színpadi mű, művészeti teljesítmény bármit képes lenne megváltoztatni... — Nem direkt módon, persze, de hozzájárulhat a változáshoz. — Hogyne, hogyne! Az ember azért csinálja, mert ebben hisz. Nem is tudnék e nélkül a tudat nélkül létezni. Nagyon sok ilyen típusú mű indirekt hatása kellene, olyan műveké, amelyek képesek arra, hogy összetalálkozzanak a közönséggel. Nekem rendkívüli boldogságot okoz, hogy a Termi- nátor II. nézettségét a Julianus meghaladta Magyarországon. Egy olyan időszakban, amikor a magyar filmeket nem nézik az emberek, és nagyon nagy gondban vannak a terjesztők. Ez azt jelenti, hogy országban van, mert a zavarosban nagyon jól lehet halászni, rendkívül jól lehet érvényesülni. — A filmben nem csak színészek, popsztárok is szerepet kaptak. Miért? — Nagyon egyszerű lenne a válasz, és nem is igaz, ha azt mondanám, hogy azért, mert közönségcsalogató a személyük. Nem emiatt. Nagyon jó barátaim, és hosszú évek óta munkatársaim, először az István a királyban dolgoztunk együtt, majd azóta kür lönböző produkciókban. Még senkit nem kértem fel az István királyhoz, amikor tudtam, hogy Koppányi Vikidál Gyulának kell játszani; így most Hirtling Istvánban teljesen biztos voltam. Szerettem volna, ha Julianust olyan arcú, megjelenésű és testalkatú színész játssza, aki elfogadható, átélhető, akivel azonusulni lehet. Az volt a célom, hogy a három barátot ne „csak” színészek játsszák el, hanem olyan művészek, akik mögött van egy mítosz, akik kicsit többek, mint a közönség által szemmel tartott vagy ismert jó színészek. Vikidál Gyula és Varga Miklós mögött én érzek ilyen mítoszt, ők nem csak popsztárok, hanem kicsit a magyarság eszméjének megtestesítői is, ha szabad ezt a kifejezést használni, korábbi produkcióink óta. S abban, hogy ez a mítosz körülöttük kialakult, talán nekem is van egy kis szerepem, jelentős sikereik közös munkánkhoz fűződnek. Csak sokadik szempont volt, hogy ismert emberek, s esetleg valaki azért megy be a moziba, mert Vikidál vagy Varga Miklós játszik a filmben. Bár én ezt sem tartom bűnnek, mert ilyen alapon világsztárokat sem kéme fel az ember... — Te felkértél világsztárokat is. — Igen, sokan a nők közül azért mennek be a moziba, mert Franco Nérót lehet látni, s ha Alain Delont is sikerül szerződtetni, akkor még többen bemennek. De a népszerűség itt is másodlagos szempont volt. Azért hívtam meg őket, mert azt akartam, hogy ezeket az igen jelentős történelmi személyiségeket (Domonkos Franco Nero, Ugrin érsek Raf Valloné, II. Endre Nino Manfredi) külföldi sztárok játsz- szák el. IV. Béla lett volna Alain Delon, akit végül Szakácsi Sándor alakít. Négy álomból három „bejött”. Niedzielsky Katalin valami szépet felmutassak akkor megszűnik a sandaság, az embereket érdekli a téma,
