Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05-06 / 234. szám
GYULAI EMLÉKEK 1991. október 5-6., szombat-vasárnap „Csak saját vitézség adjon dicsőséget” 1849 augusztusának gyulai dokumentumaiból A gyulai óvár és a kastély 1857-ben. Természet után rajzolta Mogyoróssv János. A képtáblát Gyula hajdan és most című könyvében közölte (Gyula, 1858) Az 1848—49-iki honvédtisztek fegyverletétele Gyulán A tisztikart — mintegy ezerháromszázán voltak — az oroszok Világostól Kisjenőig hozták. Ott a csapat kétfelé vált. Az egyik Nagyzerind és Illyén keresztül Sarkad felé, a másik pedig Kisjenőtől Székudvar, Nagypél és Gyulavarsánd felé menetelt és mindakét csapat augusztus 19-én érkezett Gyulára... Gyula város lakossága akkoriban alig volt több 12 ezer embernél; házainak száma a mainak felény ije sem.—Az ezerhá- romszáznyi honvédtiszt valamennyi szállást kapott mégis. Alig volt zsellérház is, amelynek vendége ne lett volna. Az előkelőbb honvédtisztek' a belvárosi házakban laktak. A későbbi aradi tizenhárom közül Gyulára hozták az oroszok Damjanichot, Kiss Ernőt, Nagy Sándort, Leiningen grófot, Török Ignácot, Láhnert, Lázár Vilmost, Aulichot és Knézich Károlyt... A honvédtisztek — mint említőm — karddal oldalukon jár- tak-keltek a városban. Az orosz tisztek tüntetőleg barátkoztak, akárhány karöltve sétált velük; az osztrák tiszteket lenézték, alig viszonozták szalutálásukat, ami utóbbiakat végtelenül bántotta... Augusztus 21-én Gyulára érkezett Rüdiger orosz tábornok is, aki Világos után a Nagyváradon székelő Paskievicstől kért instrukciót, mi történjék a Gyulára hozott honvédtisztekkel. Az osztrákok ugyanis, akiknek nagyon fájt, hogy Görgey nem ő előttük, hanem az orosz előtt tette le a fegyvert, nagy súlyt helyeztek rá, hogy legalább a honvédtiszteket ők fegyverezzék le és Anreptől követelték, hogy adja át nekik a még fegyveresen járó tiszteket, amiről azonban az oroszok, Paskievics utasítását várva, hallani sem akartak. Ez az orosz és osztrák tisztek közötti viszonyt Gyulán teljesen elmérgesítette... Konfliktusra azonban nem került sor, amennyiben a Gyulára érkezett Rüdiger meghozta az orosz fővezér parancsát, hogy a honvédtiszteket ők — az oroszok — fegyverzik le és csak a lefegyverzés után adják át az osztrákoknak, akik pedig presztízskérdést csináltak a dologból és fogcsikorgatva vettek arról tudomást, de nem tudtak a dolgon segíteni. Augusztus 21-én a késő délutáni órákban Anrep orosz tábornok kiadta a parancsot, hogy valamennyi honvédtiszt köteles másnap reggel 6 órakor az óvár előtt megjelenni, hol le fogják őket fegyverezni. Megengedte, hogy a honvédtisztek házigazdái is megjelenhetnek a várkertben, de osztrákoknak — sem tiszteknek, sem a legénységnek — nem volt szabad a lefegyverzés megtörténtéig oda belépni. Másnap, augusztus 22-én a kora hajnali órákban megnyílt a várkert kapuja és a szegény honvédtiszek, akiknek túlnyomó része az egész éjszakát átvirrasztotta, bevonultak a kertbe és a velük betóduló házigazdáikkal teljesen betöltötték az Óvár és a kastély homlokzat között fekvő, akkor még befásítva nem volt, teljesen üres, tágas teret. Osztrák katonákat a várkert kapuja előtt őrködő oroszok egyet sem engedtek be, rajtuk kívül mindenkit. A lefegyverzés délelőtt 10 óráig tartott. Ennek befejezte után az oroszok beengedték az osztrák katonákat a várkertbe, átadták nekik a honvédtiszteket és az ezektől elvett fegyvereket. Az osztrákok Világos óta, különösen pedig Gyulán átszenvedett megszégyenítésük hatása alatt valóságos brutalitással vetették magukat a honvédtisztekre: közülük azokat, akik előzőleg az osztrák hadseregben szolgáltak és onnan léptek át a magyar hadseregbe, egytől- egyik vasraverték és valameny- nyi honvédtisztet részint kocsikon, részint gyalog útnak indították Aradra... A gyulai polgárság, dacára annak, hogy a többszörös rekvirálás kiürítette éléskamráikat, az Aradra szállítás előtt élelmiszerekkel, ruhane- műekkel bőségesen látta el és sírva-zokogva kísérte a honvédtiszteket a Farkashalomig, sőt azon túl is végzetes útjukra... Részletek Kohn Dávid Hatvan év múltán című könyvéből {Gyula, 1936.) Mint Kohn Dávid írja, az 1848—49-es szabadságharcról megjelent memoárok nagy része is, Oláh György kétkötetes művének kivételével „alig pár szóval vagy még pár szóval sem vesz tudomást róla, hogy a világosi fegyverletétel voltaképpen Gyulán fejeztetett be 1849. augusztus 13-át követő kilenc nap múlva, augusztus 22-én a grófi kastély és óvár közötti téren”. Világosnál a negyvenezer főnyi honvédsereg tette le a fegyvert, a tisztikar Gyulán. Innen vezetett az út Aradra, a gyászos emlékezetű október hatodikéhoz. Gyula városa az utóbbi években sokat tett azért, hogy az utolsó magyarországi helyszín a nemzet történelemtudatába épüljön. Az országos ünnepség holnap lesz Gyulán. Emlékezzünk a hősökre a Huszár miatyánk soraival, melyet Oláh György tett közzé Békésvármegye szabadságharcos költészetéből: „...Ha jő az a német vagy cseh, vagy akárki, / ...Ne segítsd én Uram se engem, se őtet / Csak saját vitézség adjon dicsőséget. / Hunyd be két szemednek ezüst szempilláját, / Ha kezdi te néped ellen a csatáját. — / A többit én Uram, teremtő Istenem, / Ten dicsőségedre emberül bevégzem.” Knézich tábornok kardja Knézich tábornok, tisztjei élén a kastély oldalszárnyán levő pinceajtó mellett volt. A pinceajtó s köztük azonban egy szekér állott, azon egy borral telt nagy hordó, melyet a pincébe kellett volna legurítani, de ezt a fegyverletétel utánig elhalasztották. Amikor egy orosz őrnagy Knézich elé lépett és előtte szalutálva kérte kardját, a tábornok a kard végét fogva, a markolatot a kocsikerék elé tette s odaszólt a kocsisnak: indíts. A kocsis elértette a tábornok szándékát és megindította a lovakat, úgy hogy a szekér kereke a markolatot letörte s ekkor Knézich a markolat nélkül maradt kardhüvelyt és benne levő pengét adta az orosz őrnagynak, aki pár pillanatig tétovázva ránézett, de azután a megcsonkult kardot a szekér elé dobta. (Részlet Kohn Dávid Hatvan év múltán című könyvéből) Knézich Károly tábornok kardja a gyulai múzeum féltett kincse A honvédtisztek lefegyverzése A fegyver lerakás nagy ünnepélyességgel hajtatott végre. A honvéd tisztek a kastély előtt állítattak fel s kiadatott a rendelet, hogy fegyvereiket rakják le. A tisztek hagy zajjal tiltakoztak a rendelkezés ellen, mígnem a tábornokok, s különösen Damjanich kérésére meghajoltak a kikerülhetetlen helyzet előtt s halomra dobálták fegyvereiket. Sokan nem voltak hajlandók fegyvereiket még ezután sem átadni. A kastély előtt folyó Körösbe dobálták kardjaikat, pisztolyaikat. (Részlet Oláh György Békésvármegye 1848— 49 című könyvéből, Gyula, 1892) Az oldalt összeállította Szőke Margit, a fotókat Gál Edit készítette ......................................... Állította az utókor A Köröstáj Baráti Kör kezdeményezésére 1989. március 15-én a gyulaiak emléktáblákkal jelölték meg azon házakat, ahol az aradi tizenhárom közül kilencet elszállásoltak 1849 augusztusában. íme az emléktáblás házak: Knézich Károly tábornok — Jókai u. 8.; Török Ignác tábornok — Árpád u. 2.; Nagy Sándor József tábornok — Petőfi tér 4.; Aulich Lajos tábornok — Városház u. 23.; Leiningen Károly tábornok — Kossuth u. 1.; Kiss Ernő tábornok — Kossuth u. 13.; Lázár Vilmos ezredes — Kossuth u. 18.; Damjanich János és Latiner György tábornokok — Vár, Kerecsényi-kapu. Ugyancsak 1989-ben, a lefegyverzés évfordulóján, augusztus 22-én avatták a vár mellett a Honvédtiszti Emlékhelyet. Máté István 1848—19- es honvédrelikviákat felvonultató szoborcsoportja, s a tér közadakozásból készült.
