Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-18 / 270. szám
MAGAZIN 1991. november 18., hétfő o .-«EKÉS MEGYEI HÍRLAP„Aki adni tud, az érzi igazán saját gazdagságát" Kolping család Békéscsabán Balogh András és felesége a helyi szervezet világi vezetői Fotó: Kovács Erzsébet A folytatás sem marad el Továbbképzés Németországban Október 28-ai lapunkban hírt adtunk a gerlai Kolping család zászlószenteléséről. Szerettünk volna többet megtudni a szervezet tevékenységéről, ezért felkerestük a békéscsabai belvárosi Kolping család két tagját — Balogh Andrást és feleségét —, akik egyben a világi vezetői is a helyi szervezetnek. — Mi is ez a Kolping család, ki volt Adolph Kolping ? — A Kolping szervezet tulajdonképpen közösségi keretet ad hívő emberek számára, életkortól, társadalmi rangtól, végzettségtől függetlenül. A családot a keresztényi hit és a cselekvés tartja össze. Mindenki vállal valamilyen feladatot, olyat, amihez kedve és tehetsége van. Fő feladata közé a szakmai át- és továbbképzés szervezése, az azon való részvétel tartozik, ezzel is segítve a hivatásbeli elkötelezettségre, a szakma szerete- tére való nevelést. Ezen kívül nyelvtanfolyamokat, közös utazásokat, zarándokutakat is szervez tagjai számára. A névadó, Adolph Kolping — szegény családból származó cipészlegényből lett — pap volt a 19. század derekán. Az ipari forradalom következtében sok iparoslegény vált támasz- és munkanélkülivé, ami nyomorúságos élethez és elzülléshez vezetett. Kolping az ő számukra szervezett otthonokat, ahol közösségre találhattak, biztosította számukra a szakmai képzést és a keresztény hit követésére késztette őket. — Hogyan jutott el Magyar- országra Kolping eszméje? — Maga a mozgalom német alapítású, hazánkban 1856-ban maga Kolping hozta létre az első, úgynevezett Katolikus Legényegyletet. 1945 után a fennálló politikai rendszer megszüntette őket, vagyonukat államosították. Az‘elmúlt évtizedekben Pécsi Géza tanár tartotta a kapcsolatot a németországi szervezettel. Az első családot Uzsay Zoltán kezdeményezésére Pécsen alapították. Ma már országszerte él és alakul a Kolping szervezet. — Milyen szervezeti keretek között működnek ezek a családok? — A működés két síkon fut. Először is az egyes Kolping családok által a katolikus egyház- közösség baráti közösségeként tevékenykedik, másfelől szolgáltató tevékenységet, esetenként gazdasági tevékenységet is folytat. A szervezet legkisebb egysége a család, melynek élén egy világi elnök és egy papi személy, a prézes áll. Kiadásaink egy részét a tagdíjakból fedezzük. Nagyobb beruházásainkat a németországi Kolping szervezet támogatja. De nemcsak anyagi hozzájárulást kapunk, hanem rengeteg lehetőséget a kinti tanfolyamokon való részvételre is. Minden Kolping tag a világon részese és haszonélvezője a nemzetközi Kolping mozgalomnak. — Hogyan alakult meg itt, Békéscsabán a Kolping család? — Mi eredetileg a gerlai Kolping családban voltunk tagok. A vasárnapi misék utáni beszélgetésekből kiderült, hogy itt, Csabán is lenne igény egy család létrehozására. így sikerült 55 fővel megtartanunk alakuló ülésünket még a nyáron, ahol megválasztottuk a vezetőség tagjait, Laurinyecz Mihályt, a prézest és Balogh Andrást, az elnököt. Gyenes Mihály apát úr kérésünkre rendelkezésünkre bocsátotta a plébánia kultúrtermét, ahol minden hónapban megtarthatjuk összejöveteleinket, és ahová minden érdeklődőt szeretettel várunk. — Milyen programokat szerveznek tagjaik számára? — Német nyelvtanfolyam indítására nyújtottunk be egy pályázatot a szövetséghez. A tanfolyamon a fiatalok ingyenesen vehetnek részt, a felnőttek pedig, ha elvégezték a kurzust, visszakapják a tandíjat. Ezzel is megpróbáltuk motiválni a tanulni vágyókat, most a német nyelvtudásra szükségünk van, hiszen ez a cserekapcsolatok alapfeltétele. Szervezünk még egymás között ruhacserét, kirándulásokat, Mikulás-estet a gyerekeknek, Kolping-bált a felnőttek számára. A legnagyobb eseménynek a december 8-ai zászlószentelés ígérkezik, melyet Kolping halálának évfordulóján tartunk. — Miért jó Kolping tagnak lenni? — Mert jó együtt lenni egy olyan baráti közösségben, amely azonos gondolkodásúak társasága. Jó azért, mert a gyerekeknek Németországban lehetőségük van a nyelv elsajátítására, gyakorlására, szakmai gyakorlat megszerzésére. Itt lehetőség nyílik arra, hogy segítsünk egymásnak, a rászorulóknak, s könnyebbé tegyük egymás életét. Hiszen aki adni tud, bármilyen keveset is, az érzi igazán saját^gazdagságát. — Kik lehetnek Kolping tagok? — A családot a keresztényi hit szelleme tartja össze. így olyan hívő embereket várunk, akik képesek helytállni hivatásukban, családjukban, s akik elfogadják az alapvető keresztényi és emberi értékeket, normákat. * Szép és jó dolog ez. De vajon miért kell az a tudat az emberek számára, hogy ők egy viszonylag zárt közösségnek a tagjai (hiszen az, aki nem hívő katolikus, nem lehet Kolping tag), ahhoz, hogy segítsenek egymásnak, hogy szakmai képzésben vegyenek részt, hogy helytálljanak a munkahelyen s otthon, a családban. Ennyire fontos lenne a közösség „kényszerítő ereje"? Vagy mindenképpen „neve kell hogy legyen a gyereknek"? Kolping annak idején a rászoruló (kallódó, gyökérte- len) emberek számára hozta létre a maga szervezte „családokat". Vajon az igazán rászorulókhoz, azokhoz, akiknek valóban szükségük van a megértésre, a közösségi élményre, az otthonosság érzésére, eljut-e Kolping eszméje? Mert ők — sajnos — egyre többen vannak. Nekik, értük szerveződött Kolping családja. S vajon mikor jut el vallási toleranciánk odáig, hogy a felekezeti hovatartozás számonkérése nélkül, ökumenikussá váljon egy ilyen mozgalom? Tudom, Kolping keresztény közösségnek szánta. Mikor? A 19. század közepén. Nem vitatom, hogy a gondolat szép és nemes, megőrzésre érdemes, de ne feledjük, hogy 1991-et írunk, és Magyarországon élünk! M. K. Németországi továbbképzésen vehetett részt 20 Békés megyei gazdasági szakember, vállalkozó, tanár, illetve szakoktató a közelmúltban. A Koblenzi Kézműipari Kamara meghívására a Dél-alföldi Gazdasági Kamara szervezésében két hetet tölthettek a német városban a különböző szakterületek Békés megyei reprezentánsai. A résztvevők közül kérdeztünk meg néhányat az út tapasztalatairól. Mázán László, az East-West Trade Kft. ügyvezetője az alábbiakat mondta: — A kereskedelemben tulajdonképpen kezdőként nagy elvárásokkal indultam Németországba, hogy személyes tapasztalatokat szerezzek a hozzám hasonló területen dolgozók munkájáról. Nem csalódtam, láthattam a közismert német precizitást a maga valóságában. A számítógépes adatfeldolgozásra külön odafigyeltem, hogy tanulhassak belőle. Módom volt bepillantani a vásárlói marketing elméletébe és gyakorlatába is. S még valamit: rendkívül hasznos volt, hogy személyes kontaktusba kerülhettünk olyan emberekkel, akiktől sok mindent elleshettünk. Dr. Vraukó László, a Békési Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképp Iskola igazgatója: — Nem az udvariasság mondatja velem, de köszönettel tartozom a kamarának, hogy létrejött a tanulmányút, mert az iskolánknak nincs pénze az ehhez hasonló utakra. Rendkívül színvonalas programunk volt, a vendéglátók az általunk előzőleg kért témák szakembereit mozgósították. Az iskolánkból ketten utaztunk, s arra voltunk kíváncsiak, hogy a szakképzést hogyan tehetnénk még hatékonyabbá itt Békésen. Ami szembetűnő volt: a munkára és a munkával való nevelésben rengeteget kel! tanulnunk. A konkrét képzésben például alkalmazni lehet az ún. CAD/CAM módszert, ami a számítógéppel segített tervezést, gyártást jelenti. Talán kevesen hiszik el, de a szakképzésben nem feltétlenül rosszabb a magyarországi helyzet egyes területeken. A fémforgácsoló szakmában egyáltalán nem állunk távol az ottani képzési színvonaltól, sőt. Van esélyünk a felzárkózásra. Szeretnénk tartós kapcsolatot kiépíteni a koblenzi iskolákkal, ezért jó lenne, ha a tanulók is elmehetnének. Ennek egyetlen akadálya van, a német nyelvtudás hiánya. Ezen megpróbálunk segíteni, és talán már 1993-ban diákjaink közül néhány hasonló útra mehet. Baukó János vállalkozó a szakmai továbbképzésen túl személyes kapcsolatokat szeretett volna kiépíteni a programok során. — Mind a kettő sikerült — mondja, majd folytatja: —, hiszen beszélgettem vállalkozókkal, akikkel üzleti kapcsolatba léphetek. A többit a jövő dönti el. Végül Tóth Zsolt, a szervező Dél-alföldi Gazdasági Kamara Békés Megyei Képviseletének ügyvezetője a jövő lehetőségeiről fejtette ki véleményét. — Megállapodtunk abban, hogy hasonló továbbképzésre a következő években is mód lesz, sőt bővíteni kívánjuk a kört. Megcélozhatjuk az üzleti kapcsolatok fokozatos kiépítését és fejlesztését. Koblenzben kézműipari vásárt, kiállítást tartanak hét év múlva, erre a Békés megyeieket már most meghívták. Egyszóval remélem, hogy a jó kezdetet hasonló folytatás követi. —Lovász— Kövek a sírról Az alábbi esszé szerzője megyénkből származott el, jelenleg a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Édesapja Csanádapácán, a Vilma-majori iskolában volt tanító mindaddig, amíg 1948 nyarán le nem tartóztatták. A népbírósági tárgyalást — az idősebb apácaiak talán még emlékeznek rá — a helyszínen tartották, látványosan, mert hát példát akartak statuálni. De az elrettentés felemás módon sikerült, mert a fél falu felvonult a községháza elé, s a bírónak rendőri erősítést kellett kérnie Szegedről. Gyarmati Béla esszéje több mint tisztelgés édesapja emléke előtt: látlelet a közelmúlt Magyarországáról és a lelkeinket nyomasztó örökségről. Szó szólóban Titkon arra számítottam, hogy apám sírján most is ott lesznek az apró kövek. De nem, most nem. A kis kavicsok hiányoztak, és furcsa módon ez le- hangolttá tett egy kicsit. Eggyel kevesebben emlékezünk (talán vagyunk) azok közül, akik ismerték és szerették őt. De hát 14 év elég hosszú idő. Csak én érzem rövidnek. Azaz nem is érzékelem a temetés óta eltelt időt igazán, merthogy apám most is annyira velem van. Magamnak is öreggé kellett válnom, hogy igazán értsem életét, példáját. Végtelen türelmét, tűrőképességét, humorát, s mindenekfelett (nem találok más szavakat) azt a nagyvonalúságot, eleganciát, ahogyan embertársai gyengéit, a hivatal packázásait, ahogy az egész életet kezelte. EMBEREK VAGYUNK, FIAM — mondta (nekem is, másnak is), ha mi háborogni vagy hőbörögni kezdtünk. S ebben, hogy „emberek vagyunk” volt — egész nemünkkel szemben — valami eleve megbocsátó gesztus. Milyen furcsa, szokatlan — szinte csodálatos -— egy kisember, akiben semmi kicsinyes nincs. Ha nagyon kihozták a sodrából, akkor is inkább csak keserű lett vagy dühös, de a felháborodást nem ismerte. —Nekem beszéltek az iskola demokratizmusáról, meg a hátrányos helyzetűekről, aki már 1931- ben iskolát alapított a cselédemberek, meg a béresek gyerekeinek? (Az iskolaalapító bírósági ítélettel tiltatott ki falujából, az iskolából pedig szeszfőzde lett — AZOKBAN AZ ÉVEKBEN...) Mindez talán összefügg azokkal a kicsiny kövekkel, melyek időről időre megjelentek apám sírjának szélén. Vajon ki a kegyeletes emlékező? Egy régi tanítvány, volt kolléga, vagy valaki a rabtársak közül? Mindenféle könyvektől manipulált fantáziám persze egy asszonyt is odaképzelt a kövek mögé. Egy gyönyörű zsidó nőt. Mert csakis a zsidók rituális szokása itt nálunk, hogy virág helyett köveket tesznek a sírra. (A hagyomány egyébként nagyon régről ered. Még a vándorlások idejéből, mikor az elhaltak tetemére köveket kellett halmozni a sivatagban, hogy a ragadozók ne kezdjék ki, ne csúfolják meg a testeket.) Én nagyon szeretem ezt a rítust, akármennyire is szokatlanok a kereszttel jelzett sírokon a kövecskék. Anyám nem szereti, bár érti. Az elmúlt másfél évtizednyi időben mindig vitatkoztunk kicsit a köveken, a kövek fölött. Mindazonáltal magammal hoztam néhányat, mert talán megillet. Miért illetne meg? Mit tettem én apámért? Csak egyet tehettem: SOHA NEM TAGADTAM MEG! Kellett volna? Nem. KÍVÁNATOS LETT VOLNA! Mondjuk mikor megjelentem (1954 nyarán) az egyetemi felvételi bizottság előtt. Mielőtt még bármit produkáltunk volna, ki kellett tölteni egy kérdőívet. A többi között, a következőkre várták tőlünk a választ: Ki volt a családból büntetve: börtönben, internálva, kitelepítve? Van-e a hozzátartozók között: pap, katonatiszt, csendőr, kulák? Egyetlen kérdésre adhattam csak nemleges választ: CSENDŐR NEM VOLT A CSALÁDBAN. Már-már azon tűnődtem, hogy beírok egy csendőrt is — az már úgysem rontott volna rajtam —, aztán mégse tettem, hanem bementem a tanszékvezető profhoz, aki a felvételi vizsgán egyetlen kérdést sem intézett hozzám, de láttam, hogy viszolyogva szemléli azt az élveboncolást, amit a bizottság DISZ-funkcionáriusai műveltek velem. — Hát elvben felvehetnénk kérem — mondá kedvesen (valóban kedvesen!) az öregúr—, prak- tice azonban... A furcsa az — akik nem jártak hasonló cipőben, nem tudhatják —, hogy velem később is mindig csak praktice volt gond, elvben soha. Már évtizedek óta építettem a szocializmust — azt hiszem tisztességesen és elég sokat dolgozva —, mikor a kollégák közül valaki megkérdezte: vajon tudnám-e prezentálni apám rehabilitációs okmányait? Véletlenül tudnám — válaszoltam —, mert apám levéltárcája hozzám került a temetés után. Van is az okmánynak érdekessége, mert ugyanaz az ember rehabilitálta (immár más minőségben), mint aki annak idején bíróként elítélte. De, de mégsem mutatom meg. Neked nem! Akkor kellett volna kilépni a pártból. Csakhogy én komolyan gondoltam. Hittem a reformtörekvésekben, a tisztulásban, a minőségi változásokban. Lépjenek (szoruljanak) ki a bunkók, a törtetők, a demagógok, a purifikátorok — akiket mindig is legjobban utáltam —, s maradjunk mi, akik akarunk, s tán merünk is valamit. Ami pedig a múltat illeti, a családban minden régi szenvedést és megaláztatást behavazott az idő. Az unokák már semmiről sem tudtak. Apám utolsó 15 éve nyugodt és békés volt, sőt boldog. Rehabilitációja után még tanított tíz évig. Már csak matematikát. De azt kitűnően. Egyik dolgozata tán’ máig is kötelező olvasmány. Néha dühös voltam rá apostoli jóságáért. — Tudod, ő is csak ember... így intézte el, ha valaki rosszat tett. Viszont minden emberben az értéket — azt a kicsi szikrát — kutatta, aminek mégiscsak fel kell villannia. Számára nem volt buta vagy elvetemült gyerek. Aztán ilyeneket mondott: a lágerek őrei közül nem mindenki kegyetlen ám. S még hozzátette: ha például két ávós egyszerre ver, kisvártatva rájössz, hogy az egyik mennyivel sze- lídebb, mint a másik. A Hortobágyon — a melankolikus, neurózisra hajlamos — gróf Széchenyi Sándornak ő volt a pszichiátere, mivel évekig együtt őrizték a birkákat AZOKBAN AZ ÉVEKBEN. Széchenyi át is vészelte a kitelepítés nehéz éveit — szabadulása után lett öngyilkos. Csörgetem a kis sírszéli köveket a kezemben, melyeket — pár évvel korábban — VALAKI apám hantjaira helyezett, s a halálra gondolok, amitől korántsem kell annyira félni, mint az élettől. Aztán magam elé terítem a hivatalos okmányt is, amit most kaptam anyámtól, s még egyszer elolvasom az első sorokat: „Az Országgyűlés határozatainak szellemében a Magyar Köztársaság kormánya is megköveti Önt és hozzátartozóit a személyes szabadságot korlátozó, jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt.”. A hatósági bizonyítvány szerint — melyen az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal koronás pecsétje díszük—any ám 819 napig (2 év 89 nap) volt kitelepítve. Nem kívánok arról szólni, hogy miként éltem át — egyedül és tizenévesen — ezt a 819 napot. Mindenesetre jelentős emberismeretre tettem szert ezekben az években... A kövecskéket ráhelyezem a hatósági bizonyítványra: ENNYI AZ ÉN ÖRÖKSÉGEM! Gyarmati Béla
