Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05-06 / 234. szám

1991. október 5-6., szombat-vasárnap o Az utolsó istenhozzád Damjanich János imája Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradó­ra: Mindenség ura! Hozzád fo­hászkodom! Te erősítettél en­gem a nőmtől való elválás bor­zasztó óráiban, adj erőt tovább­ra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasán állhassam ki. Hallgasd meg ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütköze­tekben. — Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te vé­delmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni — dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelem­től! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld aka­ratát a népek javára! Adj erőt, ó Atyám, az én szegény Emíliám­nak, hogy beválthassa nekem adott ígéretét: hogy sorsát hité­nek erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem isme­retlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást ta­lálnom. Ámen. Damjanich Emiliámnak vigasztalásul Leiningen- Westerburg Károly levele feleségének (...) Tudom, hogy vérezni fog a szíved: de a gyerekek iránti kö­telességeid érzete meg fogja enyhíteni fájdalmadat, és nem sok idő múlva eleven másomat láthatod majd Árminunkban, aki annyira hasonlít rám. A gyere­kek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így , ők a te szavaidból fogják megis­merni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződé­séért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e föl­dön tölthetek, a levelet nemso­kára át kell adnom, és nehezem­re esik megválnom ezektől a la­poktól, hiszen ezek az utolsó sza­vaim hozzád. Isten áldjon és ol­talmazzon, drága nemes felesé­gem, és adjon néked erőt, engem pedig részesítsen örök békéjé­ben. (...) Arad, 1849. október 5. Holtig hű Károlyod Lázár Vilmos levele feleségének (...) Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját — én meg fo­gok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad marad­nak.—Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit—én boldo­gító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál, hogy már el kell hagyni e földi pályát.—Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tő­lem—élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte le egész életét — nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett — Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szol­gáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, mi­szerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy... (...) Vilmosod Poeltenberg Ernő levele apjának (...) Isten a tanúm, majd megszakad a szívem, amikor ezt a szomorú, rettenetes hírt köz­löm: mire e sorokat megkapja, már nem leszek. Tíz perccel ez­előtt halálra ítéltek. Hogyan kerültem ebbe a sze­rencsétlenségbe érzésem elle­nére, nézeteim ellenére, az ural­kodó és a haza iránti minden szeretetem ellenére, legjobb apám, maga is tudja! és minden­ki, aki ismert engem! Szerencsétlen -sorsomra való tekintettel bocsássa meg, drága apám, ami fájdalmat okoztam magának életemben. Vegye magához jóságosán hőn szeretett szerencsétlen fele­ségemet és gyermekeimet. Vi­gasztalja ezeket a szegény, sze­gény teremtéseket, áldja meg érte az isten! (...) Arad, 1849. október 5., reggel 9 órakor Schweidel József: Aradi fogságom naplója Október 5. (...) A könyörte­lenség, embertelenség, kegyet­lenség tehát mégis legyőzte a dicsőséges és igazságos uralko­dó jóságát és szelídségét—vagy pedig becsapják, és nem is tud az egész ítéletről (...) De akkor miért kell ítéletet hozni, ítéletet hirdetni, miért kell sok derék, tisztességes ember becsületét meggyalázni, nevüket örökre megbélyegezni? Az utóbb megadott amnesztia nem fogja meg nem történtté tenni a sok szerencsétlen családot sújtó megszégyenülést. — Nyomaszt­ja vagy nyomasztani fogja szá­mos így megszégyenített becsü­letes ember nevét és további, meggyalázott, bemocskolt éle­tét. Családom van, tartanom kell magamat, mert másféle kö­telezettségeim parancsolják, de becsületes, megköpdösött neve­met nem tudom és nem akarom tovább viselni mindenki szeme láttára, cégérként, sírban fekvő szüleim szégyenére. (...) ( ^ Arany János levele Petőfihez di piacon hallgattuk az álgyúdörgést, tehát már az nem újság előttünk. Hogy pediglen 0- Aradfelé oly könnyen ki ne törhessenek, a tér- parancsnok a Maroson levő nagy faludat 6-ára virradón felgyújtotta, hol a szalontai első szá­zad remekül viselte magát a gyújtogatásban. Ennyit a mi vitézi dolgainkról. Egyébiránt mi csak két hétre jöttünk, felváltani más két száza­dot, mely már szinte két hetet töltött itt, Arad város felhívására, minden felsőbb parancs nélkül. (...) V __________________________________J 1 848. november 7., Arad: Vitéz kapitány uram! (...) mielőtt pedig a posta ideje eljött volna, imé, ide indultam, köznemzetőr minőségben, és most van szerencsém az álgyúdörgést fiilélyesen hallani. 5-én reggel volt egy kis komédia, a várbeliek kitörtek Új-Arad felé, de visszavet et­tek, egy kaszárnyát és temérdek kamarai ölfát azonban a Marosparton felgyújtottak. Mi az ara­Az egykori aradi piac, ahol Arany az álgyúdörgést hallgatta Tudja, mi történt Baló Béni református lelkész levele Leiningen-Westerburg Károlynénak (...) Nagyságod tudja, mi történt. Az én hősöm volt az ötödik áldozat; „Az utolsó ál­dás imádságát kérem” — mondá hozzám fordulva; és így ajkainak utolsó rezgése — mint a Krisztusnak — imádság volt; s mint annak utolsó igéje ajkairól elrebbent, alig három perc alatt — mondhatni a test­nek fájdalma nélkül — már ama szebb hazából nézett alá e nyomorult földre és ennek mászó férgeire, az emberek­re!!!(...) Mi történt a vértanúkkal a kivégzések után? Már a XX. század elején fel­vetődött, hogy a 13 tábornok emlékére a Vesztőhelyen emelt obeliszk nem egyezik a bitófán történt kivégzések pontos helyé­vel. A múlt század végén a fo­lyóiratokban, napilapokban kö­zölt adatok is ellentmondtak egymásnak. A helyszínen jelenlévő Bardócz, Winkler és Sujánszky római katolikus, Bal­ló Béni református és Vasile Sombati görögkeleti lelkészek egykori visszaemlékezései töb- bé-kevésbé egybevágnak. Winkler szerint a kivégzés a Zsigmondháza és Újarad felé vezető úttól közvetlenül balra a vár oldalánál történt, mintegy félóra járásra a hármas várkapu­tól. A visszaemlékezések sze­rint a közeli erődítményekről sokan szemlélték az ítéletvégre­hajtást. A kivégzések helyének pon­tos megjelölését tartalmazza Friweisz volt tüzértiszt térképe is, mely az aradi múzeum tulaj­donában van. A különböző ada­tok nyomán ma már bizonyított tényként állíthatjuk, hogy a 13 tábornok emlékére emelt obe­liszk távolabb van a kivégzés eredeti helyétől. Ezt a tényt iga­zolták a később sorra került ása­tások is. Valóban: mi lett a holttestek­kel? Howiger várparancsnok ride­gen elzárkózott a holttestek ki­adásától, sőt Schweidel tábor­nok fiát és Bardócz lelkészt, akik a tábornok ama óhaját tol­mácsolták, hogy az aradi teme­tőben helyezzék örök nyuga­lomra, letartóztatással fenyeget­te. Az ásatások tanúsága szerint azonban Howiger rendeletét nem tartották be, s a hóhért töb­ben is megvesztegették. Az aradi református egyház temetési anyakönyve szerint Dessewffy Arisztid és Leiningen Károly egyszerű temetésben részesült. A többi vértanú teme­tésére vonatkozóan nincsenek adataink, mert a vártemplom anyakönyvei eltűntek. Valószí­nű azonban, hogy a helyszínen került sor az áldozatok elhanto- lására, egyszerű lelkészi segéd­lettel. Csak ezt követhette a hó­hér megvesztegetése. Csernovics Pétert, mácsai földbirtokost október 5-én bo­csátották szabadon rendőri fel­ügyelet mellett. Csernovics 100 aranyat adott komornyikjának, hogy mindenáron szerezze meg sógora, Damjanich János holt­testét, s amennyire lehetséges, a vele közeli kapcsolatban álló Láhner, Vécsey és Leiningen tábornokok holttestét is, és he­lyezze őket örök nyugalomra a mácsai kastély kertjében. A komornyik Vécsey és Leinin­gen családjának megbízottjai­val együttműködve valóban megvásárolta a hóhértól mind a négy áldozat holttestét. Damja- nichot és Láhnert ezt követően Mácsán el is temették. Leiningen holttestét sógora szerezte meg s utasítására gazdatisztje, Terpe Miklós, a vértanú előzetes kívánságára, Monyoróra szállította. Itt pihent 1879-ig, amikor átszállították a borosjenei római katolikus templom kriptájába. Vécsey tetemét családja az aradi temetőben helyeztette örök nyugalomra. 1916. július 7-én egy bizottság jelenlétében exhumálták, s a csontokat egy díszes ládában az aradi ereklye­múzeumba szállították. Kiss Ernő holttestét szintén kiváltotta a család, s a jugoszlá­viai Eleméren temettette el. Dessewffy Arisztid tetemét csak egy évvel később tudta testvére a megvesztegetett őrök segítségével megszerezni és a felvidéki Margonyára szállítani. A 13 közül tehát hétnek is­mertté vált a sírja. Rajtuk kívül ismerjük Ormay és Lenkey sírját is. Mi történt azonban az októ­ber 6-án kivégzett másik hét vér­tanúval? Két agyonlőtt tábornok a hatos várkapu közelében, az öt bitófán kivégzett pedig valahol a Vesztőhely környékén maradt jeltelen sírban. 1890 után, majd 1910— 1911-ben nagyarányú ásatások­ba kezdtek. Mivel a mai obe­liszk helyén kutattak, az ásatá­sok nem vezettek eredményre. 1913-ban Lenhossék Mihály és Bartucz Lajos vezetésével újabb ásatásokba kezdtek és két sírt sikerült feltárni. Bartucz a munkálatokról két jelentést is készített; a történelmi tények és az antropológiai vizsgálatok egybevetésével megállapította, hogy Schweidel József és Lázár Vilmos holttestéről van szó. Az ásatások nyomán a két vértanú csontvázát külön-külön díszes ládába helyezték s az ara­di múzeumban letéteményez- ték. 1932-ben Aradot nagy árvíz sújtotta, amely szükségessé tet­te a Maros gátjainak megemelé­sét. A munkálatok alkalmával május 12-én a bitófák hozzáve­tőleges helyén egy férfi csontvá­zát ásták ki, mellette pedig kor­hadt faoszlopot is találtak. A helyszínen megjelentek a régeb­bi ásatások szakértői s két nap­pal később 17 önkéntes munkás látott hozzá az ásatásokhoz, Kara Győző aradi történelemta­nár vezetésével. A korabeli sajtó nagy figyelemmel kísérte az ásatásokat. Május 14-én kiásták az első három cölöpöt, me­lyeknél ruhamaradványokat és kampósszeget is találtak. Május 21-én került sor .Nagy Sándor József sírjára; megtalálták a hős csontjait, majd tőle nem messze Láhner György bitófájára és rabláncának darabjaira akadtak. Egy nappal később feltárták Knézich Károly maradványait, mellette szintén előkerült az akasztófa. Az ásatások ekkor a hatóságok kellemetlenkedései miatt abbamaradtak s csak 1933 szeptember 14-én kezdődtek újra. Az ásatásokat Kara Győző, Nichi Lazar kultúrpalotái igaz­gató és Nestor Covaci irányítot­ták. Az ásatások eredményeit pontosan ismerjük Kara Győző, Dömötör Bertalan és Pataki Sándor helyszíni rajzai és fel­jegyzései, továbbá a korabeli eredeti sajtó tudósításai alapján. Ennek megfelelően a bitófák helyén kilenc sírhelyet fedeztek fel, három-három méter távol­ságra egymástól. Ha figyelembe vesszük az egykori szemtanúk leírását és a kivégzések sorrend­jét, pontosan azonosíthatók az el nem szállított tábornokok csont­maradványai. Az elszállítottak sírjaiban csak a bitómaradvá­nyok voltak fellelhetők. A feltárt sírok maradványait ideiglene­sen az aradi Felsőtemető kriptá­jában helyezték el. 1956. szep­tember 5-én a hatóságok enge­délyével a csontokat egy bizott­ság kiemelte s az aradi múzeum­ba szállította. Itt maradtak 1974. október 6-ig, amikor-is a 125. évforduló alkalmával a megyé­ben található összes hamvakat ünnepélyesen az obeliszk alá temették. Jelenleg tehát 11 tábornok hamvai pihennek az emlékmű alatt: Kiss Ernő Eleméren, Dessewffy pedig Margonyán nyugszik. Dr. Kovách Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom