Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-11 / 264. szám
MAGAZIN 1991. november 11., hétfő o fcMÉS MEGYEI HÍRUPHalál hajnalban Alkotmányellenesnek minősítette tavaly októberi határozatában a halálbüntetést az Alkotmánybíróság. A nagy visszhangot kiváltó döntést a Halálbüntetést Ellenző Liga többszöri kezdeményezése nyomán hozta meg a tekintélyes bírákból álló testület. Persze maga a döntés már csak elvi jelentőségű volt, hiszen valójában 1988-ban hajtottak végre utoljára Magyarországon ilyen ítéletet. A kecskeméti börtön udvarán ’87 őszén vezettek utoljára elítéltet a bitó alá. A fiatalabb börtönőrök már nem is lelhetik fel az intézményben a kivégzések nyomát, hiszen az új parancsnok, Csapó József, az Alkotmánybíróság döntése után azonnal bebetonoztatta a hátsó udvaron azt a parányi, téglalap alakú lyukat, amibe korábban az akasztófát felállították. A régi börtönőrök közül azonban még néhányan emlékeznek. A szelíd arcú borotvás gyilkos — Kecskeméten hat-hét évenként hajtottak végre egy- egy akasztást—idézi fel a történteket K. László, aki már 27 éve teljesít szolgálatot a börtönben. — Amikor az első kivégzést láttam, még fiatalemberként, erős idegekkel köny- nyebben el tudtam viselni az efféle megrázó élményeket, így mindenre pontosan emlékszem. Pár évre rá, hogy beléptem a testületbe, történt Szánkon egy brutális gyilkosság. Olyan, ami nagy közfelháborodást váltott ki, s a sajtó is tele volt vele akkoriban. Egy Máté nevezetű ember késes borotvával meggyilkolt, majd kirabolt egy idős asszonyt. Jómagam brutális külsejű, vad fickónak képzeltem ezt a Mátét. Nagyon megdöbbentett, amikor először megláttam: szelíd képű, egyszerű, halk szavú, 25 év körüli fiatalember volt. Lám, ebben az esetben is beigazolódott a mondás: a látszat néha csal. K. László emlékezete szerint mindvégig nyugodtan, normálisan viselkedett az elítélt. A kivégzést megelőző napon átjött a börtönbe a bíró. Ott elébe vezették Mátét, akinek kihirdette a halálos ítéletet. Az rezzenéstelen arccal hallgatta a súlyos szavakat. Igaz, elfehéredett, de tartotta magát: saját lábán ment vissza a zárkába. Illetve már nem a sajátjába, hanem egy erre a célra kiürítettbe. Ez volt a siralomház, amiben mindössze egy matrac kapott helyet. Azon üldögélt és cigarettázga- tott egész éjjel. Az ítéleteket mindig hajnali hat óra tájban hajtották végre — emlékszik a börtönőr. — Ekkorra a hátsó, kis udvaron már felállították a 20x20x40 centis lyukba az akasztófát. Ebben persze lötyögött volna, így ékeket kellett beütni melléje. Nyomasztóan hatott az a kopácsolás! Maga a bitó egy termetes gerenda volt. Rajta egy-két lyuk. Abba tették a kampót, illetve a csigát. Ezeket az eszközöket—a kötéllel együtt — a hóhér hozta magával Pestről. — Hogy nézett ki az ítélet- végrehajtó? — Ugyanolyan smasszer- egyenruhában járt mint mi, csak tiszti rendfokozattal. Senki sem gondolta róla, hogy hóhér. Nos tehát megjött a két segéddel együtt, és rögtön ellenőrizte: biztosan álle-a bitó? Kivégzés hajnalban Az akasztás rendkívüli eseménynek számított a börtön életében, ezért ilyenkor megerősítették a szolgálatot: minden épkézláb embert berendeltek. Volt persze börtönőr, aki nem nézte végig a jelenetet. Aki időben szólt a parancsnoknak, azt erre az időre máshova osztották be. A többség azonban ezúttal ott állt körben, a magas kerítés és a falak mellett a hajnali derengésben a bíróval, a két orvossal, az ügyészségről, a rendőrségről érkezett hivatalos emberekkel együtt. Középen, a bitófa mellett, a hóhér. A bíró még egyszer felolvasta az ítéletet, majd kiadta az utasítást: „Hajtsák végre az ítéletet!” Ám ezt néhány méterre már alig lehetett hallani, mert időközben beindítottak egy teherautót és feltúráztatták a motort. Nehogy esetleg kihallatsszon az utcára vagy föl a zárkába, a többi elítélthez. — Nem kellett volna beindítani az autót — mondja K. László. — Máté nem szólt egy szót sem. Hangtalanul felrakták a segédek a fadobogóra, ahol belépett egy hurokba. Ekkor a hóhér a létrán állva a nyakába akasztotta a kötelet. Kirántották alóla a fellépőt, és megfeszítették a csiga segítségével a kötelet. Az arcát nem láttuk, mert közben zsákot húztak a fejére. Az egész jelenetsor csupán 3-4 másodpercig tartott. Utána odalépett hozzá az egyik orvos, feltépte a mellkasán az inget, és meghallgatta a szívét. A másik orvos ugyanezt tette. A vizsgálatot meg kellett néhányszor ismételniük, mert a szív csak percekkel később állt le. Ezt szabad szemmel is jól láthattuk. Szörnyű élmény volt... Később tanúja voltam még három kivégzésnek. Mindig különösen rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy megérdemelték a büntetést, hisz valamennyien gyilkoltak, és mégis... Mégiscsak egy emberélet hunyt ki a szemem előtt. Elköszönt az őröktől Zs. István tiszthelyettes valamivel fiatalabb, de jóval testesebb, izmosabb K. Lászlónál. Bizonyára erős fizikuma miatt bízták rá több esetben is, hogy kísérje el egészen a halált hozó gerenda tövéig az elítéltet. Egészen pontosan háromszor — szögezi le a tekintélyes külsejű börtönőr. — Ezek közül a Csontos István nevezetű különösen veszélyes bűnöző volt. Korábban már lehúzott tizenöt évet emberölésért, de ez sem vol neki elég. Szabadulása után nem sokkal veszekedés közben elvágta élettársa apjának a torkát egy disznóölő késsel. Megkapta a kötelet, amint erre számítani is lehetett, de egyáltalán nem tört meg. Hajnalban, amikor az akasztás előtt meghozták a civil ruháját, hogy átöltözzön, egy kis türelmet kért: „Őrmester úr, előbb hadd csókoljam meg a családi képemet!” „Csókoljad”. Ezután átöltözött, majd amikor rá akartam tenni a láncbilincset, hogy elvezettessem, ismét megszólalt: — Várjon! El akarok köszönni maguktól. Kezet fogott a társammal s velem, sok boldogságot kívánt, és közölte: nem haragszik ránk, mert nem mi tehetünk róla, hogy idekerült. Végül mégis ráraktuk a láncot, és elindultunk az udvar felé. Most már ő sürgetett: „Gyerünk már!” Ám az ajtó előtt csak megtorpant, felém fordult és megkérdezte: „Őrmester úr! Leköphetem én a bírót?” Megvallom, szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Any- nyira váratlanul ért, hogy egy embernek ilyenkor ilyesmi jusson az eszébe. Csak álltam tanácstalanul és széttártam a karom. Kiléptünk az ajtón, s odamentünk a bitófa elé. Ekkor köpött a bíró felé. Szerencsére nem találta el. Vad külsejű, Guillotine-ok - nyugdíjban Ha a brüsszeli honatyák (amint az várható) a közeljövőben rábólintanak a belga parlament elé terjesztett törvényjavaslatra, akkor annyi sok ország után Belgiumban is megszüntetik a halálbüntetést. Múzeumba küldik a guillotinet, e kis nyugat-európai államban ugyanis furcsa módon még ma is ezt a kivégzési módot írná elő a múlt századokból fennmaradt paragrafus. No nem mintha sűrűn használták volna az elmúlt időben ezt, a francia forradalom idején híressé (hírhedtté) vált szerkezetet: az utolsó alkalommal, amikor 1918-ban egy felséggyilkos katonatisztet ezzel küldtek a másvilágra, jellemző módon Párizstól kellett kölcsönkérni egy működőképes szerkezetet, no meg egy hozzáértő hóhért. Mindenesetre, ha Belgium is törli a törvénykönyvekből a halálbüntetést, akkor kontinensünk nyugati és déli régiójában nem is marad olyan ország, ahol érvényben lenne e legsúlyosabb büntetési tétel. Az egyetlen kivétel jelenleg Görögország, ahol szintén nem kis viták zajlanak e témában, s szakértők szerint néhány éven belül Athénnak is alkalmazkodnia kell az európai normákhoz. Hazánk, mint emlékezetes, szintén eltörölte már a halálbüntetést. Ám az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy e lépésre „felülről” került sor, s meglehetősen kérdéses, milyen végeredménnyel járna, ha mondjuk a szélesebb közvélemény dönthetne viszaál- lításáról. Az időnkénti felmérések ugyanis világosan jelzik, hogy a lakosság jó része a legsúlyosabb bűncselekmények megtorlásaként bizony helyeselné a kivégzések fenntartását. Ha kitágítjuk a látókört, a két szuperhatalom a halálbüntetések terén szinte azonos helyzetben van. A Szovjetunióban számos bűncselekményt, beleértve jó néhány gazdasági jellegű bűntettet, még ma is halál- büntetéssel torolnak meg. Igaz, a végrehajtott ítéletek száma csökkent: míg 1985-ben 750 kivégzésről adtak hírt a hivatalos statisztikák, addig az 1990-ről szóló adat már csak 166-ról. E büntetési tétel eltörlése viszont komoly formában még fel sem merült. Ily módon, ha az augusztusi elvetélt puccskísérlet kitervelőinél például semmilyen enyhítő körülményt nem vesznek figyelembe, előfordulhat, hogy velük is a kivégzőosztag sortüze végez. Ami pedig az Egyesül Államokat illeti, ott épp most, októberben határozták el a halálos ítéletek kiszabásának kiszélesítését! A washingtoni törvényhozás (igaz, rendkívül szoros arányban) úgy döntött, hogy ezentúl az „emberi élettel szembeni vakmerő nemtörődömség” esetén, ha az adott bűncselekmény halálhoz vezetett, az ítélet: halál. A jogi megfogalmazás mögött olyan esetek rejtőzhetnek, mint mondjuk a kábítószerbáróké: ők maguk ugyan már nem járják az utcákat a gyilkos porral teli zacskókkal, de tevékenységük közvetve a halálos veszélyt terjeszti. Ezentúl tehát a kábítószerpiac cápái is végezhetik villamosszékben. Szegő Gábor Ferenczy-Europress Nyugdíjba vonultak az akasztás kellékei agresszív, megátalkodott ember volt ez a Csontos. Végigsakkozta az utolsó éjszakát A ’80-as évek elején a solt- vadkerti Büdös-tónál is történt egy szörnyű gyilkosság. A huszonéves Morvái Ferenc nadrágszíjával megfojtott egy német turistát, s a feleségét is megerőszakolja, ha nem jön arra éppen akkor egy autó. Ezt a gyilkost ugyancsak kötél általi halálra ítélte első fokon a bíróság. Ám ő hitt a felmentésben. Ezt úgy akarta elérni, hogy bolondnak tettette magát. Nem tartotta be a börtön rendjét, eszelősen viselkedett, időnként nyávogott. Az utolsó éjszaka aztán kiderült, hogy nagyon is éles esze van. Azt kérte, sakozzanak vele a börtönőrök a siralomházban. Hajnalig sakkozott többekkel. Szép sorban mindenkit megvert. A smasszerek házi bajnoka, egy fiatal nevelőtiszt sem tudott tőle elvenni egyetlen partit sem! Már kidőlt mellőle mindenki a fáradtságtól. Zs. István meg is jegyezte: „Le kellene feküdnöd egy kicsit. Próbálj aludni!” „Dehogy fekszem le! Ahova én megyek, aludhatok ott majd éppen eleget!” — válaszolta Morvái, és újra állította a sakktáblán a figurákat. — Aludt viszont a Bleszity — folytatja az emlékezést az őrmester — mondta is neki, miután felébredt: „Kiváló idegei vannak.” Bleszity ugyancsak bestiális gyilkosságot követett el. Két késszúrással megölt egy hároméves kislányt, megszurkált egy terhes asszonyt, egy másikon meg áthajtott autóval. Ez utóbbiak csodával határos módon életben mardtak. A gyilkos egészen az utolsó percig bátran viselkedett, s bár —- úgy mondják — bivalyerős ember volt, a bitófához menet már felmondták az izmai a szolgálatot. Ha nem fogják Zs. Istvánék kétoldalról, biztosan összerogyott volna. Bizony drasztikus, kemény dolog a halálos ítélet. A Halál- büntetést Ellenző Liga ekképpen fogalmazta az Alkotmánybírósághoz beadott indítványában: „A halálbüntetés etikailag nem igazolható, az emberi jogokkal összeférhetetlen és visszafordíthatatlan büntetési eszköz, amely ab kalmatlan a súlyos bűncselekmények elkövetésétől való elrettentésre és a megelőzésre . ” A legtöbb nyugat-európai országban ehhez hasonlóan vélekednek. Ám ott is és hazánkban is akadnak az igazságügyben olyan szakemberek, akik nem osztják e megállapítás igazát. Ugyanakkor egyre gyakrabban hallani olyan véleményeket, amelyek szerint az amerikai minta a legjobb, ahol ugyan nincs halálbüntetés, de a társadalom érdekében léteznek hosszú időtartamú — 90—150 éves — börtönbüntetések. Ezzel gyakorlatilag végleg kivonják a veszélyes bűnözőket a forgalomból. Gaál Béla
