Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-04 / 258. szám
1991. november 4., hétfő 0 MED-1 Adtak egy negyvenötezres csekket..., hogy tanuljak meg pingpongozni A közelmúltban Orosházán, a magyar— svéd válogatott asztalitenisz-találkozó alkalmával exkluzív interjút adott Jan Öve Waldner a Telesport szerkesztőjének, Komlósi Gábornak. Az alábbiakban változatlan formában közreadjuk a beszélgetést. Waldner amúgy nem egy nyilatkozós típus. Persze legutóbb nyomós oka volt rá, hogy hallgatásba burkolózzon. Váratlanul elpáholták a világbajnoki döntőben. Ot, a pókerarcú pingpongkirályt, aki aztán csakhamar visszafoglalta trónját. Micsoda poénokkal nyerte a világkupát Kuala Lumpurban! A következő állomás Békés megye volt... A magyarok ellen nagyon készült, csak a meccs után, egy kis születés- napi kecskeméti barackkal sikerült megoldani a nyelvét. Az egyik képünkön is látható nemes itallal töltött palackra az interjú közben is vetett egy-egy oldalpillantást, s talán arra gondolt: nehogy új gazdára találjon... Waldner, a riporter, a pálinka és sok-sok szurkoló Fotó: Fábián István Ehhez, vagyis az italozáshoz kapcsolódott az első kérdés is: — Hát néha, néha talán a nagy versenyek utáni feszültség levezetéseként — inkább külföldön —, de különben nem nagyon iszunk. Inkább a lóverseny a szenvedélyem. — Csak nem azt mondja, hogy a franciák elleni váratlan . hetlizésük előtt is csupán a lovakkal foglalkoztak? — Nem, akkor tényleg nem azért kaptunk ki. Különben azon a meccsen én nem játszottam. Akkor véletlenül azok a fiúk szerepeltek a csapatban, akik inkább a kaszinózást kedvelik. Sehogy sem ment nekik a játék. Vesztesen meg nem akarták otthagyni az asztalt (mármint a rulettasztalt), ezért csak játszottak, játszottak jó hajnalig. Ezért lett másnap 0:4 a gyengécske franciák ellen. — Ez ismerős, igazi svéd sportmentalitás, mint egykor Arne Borge. — Sajnos csak részben. A csodaúszót — még a századelőn — mindig az asztal alól szedték elő a versenyre, de ő mindig csúcsot úszott és nyert. Mi meg azért kikapunk néha. — Tényleg, olvastam, minthogyha igazából Klampárt csodálná, mintha Tibor lenne a példaképe. — Legfeljebb^ udvariaskodtám. De, nem. O egy nagyon kellemes ember, már az asztalnál, és igen szórakoztató nézni őt, de semmi több. — Semmi több?! Dortmund- ban úgy lett világbajnok, hogy Klampár ellen csak egy nagy csusza segítette a továbbjutáshoz. — Nézze, engem tizenvala- hány évesen épp a magyarok ellen dobtak be a válogatottba, hogy tanuljak tőlük. Régi ismerősök között pedig bármi megtörténhet. —- Azt hiszem, a legrégebbi ismerős, az ősellenség pedig honfitársa, Jörgen Person. — Ó, talán nem is sejti, hogy milyen régen. Nyilván látta ’89- ben Dortmundban és az idén a vébé-döntőket. De tudja, hogy mióta harcolunk? ’78-ban, a svéd serdülőbajnokság döntőjében találkoztunk először. Azóta kereken 50 mérkőzést játszottunk. 26:24-re én vezetek. * — Gratulálok! De valójában mindegyik mérkőzés éles volt? A dortmundi döntő például? — Tudom. Híre ment, sokan úgy kommentálták, hogy megbeszélt mérkőzés volt. Bérezik Zoltántól hallottam, hogy a magyar tévé is úgy kommentálta, hogy négy játszmán át csak bemutatóztunk. —Igen ez érdekes, de ezt épp Bérezik mondta a mi adásunkban, szakkommentátorként. — Igen? Bérezik! Hát ezt elfelejtette említeni. De őt nem is a szövegeiért szeretjük, hanem a pörgetés feltalálásáért. A hatvanas években ő és Sidó vetette be elsőként a japánok ellen ezt az ütést. Nem is ütés ez valójában, hiszen csak súrlódva érintkezik az ütő és a labda. A kínaiak asztalközeli játéka aztán kis ideig háttérbe szorította a pörgetést, de aztán a rugalmasabb, jobban tapadó ütőborítások visszahozták. Jónyerék az asztal fölötti fonák visszapörgetéssel verték a világot. Aztán mi a csehekkel és az oroszokkal együtt továbbfejlesztettük. Kisebb terpeszből, kevésbé mélyről, rövidebb karmozdulattal pörgetünk, és ezt szerencsére a kínaiak nagyon nem szeretik. — Pedig épp Ön volt az első, akit nem Japánba, hanem Kínába küldtek pingpongot tanulni Svédországból. — Kaptam egy negyvenötezres csekket, hogy kezdjek vele amit akarok, csak tanuljak meg igazán pingpongozni. A kínaiaknak épp akkor volt egy vitatott szervájuk, a magyarok mindig reklamáltak, hogy szabálytalan. Nemegyet el is vettek tőlük. Erre a Kínaiak úgy okoskodtak, hogy két európait, Zorán Kalinicset és engem megtanítanak. Minden náció ellen csak nem reklamálhatnak majd a magyarok... —Ahhoz képest viszont mára sokat változott a helyzet, ahogy néha már nem is ütött, csak visszadobálta a labdát a küszködő magyaroknak. — No, ne higgye, hogy ez csak egy olyan nagyképű játékelem. Elárulom a titkát. Igaz, hogy távolról, kiszorítva, kiszolgáltatva nehezebb visszadni a labdát, de ugyanakkor jóval nagyobb a reakcióidő. A labda is hosszabb utat tesz meg, több idő marad gondolkodni a válaszon. Ráadásul igazán nagy erő sem kell hozzá, hiszen épp elég gyorsan, erősen jön már az a labda, hajói teszed bele az ütődet, szinte magától visszamegy, kínlódjon vele az ellenfél. —Nem hiába hívják Ónt, Mr. Pókerarcnak. — Igen. Igen. Sokan mondják, hogy Jan Öve—Jolly Joker, hogy teljesen érzéketlen vagyok. Ami azért nem igaz. A világbajnoki cím elvesztése, komolyan mondom, kifejezetten megviselt. Ez nem flamand flanc Belátó belgák Egy tanulmányút tapasztalatai A minap érdekes, ugyanakkor kényes dologgal kapcsolatban állított meg bennünket Térikéi Antal, a megyei Diáksport Tanács elnöke, középiskolai tanár. Az ismert szakember Belgiumban tanulmányozhatta a testnevelési órákkal, a gyerekek sportjával kapcsolatos problémákat —, amelyek, mint hallottuk, ott nem problémák. —A Belga Diáksport Szövetség, a BLOSO meghívására vettem részt egy tanulmányúton, diáksporttal foglalkozó kollégáimmal — vágott a dolgok közepébe Tenkei Antal. — A belgák már belátták: egészségesek csak akkor lehetnek, teljes értékű munkát csak abban az esetben végezhetnek, ha gyermekkoruktól kezdve rendszeresen sportolnak, mozognak! —Ök ezt hogyan oldják meg? — Belgiumban, legalábbis a flamand területen, heti öt óra sportfoglalkozás van. Ebből két óra a hagyományos sportágakra jut. Ezek az atlétika, torna, úszás. Vagyis a mi testnevelési óránknak felel meg. Délelőtt van még egy óra, amelyet egyértelműen képességfejlesztés céljából működtetnek. Ez főként labdajátékok segítségével történik. Ez a három alkalom azonban nem nyújt megfelelő fizikai terhelést, ezért beiktatták az úgynevezett rekreációs foglalkozást. Ezen minden iskolásnak részt kell vennie. —Hol történik ez a foglalkozás, és közelebbről mit takar? — Az iskola, a városi és a BLOSO sportcentrumok a színterei. A szabadidős mozgásprogramokon kizárólag fizikai képességfejlesztés történik. Rendkívül széles a választék. A hagyományos sportágak mellett akrobatika, szörf, görkorcsolya és még sorolhatnám a lehetőségeket. A lényeg nem az, hogy mit csinálnak, hanem hogy csinálják! S mindezt szigorúan szakemberek felügyelete mellett! — Mindez nem olcsó mulatság... — A feltételek megteremtése az állam feladata. Erre a költség- vetés 1 százalékát biztosítja. Vagyis az anyagi, tárgyi, személyi feltétel eleve adott. — Hazánkban nagy hagyománya van az iskolák közötti versenyeknek. Ott ez hogyan működik? —Belgiumban is van versengés, de egészen másmilyen. A különböző sportcentrumokban megjelenő gyermekek részvétele és teljesítménye alapján évenként komoly anyagiakkal díjazzák az iskolát. Ezt az összeget sportcélokra költheti el az intézmény, táborozásokra, sportszerekre... Náluk a verseny nem cél, hanem eszköz! Valódi egészségnevelésre törekednek! Sajnos ez nálunk éppen fordítva van. Egy-egy iskolában van 20- 30 ügyesebb gyerek, ők vesznek részt az összes versenyen, apedagógusok jóformán csak velük foglalkoznak. Magyarországon az iskolákban a versenysport dominál, a „tömeg” csupán szövegként jelenik meg. A belgák viszont felismerték: a tehetségeket ki kell választani, egyesületekben kell foglalkoztatni. Magyarán, a versenysportot egyesületi szintre kell vinni! — Mit vehetünk még át tőlük az említetteken kívül? — Mindenekelőtt az iskolai szerepvállalás pontos meghatározását. Ezen kívül a szellemi, fizikai képesség egységét, egyensúlyát. A tárgyi feltételek folyamatos és garantált állami, önkormányzati biztosítását. A toleranciát, a megértést a nem versenyzők, de mozogni vágyókkal szemben. S mindazt, ami a nemzet egészségvédelmét, fizikai felkészültségét segítheti. Szigeti Csaba Bagyula és Gagyi revízióra készül Pályafutása eddigi legnagyobb bravúrját, az ezüstérmet hozó tokiói világbajnokságot követően egyetlen versenyen sem indult, hanem azonnal visszatért második otthonába, Washingtonba Bagyula István, a magyar atlétika jelenlegi legsikeresebb képviselője. Nem sokkal azután, hogy Bagyula hozzáfogott az utolsó egyetemi etaphoz, levél érkezett a nagyszerű sportember edzőjétől, Gagyi Endrétől, amely sok érdekességet, újdonságot tartalmaz. Az egykori magyar csúcstartó Gagyi mindenekelőtt arról számol be, hogy a felkészülésnek a tervezettnél valamivel korábban kezdtek neki. Tették ezt azért, mert Bagyula a rövidke vakáció után már az edzéseket sürgette, erről a buzgalomról pedig hiba lett volna lebeszélni. Ami ennél sokkal meglepőbb: az edző és a versenyző közös elhatározással teljes technikai revízióra készül. Elsősorban Bagyula érezte úgy, hogy változásra van szükség, mert szerinte ugrásainak kivitelezése sok-sok javítanivalót hagyott maga után. Ehhez csak annyit, hogy Bagyula — az ő megítélése szerint igencsak gyenge technikájával—idén az 5,92 méteren is átjutott, amellyel az 1991 -es világranglistán a második, az örök rangsorban pedig a negyedik helyre került. A magyar csúcstartó nyilván ezzel a remek pozícióval sem éri be, máskülönben aligha változtatna az eddig eredményesnek tűnő technikáján... A tokiói vb legsikeresebb magyar szereplőjét és mesterét szép ünnepségben részesítették a George Mason egyetem tanárai, edzői és sportoló diákjai. Gagyi Endre úgy tudja, hogy J. Cook vezető edző — bizonyára Bagyula sikerein felbuzdulva — hamarosan a Magyar Atlétikai Szövetséghez fordul, és kezdeményezni fogja—ösztöndíjas keretek között — újabb élvonalbeli versenyzők Washingtonba költözését.
