Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23-24 / 275. szám
A HÉT TEMAJA 1991. november 23-24., szombat-vasárnap © A III/III. törvény elé Atvilágíthatók-e az egyházak? Avagy hol van az állami akarat határa? A BM volt III/III.-as ügyosztályának nyilvántartásáról, annak felhasználásáról hamarosan törvény születik. A parlamenti vita szinte féktelen indulatokat szabadított fel a képviselőkből, de félő, hogy az ellenségeskedés nem áll meg az Országház kapuinál, hanem tovább gyűrűzik a társadalom minden régiójában. Ez az írás azt vizsgálja, miként hathat mindez a hazai egyházak életére. I. A javasolt törvény igen széles személyi kört érintene, amely az állam legfelsőbb vezetőitől a polgármesterekig, a vezető újságírókig, s az egyes gazdálkodó szervezetek vezetőiig terjed, s rájuk nézve írná elő az átvilágítási kötelezettséget; nem szere- peltek-e az SZT-tisztek, az ügynökök, a volt társadalmi segítők között. A beérkezett számtalan módosító indítvány többsége még tovább bővíti ezt a kört, s többek között az ügyészek, bírák, a mai belbiztonsági állomány, az iskolaigazgatók személyét^ is vizsgálat alá akarják vonni az indítványozók. E módosítások között szerepel a 3256-os számú Roszik Gábor és Deme Zoltán evangélikus lelkészek által jegyzett beadvány, amely az ellenőrzést a következőkre is ki akarja terjeszteni: „a püspökök, püspökhelyettesek, teológiai tanárok, professzorok és óraadók, esperesek, egyházkerületi felügyelők, főgondnokok, országos felügyelő, ökumenikus tanács főtitkára és helyettesei, Keresztény Békekonferencia elnöke és helyettesei, egyházi lapok szerkesztői, egyházi rádiós és televíziós műsorok szerkesztői, egyházi zsinati tagok”. Ez a javaslat azt célozza, hogy az állam belső döntésével az érintett egyházak, azok vezetőinek akaratától függetlenül is kötelezően megvizsgálják az itt jelzett személyek múltját, mert amint a képviselők indoklása szól: „a politikai rendszerváltást követően a demokrácia tisztaságának előmozdítása megkívánja azt is, hogy fontos egyházi tisztséget csak fokozott követelményeknek megfelelő személyek tölthessenek be. Ennek elbírálásához nyújt lehetőséget a javaslat. Ha a fenti követelmény érvényes az államélet területén, úgy gondoljuk, mégjnkább érvényes az egyházi élet területén”. Ehhez a törekvéshez képest félúton áll a Szűcs M. Sándor és dr. Tóth Albert református lelkészek és MDF-képviselők által jegyzett javaslat, ami azt javasolja, hogy: „Az egyházak arra hatáskörrel felruházott tisztség- viselői, illetőleg testületéi vagy a lelkészi kar húsz százalékának igénye alapján az általuk meghatározott egyházi tisztséget betöltő személyek tekintetében is el kell végezni az első paragrafus szerinti ellenőrzést.” Ezt az indítványt szerzői a következőkkel indokolják: „Az egyházak részéről el nem hárítható igény van arra, hogy e körre nézve is bővüljön a törvényjavaslat személyi hatálya. Ezt támogatva, de az egyházak bel- ügyeibe való beavatkozás vádjának elkerülése érdekében szükséges álláspontunk szerint a törvényjavaslatot ezzel a kiegészítéssel bővíteni.” II. Mindkét javaslatról nyilvánvaló, hogy alapjaiban sérti az állam és az egyház elválasztásának elvét, s köztük csak az a különbség, hogy a második esetben az átvilágítást kérő húsz százaléknyi lelkész mintegy önmagát jelölné ki az állami beavatkozás érvényesítésére. Figyelemre méltó, hogy e második javaslat számol azzal az esettel, miszerint egy adott egyház vezetői vagy vezető testületé esetleg nem kéri majd az átvilágítást, s ezért az egyházon belüli demokrácia elvét megkerülve egy belső kisebbséget kíván felruházni a döntés jogával. Figyelemmel arra, hogy a Roszik- féle javaslat olyan egyházi tisztségeket is tartalmaz, amelyek csakis az evangélikus egyházban fordulnak elő, s arra, hogy a gödöllői képviselőnek saját egyházi fensőbbségével már nem egy vitája — s egy vesztett pere — is volt, Harmati Béla evangélikus püspökhöz-elnök- höz fordultam, véleményét kérve, de ő a törvény végleges elfogadása előtt e kérdésben megtagadta a nyilatkozatot. Hasonlóan jártam több katolikus püspökkel, ám ez érthető, hiszen ki vállalná, hogy ellenvéleményével magára borítsa a gyanú árnyékát? Egyedül Hegedűs Lóránt püspök, a református zsinat lelkészi elnöke vállalta az érdemi beszélgetést, de ő is egy régebbi nyilatkozatára hivatkozott, mondván: véleménye azóta sem változott. Álláspontja a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozóján elhangzott megA múltat végképp eltörölni! Demokráciát utófeudális vonások nélkül — beszélgetés Vitányi Ivánnal November negyedikén, este háromnegyed nyolckor a szabadon választott parlament tán legdrámaibb vitája után elfogadták az „ 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból nem üldözött, súlyos bűncselekmények üldöz- hetőségéről” szóló törvényt. Még a kormánypárti képviselők is tartanak attól, hogy ezzel alkalom nyílik, hogy az elmúlt rendszerrel kompromisszumot kötő személyek erkölcsi elítélésével egy egész nemzedéket a vádlottak padjára ültetnek. Vitányi Iván, az MSZP parlamenti képviselője is felszólalt ez ellen. Úgy tűnik, lassan lehetővé válik az ellenzéki pártok szorosabb együttműködése is, amelyet szintén ő szorgalmazott. Szombathelyen tartott előadása előtt kértünk tőle rövid interjút. — Vitányi úr! A napokban került be a köztudatba, hogy az MSZP közelíteni kíván az SZDSZ-hez a hatékonyabb ellenzéki munka érdekében. Ezt ön szorgalmazta leginkább. Mindezek ellenére, bár a két párt gondolkodásában meglehetősen sok közös vonás található, a szorosabb együttműködés mégsem valósul meg. Az SZDSZ vonakodik vagy más az ok? — Nem látom úgy, hogy a szabad demokraták elutasítanák az együttműködés gondolatát. Az én felvetésem egyébként sem az volt, hogy most történjék valamilyen látványos kézfogó, hogy alakuljanak közös bizottságok, hogy lépjünk fel együtt. A közeledés ennek ellenére tény. Magam is megállapítottam, hogy a legtöbb szavazáson az MSZP és az SZDSZ együtt van, hasonlóan szavaz. A Zété- nyi-féle törvényjavaslat esetében például a két párt szónokai, Mécs Imre és Nagy Attila, az a két ember, aki a legtöbbet ült ’56 után, a Parlamentben teljesen egyező szellemben beszéltek. Anélkül, hogy valamilyen paktum lett volna közöttük. Úgy látom tehát, hogy az együttműködés máris kialakult. Én azt vetettem föl, hogy vonjuk le ebből a tényből a következtetéseket, alakuljon ki az a szellem, amelyben együtt tudunk működni. Úgy látom, ez meg is van, annak ellenére, hogy sokan úgy nyilatkoznak, nem szükséges ezt még tovább fejleszteni. De nem kicsinyes pártpolitikai, hanem általános nemzeti szempontból beszéltem erről a kérdésről. Azért, mert úgy látom, szükséges az ellenzék elvi összefogása, anélkül persze, hogy ez valamilyen szervezeti egységet igényelne. — Úgy tűnik, az SZDSZ és az MSZP közös álláspontja a Demokrata Fórum és a Kereszténydemokrata Néppárt ideológiája ellen irányul. Tehátatúllihegeit nemzeti és keresztényi ideológia ellen, amely feltétlen hatalomra törekszik. Van remény egy ilyen fajta együttműködésre? — Még az sem biztos, hogy ez ellen irányulna az együttműködés. Minden pártban vannak kereszteződések. Tehát a liberális és szociáldemokrata jellegű pártok, összefogása azt jelenti, hogy egy következetesebb polgárosodást akarnak, olyan demokráciát, amely kiküszöböli az utófeudális és utórendies vonásokat. Ebben az értelemben értendő a két, esetleg három párt — mert ide kell sorolnom a Fideszt is — együttműködése. És ebben az értelemben értendő az is, hogy a kormányzó pártok más filozófiát képviselnek. — Ón megemlítette a Zété- nyi—Takács-féle törvényjavaslatot. Az ellenzéki pártok a név szerinti szavazáson hiába szavaztak nemmel, a parlament elfogadta a törvényt. Ennek óriási veszélyei vannak. Valószínű, hogy emiatt a félelem eluralkodik az országban, mindenki tart majd mindenkitől. Ez a légkör pedig messze van a demokráciától. — Ugyanígy látom. Parlamenti felszólalásomban is abból indultam ki, hogy életem során ez már a hetedik rendszerváltás, és az előző hatnál mindegyik esetben bírósági eljárások, igazoló tortúrák, akasztófák sorakoztak. Azt hiszem, hogy a történelem során ezt valamikor abba kellene hagyni. Nem jó, ha minden új rendszer azzal kezdi, hogy a múltat végképp eltörli, bár kétségtelen, némi történelmi igazság van ebben. Az előző rendszerváltások egy része negatív volt, tegyük fel, hogy most egy pozitív rendszerváltást élünk meg. (Ha ugyan az, majd kiderül.) Mégis, ha ez pozitív fordulat, akkor kellene lenni benne jószándéknak, és be kellene látni, hogy ezt a szakadatlan újrakezdést, múlteltörlést egyszer abba kéne hagyni. Abba kell hagyni! A jövő érdekében kellene összefogni, és nem a múltat hánytorgatni mindig. — Nem a politikust, hanem a szociológust kérdezem: az úgynevezett rendszerváltás során az eltelt rövid időben a magyar társadalom óriási gyorsasággal polarizálódik. Nagy-nagy tömegek szegényednek el, talán még többeket, az úgynevezett közép- osztályt—ha ugyan volt ilyen— veszélyezteti a lecsúszás lehetősége. Ezzel szemben alakul ki egy nagyon szűk, és nagyon gazdag elit réteg. Erre afolyamatra szokták azt mondani, hogy latin- amerikanizálódik az ország. Ez a folyamat megállítható, vagy ha nem, hol és mi lehet a vége? — Véleményem szerint megállítható. A politikának éppen az lenne a feladata, hogy ez ellen küzdjön. Ha valamiért érdemes összefogni ma Magyarországon, akkor ez az. Ennekamegál- iítása, és egy olyan pdteároso- tlás, egy olyan rendszerváltás elindítása, amely az Európához igazodást segíti elő. Ha ez beindul, akkor a fejlődés semmiképpen nem lesz dél-amerikai jellegű. Ez lehetséges, és szükséges is. — Van tehát esély egy ilyen változásra? — Ha lehetséges, akkor mindig van rá esély. Persze sokkal nehezebb ebbe az irányba elindulni, mint szolgaian engedelmeskedni a vak törvényszerűségeknek. Komondi Gábor, HT Press — Vas Népe nyitó beszédéből derül ki, és onnan való az alábbi idézet: „Először a bűnbocsánat fehér ruháját kell felvennünk, amely azoké, akik megfehérítették ruháikat a bárány vérében (Jel. 7:14). Enélkül a hófehér ing nélkül lelki hadseregünk nem veheti fel egyenruháját. A világban lehet kérdés, hogy a bűnt megbánni vagy megindokolni kell- e, hogy az átvilágítást elvállalni vagy elkerülni kell-e, hogy a büntetést istenileg elrendezni vagy emberileg kijátszani kelle- ne-e! De az Isten egyházában nyilvánvaló a bűnbánat és a bűnbocsánat nélkülözhetetlensége: a bűnt nem eltakarni kell a vallásosság köpenyével, hanem el kell törölni a Megváltó vérével.” Ha e példázatokat lefordítjuk a köznapi beszéd nyelvére, úgy nyilvánvaló: bűnbocsánat nélkül nincs megbocsátás, és az is, hogy a múlttal való szembenézés Hegedűs Lóránt szerint elkerülhetetlen. Hogy ez azt jelen- ti-e, hogy a vonatkozó adatokat az állam adja át az egyháznak III/III-as nyilvántartásban nem szereplő vezetőinek, vagy hogy egyéb eszközöket kell igénybe venni, nos ez még nem eléggé világos. Szűcs M. Sándor szerint az is megoldás lehet, ha az adatokat a törvény nem minősíti államtitoknak, mert így minden egyházi személy kérhetné önmaga átvilágítását. Azt pedig az egyházak — saját önállóságukat is megőrizve — előírhatják, hogy a kinevezésekre irányuló pályázatokhoz mindenki mellékelje a maga tisztázó dokumentumait. Iványi Gábor metodista lelkész, SZDSZ-es országgyűlési képviselő azonban továbbgondolta a problémát és újabb kérdéseket vetett fel. Számára elsősorban morális gond, hogy egy egyházi személy meddig és milyen módon élhet vagy élhet vissza a világi és politikai hatalomban szerzett befolyásával? Helyeselhető-e, ha valaki egyházon belüli vitáit — mivel módja van rá — a világi élet törvényeinek erejével kívánja elrendezni? Iványi Gábor szerint csakis olyan megoldás lehetne megnyugtató, amely tiszteletben tartja az egyházak önállóságát, és semmiféle állami kényszert nem alkalmazna azok átvilágítása terén. III. A törvény vitája még nyitott, szövege számos helyen változhat, s nyilvánvaló, hogy végleges következtetéseket csak a megszavazása után vonhatunk le. Mindezt azonban nem kell szükségképp megvárnunk. Hiszen ismert, az egyházakon belül a bűnösök'és vétkesek megbüntetése évszázadok óta legtöbbször az áthelyezés volt. Azaz a gazdag és kedvező körülmények közül a hitélet végváraiba való irányítás. Nos, e téren minden érdeklődő ítélhet a maga tapasztatalai alapján, s mi csak gyanúnknak adunk hangot: ilyen irányú megbánások és ítélkezések az elmúlt két évben eleddig nemigen fordultak elő. Avagy lehetséges, hogy a lényegi kérdésekben mindig is reálpolitikát követő egyházak a megbékélést és a múlt lezárását a világi életnél bölcsebben és csendesebben képesek elvégezni? ' E.N.M. HT Press „Ez hát a nép!”? Megrendítő élményben volt részük azoknak, akik szerdán éjszaka megnézték az „igazságtételről” szóló vitát. Már amennyire ezt vitának lehetett nevezni. Alig hallhattunk mást, mint, hogy a „hallgatók” bele-belefojtják Pető Ivánba a szót, s ő kétségbeesetten kísérli meg befejezni mondatait. A vita az első pillanatban „eldőlt”. Kónya Imre még egyetlen szót sem szólt, a közönség hangos ovációval fogadta. Már tudta, hol az „igazság”. Pető Iván az SZDSZ frakcióvezetője. A frakcióvezető rossz taktikus. Noha az első pillanatban fölmérhette a terem „közhangulatát”, saját igazát hosszas érveléssel próbálta bizonygatni. Amikor ez nem sikerült, mert a szót bele-belefojtották, a lehető legrosszabbat tette: megpróbálta túlkiabálni a kiabálókat; megpróbált felelgetni a bekiabálásokra. (Bár önuralma így is tiszteletre méltó.) Gyakorlati példáit rosszul választotta. Szerencsétlen dolog a miniszterelnök személyes sorsát a magáéval párhuzamba állítani. Az sem volt taktikus, hogy elárulta: a tragikus sorsú Montágh Imre özvegyét — az egyik kérdés feltevőjét — személyesen ismeri. S a lehető legrosszabbat tette, amikor be akarta bizonyítani, hogy a közönség nem ismeri Illyés Gyula versét és hogy a maga módján mindenki részese volt a Kádárrendszer fenntartásának. (Ugyan ki hall magáról ilyeneket szívesen?) Kónya Imre, az MDF frakcióvezetője. A frakcióvezető jó taktikus. Az első pillanatban fölmérte, mit akar a közönség hallani. Azt is hallotta: itt igazságot kell tenni, a magyar nép nagy, hős, szorgalmas, igazságszerető, s a „nép” itt van ebben a teremben. Még azt a gesztust is megengedte magának, hogy „megvédje” Pető Ivánt—mindaddig, míg számára kényelmetlen tényeket nem hallott, mert akkor ő is gyorsan belefojtotta a szót. Remekül „átcsúsztatta” az egyik szerencsétlen sorsú résztvevő elszenvedett sérelmeit 1950-ről 1956-ra, s erős érvként használta ezt a tényt. Feledi Péter volt a műsorvezető. Feledi Péter tehetetlenül asszisztált. Erejéből csupán arra tellett, hogy valamilyen kideríthetetlen szempont alapján „kiszúrjon” egy-egy kérdezőt a tömegből, no meg arra, hogy megsértődjön Kónyára. S a „nép”? Az „istenadta nép”? Üvöltözött, öklét rázta, sértegetett, felelősségre vont, fenyegetett. A már említett idős ember elmondta: egykori kínzói közül kettőt már ’56-ban egy „másik világba” küldött, de kettő még él. S ha a bíróságok nem, akkor majdő... „Ez hát a nép!” — kiáltott kétségbeesetten majd 150 éve Petőfi. „Ilyen volt ezredév előtt... ...ezredév után Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő Kit el lehet könnyen bolondítani. Majd megfog érni, férfi lesz belőle...” — mentegette őket. De mikor?! Ja! Hogy a vitapartnerek miről is vitatkoztak? Kónya Imre azt állította, hogy igazságtételre szükség van, mert a nép igazságérzete ezt kívánja. Pető Iván szerint az igazságtételre szükség van, dejiem ezen az úton, mert következményei kiszámíthatatlanok. Elszabadulhatnak az indulatok. Pető Iván tévedett. Már elszabadultak. Kutas Ferenc
